A történtek néhány résztvevője, diplomaták, tisztviselők és természetesen legfőképpen Vlagyimir Putyin szerint 2022 márciusában olyan megegyezés volt a tárgyalóasztalon, amely véget vethetett volna a háborúnak, csakhogy az ukránok nyugati nyomásra és saját elbizakodottságuk miatt kihátráltak belőle. Mások viszont lebecsülik ezeknek a tárgyalásoknak a jelentőségét, mondván, azok inkább csak a felek időhúzására voltak alkalmasak. A politológus-történész szerzőpáros szerint azonban ezek a magyarázatok leegyszerűsítőek, a valódi történet ugyanis ennél sokkal összetettebb. Ám ez sem homályosíthatja el azt a ma már elképesztőnek tűnő tényt, hogy az orosz agresszió után néhány héttel az ukrán és az orosz tárgyalódelegációk már-már véglegesítettek egy olyan egyezményt, amely lezárhatta volna a háborút, Ukrajnának többoldalú biztonsági garanciákat nyújtott volna, hosszú távon lehetővé téve annak semlegességét, és szabad utat adott volna az ország későbbi uniós csatlakozásához.
A delegációk
Putyin szerint az invázió, vagy ahogyan Oroszországban kötelező nevezni: a „különleges katonai művelet” eredeti célja „Ukrajna nácitlanítása” volt. Eltekintve e homályos megfogalmazástól, az oroszok vélhetőleg titkosszolgálati eszközökre alapozott villámháborúval számoltak, amelynek során néhány napon belül bevonulnak Kijevbe, és megdöntik a Zelenszkij vezette kormányt. Ennek nyilvánvaló és gyors kudarcát Putyin is beismerhette, mert Zelenszkijhez hasonlóan napokon belül ő is hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra. Bár a személyes találkozást visszautasította, tárgyalódelegációt nevezett ki, az élére tanácsadóját, a korábbi kulturális minisztert, Vlagyimir Medinszkijt állította.
A szerzők nem említik, de tudni való, hogy olyan ember vezette az orosz békedelegációt, aki soha nem volt diplomata, de a nagyorosz, az „oroszvilág-” (Russzkij Mir-) ideológia, Ukrajna nemlétének egyik fő szószólója, utóbb az Ukrajna elleni háborút dicsőítő, itthon is elhíresült tankönyv szerzője.
A küldöttségben részt vettek a védelmi és külügyminisztérium magas rangú tisztviselői is. Az ukrán delegáció vezetője David Arakhamia, Zelenszkij pártjának elnöke volt, tagjai között pedig Olekszij Reznyikov védelmi miniszter és az elnöki tanácsadó, Mihajlo Podoljak is helyet kapott. A közvetítő szerepét a tárgyalás ezen fázisában Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök vállalta.
David Arakhamia
A tárgyalások
Az első, február 28-ai találkozókon az oroszok tulajdonképpen Ukrajna kapitulációját követelték. Ez nyilvánvalóan alkalmatlan volt bármiféle tárgyalási alapnak. Ám ahogyan az orosz invázió egyre inkább elakadni látszott, úgy a tárgyalóasztalnál is megváltozott a kezdeti hozzáállásuk. Március 3-án és 7-én egy második, illetve harmadik találkozóra is sor került, ami után a személyes találkozók mintegy három hétig megszakadtak, de a Zoomon folytatódtak a megbeszélések.
Különböző nyilatkozatokból és egyes dokumentumok alapján körvonalazható, hogy mi volt az ukrán delegáció legfontosabb követelése: olyan biztonsági garanciákat akartak, amelyek egy jövőbeli orosz támadás esetén más államokat arra köteleznének, hogy Ukrajna védelmére siessenek. Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter március 10-én például „szisztematikus, fenntartható megoldásról” beszélt, valamint arról, hogy az ukránok „készek tárgyalni” olyan garanciákról, amelyeket NATO-tagállamok és Oroszország nyújtana. Amire itt Kuleba gondolhatott – írják a szerzők –, az olyan többoldalú biztonsági garancia, ahol a versengő hatalmak elkötelezik magukat egy harmadik állam biztonsága iránt, de azzal a feltétellel, hogy ez az állam semleges marad. Az ilyen megállapodások viszont – fűzik hozzá – a hidegháború után kimentek a divatból. Míg az olyan szövetségek, mint a NATO, kollektív védelmi kötelezettséget vállalnak valamely közös ellenséggel szemben, a többoldalú védelmi garancia célja, hogy megakadályozza a felek közötti konfliktust a biztosított ország esetleges elköteleződése miatt, és ebből következően biztosít garanciákat a szóban forgó országnak.
A török külügyminisztérium sajtóosztálya által közreadott képen Dmitro Kuleba ukrán (háttal) és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter megbeszélést folytat Antalyában 2022. március 10-én (Fotó: Cem Özdel/MTI/EPA/Török külügyminisztérium sajtóosztálya)
Védelmi garancia
Az ukránok keserű tapasztalatokat szereztek egy ehhez hasonló, bár jóval kevesebbre kötelező egyezménnyel. Az 1994-es budapesti memorandumban, amellyel Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, és vállalta, hogy lemond nukleáris arzenáljáról, ennek fejében viszont Oroszország, az Egyesült Királyság és az USA ígéretet tett arra, hogy nem fogja megtámadni. Egy Ukrajnával szembeni agresszió esetén viszont az egyezmény – a széles körben elterjedt téveszmével ellentétben – csak arra kötelezte az aláírókat, hogy összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát, nem pedig arra, hogy az ország védelmére siessenek.
Nem említik a szerzők, de a memorandum megalapozza az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai beavatkozását. A kérdéshez lásd a kitűnő tanulmányt itt.
Az oroszokkal vívott élet-halál harc fényében érthető, hogy az ukránok olyan egyezményt akartak kidolgozni, amely véget vetne a háborúnak, és biztosítaná, hogy az ne kezdődhessen újra, azaz Ukrajnának elemi érdeke, hogy biztonsága ne az oroszok jóindulatán múljon. A szerzők Mihail Podoljakot idézik, aki szerint Kijev olyan „abszolút biztonsági garanciákra” törekedett, amelyek megkövetelnék, hogy „az aláírók, ha Ukrajnát támadás éri, ne tarthassák magukat távol, mint jelen esetben, hanem aktívan részt kelljen venniük Ukrajna védelmében”. Ám itt jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha az Egyesült Államok és szövetségesei nem akartak ilyen garanciákat biztosítani Ukrajna számára korábban (például a NATO-ba való meghívással), akkor miért tennék ezt meg most, amikor Oroszország világosan demonstrálta, hogy kész megtámadni Ukrajnát. Az ukrán delegáció erre is készült válasszal: elképzelésük az volt, hogy mivel Oroszország is a garanciát vállaló országok között lenne, ezzel kénytelen volna elfogadni, hogy ha megtámadja Ukrajnát, akkor a nyugati szövetségesekkel kellene háborúznia, amit pedig nyilvánvalóan nem kockáztatna meg.
Áttörés
Miközben folytak a tárgyalások, a harcok hevessége nem csökkent, és az orosz hadsereg előrenyomulása több fronton is megakadt. A két delegáció közötti személyes megbeszélések újrakezdődtek, ezúttal Isztambulban. Ekkor a felek kommünikét adtak ki, amit akár áttörésként is lehetett volna értékelni. A közlemény az „Ukrajna biztonsági garanciáiról szóló szerződés főbb rendelkezései” címet viselte. Néhány megszólaltatott résztvevő szerint a tervezetet az ukránok állították össze, az oroszok pedig ideiglenesen elfogadták egy majdani szerződés keretrendszereként.
Ezek szerint Ukrajna semleges állam lenne, amely lemondana arról, hogy bármely katonai szövetséghez csatlakozzon, vagy hogy más államok katonai támaszpontokat létesítsenek a területén. Továbbá a közlemény szerint ha Ukrajnát megtámadnák, akkor azok az államok, amelyek a biztonsági garanciát aláírták – a tervezet szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai (köztük Oroszország is), továbbá Kanada, Németország, Izrael, Lengyelország és Törökország, kötelesek aktívan megvédeni Ukrajnát. Érdekesség, hogy a szöveg ezt sokkal pontosabban részletezi, mint a NATO nevezetes ötödik cikke.
Uniós tagság és a Krím
Bár a tervezet szerint Ukrajna semleges lenne, az Európai Unióhoz való csatlakozás nyitva állna előtte. Ezen túlmenően a 2014-ben annektált Krím félsziget ügyét a két félnek a következő tizenöt év során békés úton kellene rendeznie. Ez utóbbi két kitétel, ahogyan arra a cikk szerzői külön felhívják a figyelmet, módfelett meglepőnek tűnhet annak fényében, hogy korábban Oroszország hallani sem akart ezekről a felvetésekről. Ezzel együtt nagyon úgy tűnik, hogy az oroszok késznek mutatkoztak arra, hogy elfogadják ezeket a feltételeket. Hogy pontosan miért, azzal kapcsolatban a szerzők is csak találgatnak. Elképzelhetőnek tartják, hogy Putyin belátta a villámháború kudarcát, s azzal, hogy a tervezett szerződés garanciákat nyújtott volna arra, hogy Ukrajna nem lehet NATO-tag, még mindig arcvesztés nélkül vonulhatott volna vissza.
Bucsa hatása és a nézetkülönbségek
A két fél közötti tárgyalások még azt követően is folytatódtak, hogy a visszavonuló orosz csapatok után április elején megérkeztek az első hírek a bucsai öldöklésről. A tárgyalódelegációk több tervezetet is megosztottak egymással, ezek közül a cikk két olyan dokumentumot is elemzett, amelyekről a nyilvánosságban nem esett szó. A dokumentumok rávilágítanak arra, hogy melyek azok a fontos pontok, amelyekben a felek között nem volt egyetértés.
Az oroszok például azzal próbálták megkerülni a kommünikének azt a pontját, hogy a biztonsági garanciát vállaló államoknak Ukrajna segítségére kellene sietniük, hogy a segítségnyújtást közös megegyezéshez kötik – s ezzel a legvalószínűbb agresszor, az oroszok vétójogot kaptak volna. Az ukránok természetesen elutasították ezt a javaslatot.
Az ukránok számára érthető okokból elfogadhatatlan volt az is, amit az orosz fél később csatolt hozzá a tervezethez, vagyis, hogy be kellene tiltaniuk a fasizmust, neonácizmust és az agresszív nacionalizmust, és vissza kellene vonniuk hat olyan törvényt, amely a szovjet történelem vitatott pontjait érinti. E kitétel beszúrása leginkább arra volt alkalmas, hogy az ukránoknak még nehezebbé tegye a tervezet többi mozzanatát elfogadni.
Komoly eltérés volt azt illetően is, hogy mekkora hadsereget tarthatna a jövőben Ukrajna. Az oroszok szerint az állandóan fenntartott hadsereg létszámát nyolcvanötezer főben kellett volna maximalizálni, háromszáznegyvenkét tankkal és maximum negyven kilométeres hatótávolságú rakétákkal. Az ukránok viszont ragaszkodtak a kétszázötvenezer fős hadsereghez, a nyolcszáz tankhoz és a kétszáznyolcvan kilométeres maximális hatótávolságú rakétákhoz.
Úgy tűnik továbbá, hogy a megbeszélések szándékosan elkerülték a területi és határkérdéseket. Az elképzelés az volt, hogy ezeket majd egy Zelenszkij–Putyin-csúcstalálkozón fogják rendezni. A cikk szerzői szerint Putyin valószínűleg ragaszkodott volna a megszállt területekhez. Felettébb kétséges azonban, hogy Zelenszkij ebbe beleegyezett volna.
Mindezen alapvető nézeteltérésekkel együtt is – összegeznek a szerzők – az április 15-ei tervezet alapján a megállapodást két héten belül alá kellett volna írni, s a felek reálisnak látták a megállapodást. Ahogyan az ukrán tárgyalódelegáció egyik tagja, Olekszandr Csali nyilatkozta: „2022. április közepén nagyon közel voltunk ahhoz, hogy egy békeszerződéssel lezárjuk a háborút. […] Agressziója után egy héttel Putyin belátta, hogy hatalmas hibát követett el, és mindent megtett annak érdekében, hogy megállapodást kössön Ukrajnával.”
Akkor mégis miért dőlt mindez dugába?
Putyin azt állította, hogy a nyugati hatalmak beavatkoztak, mert sokkal inkább abban voltak érdekeltek, hogy gyengítsék Oroszországot, mintsem abban, hogy befejeződjék a háború. Boris Johnson akkori brit miniszterelnök azt az üzenetet vitte Kijevbe az „angolszász világ nevében”, mondta Putyin, hogy „az ukránok harcoljanak Oroszországgal mindaddig, amíg nem győznek, és Oroszország stratégiai vereséget nem szenved”.
Ez ilyen formában nem fedi a valóságot, de az is bizonyos, hogy a nyugati szövetségeseknek súlyos kétségeik voltak az Isztambulban elindított diplomáciai megoldással szemben. Zavarta őket az is, hogy a közlemény nem foglalkozott területi és határkérdésekkel, s hogy a felek több döntő kérdésben nem jutottak egyezségre. Az amerikaiak pedig különösen sérelmezték, hogy az ukrán fél csak a közlemény megjelenése után tárgyalt velük, jóllehet az abban leírt békeszerződés jogi kötelezettségeket írt elő az Egyesült Államok számára, többek közt azt is, hogy háborút viseljen Oroszországgal szemben, ha az újra megtámadná Ukrajnát. A nyugatiak az Isztambuli kommüniké felkarolása helyett növelték Ukrajna katonai támogatását, és a szankciós politikán keresztül fokozták a nyomást az oroszokon.
Boris Johnson szerepe
Ebben az Egyesült Királyság és Boris Johnson járt az élen. Az angol miniszterelnök már március 30-án azt nyilatkozta, hogy „mindaddig fokoznunk kell a szankciókat, amíg Putyin összes katonája el nem hagyja Ukrajnát”, amivel úgy tűnt, nem bízik a diplomáciában. Április 9-én pedig Kijevbe látogatva állítólag azt mondta Zelenszkijnek, hogy az oroszokkal való egyezség balul ütne ki. Ő maga így idézte fel az ukrán elnöknek mondottakat: „A megegyezést a saját győzelmének fogná fel, minden engedményt bezsebelne, és mindjárt készülne az újabb támadásra.” Akármennyire kiforgatta is ezt utóbb Putyin, a nyugati szövetségeseknek nem volt ekkor prioritása az oroszokkal való diplomáciai egyeztetés és az Ukrajnának adandó védelmi garancia, bár az USA nem volt annyira elutasító a diplomáciai megoldásokkal kapcsolatban, mint az Egyesült Királyság.
Az az állítás megalapozatlan, hogy a Nyugat kényszerítette Ukrajnát a béketárgyalásokból való kihátrálásra, hiszen azt feltételezi, hogy annak nem volt beleszólása a dolgok alakulásába. A cikk szerzői szerint tehát egyfelől igaz az, hogy a nyugati hatalmak katonai és politikai támogatása, illetve a diplomáciai megoldásokkal szembeni tartózkodása hatással lehetett Zelenszkijékre, de másfelől azt is figyelembe kell venni, hogy a végső szót mégiscsak az ukránok mondták ki. A források alapján úgy látják ugyanis, hogy sem az Egyesült Államok, sem szövetségesei nem tapasztaltak igazi nyomást ukrán részről arra, hogy diplomáciai úton keressék a megoldást.
Az ukrán kihátrálás okai
Egyrészt Zelenszkijre és környezetére bizonyosan hatottak a Bucsában és másutt elkövetett atrocitások, habár csak másodlagosan, hiszen jóval a hírük után is ott ültek a tárgyalóasztalnál. Másrészt a kezdeti, jelentős ukrán katonai sikerek és a nyugati fegyvertámogatások ígérete bizakodással tölthette el őket, hogy megnyerhetik a háborút. Április végére az álláspontjuk jóval keményebbé vált – bármiféle békeszerződés alapfeltételévé a Donbászból való orosz kivonulást tették meg.
Az orosz szándék
Hogy az oroszokat mi vezérelte, azt, fűzik hozzá a szerzők, nehezebb megállapítani. Vajon az oroszok az egész tárgyalási procedúrával csupán jól kitervelt színjátékot adtak elő, vagy valóban komolyan érdekeltek voltak a békekötésben?
De még ha a két háborús félnek sikerült is volna megegyeznie, az USA és szövetségesei aligha mentek volna bele olyan védelmi garanciába, amely arra kötelezi őket, hogy támadás esetén fegyveres segítséget nyújtsanak Ukrajnának.
A kudarc végső oka
Ám a szerzők szerint a tárgyalások megszakadását, illetve sikertelenségét legfőképpen az idézte elő, hogy az isztambuli közlemény egyszerűen túl ambiciózus volt. Vagyis miközben az orosz és ukrán delegációk nagy ívű, geopolitikai relevanciákkal bíró tervezetekkel álltak elő, aközben kihagyták a konfliktus beszüntetésének, a tűzszünetnek a konkrétumairól szóló egyeztetéseket, s így az sikertelenségre volt ítélve. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az oroszok, az ukránok és a nyugatiak próbálkoztak már a fordított sorrenddel: a Krím és a Donbász elfoglalása után 2014-ben és 2015-ben Minszkben minden apró részletre kiterjedő megállapodást írtak alá, miközben a két fél tágabb biztonsági aggályait legfeljebb közvetve érintették. Ám ez is csúfos kudarcot vallott.
A minszki tárgyalások résztvevői 2015 februárjában
A szerző filozófus, közíró
Nyitókép: A BelTa fehérorosz állami hírügynökség által közreadott kép a harmadik béketárgyalás helyszínéről a fehérorosz–lengyel határnál, a fehéroroszországi Breszt régióban fekvő, meg nem nevezett helyszínen 2022. március 7-én (Fotó: Maxim Guchek/MTI/EPA/BELTA)
