Az Új Selyemútnak is, angolul Belt and Road Initiative-nek (BRI) nevezett projekt a történelem legnagyobb és legambiciózusabb infrastruktúrafejlesztési projektje. A keretében Kína eddig több mint egytrillió dollár értékű hitelt folyósított több mint száz országnak. Ehhez az összeghez képest eltörpülnek a fejlődő világnak nyújtott nyugati hitelek, ami jogos aggodalomra adhat okot Peking hatalmának és befolyásának növekedésével kapcsolatban. Számos elemző véli úgy, hogy
a kínai hitelezés nem más, mint „adósságcsapda-diplomácia”, amelynek végső célja az, hogy Kína politikai befolyást szerezzen más országok felett, és fontos infrastruktúrára és erőforrásokra tegye rá a kezét.
Jó példa erre Srí Lanka, amely, miután nem tudta fizetni a törlesztőrészleteket a hambantotai kikötőfejlesztés után, kilencvenkilenc éves lízingszerződést kötött Kínával a kikötőre. De a montenegrói autópálya-építkezés is idesorolható, amely az államadósság elszállását eredményezte, és ahol Kína az elmaradt törlesztőrészletek fejében montenegrói földek és más helyi infrastruktúra birtokjogát szerezheti meg.
Bennon és Fukuyama árnyaltabb képet kísérelnek meg felvázolni: bár az kétségtelen, hogy a BRI-hitelezés Kína geopolitikai érdekeit hivatott előmozdítani, jelenlegi formájában
sokkal inkább nem kellően átgondolt hitelezési gyakorlatnak tekinthető, amelynek már most is súlyos destabilizáló hatása van a fejlődő országok gazdaságára.
A kínai hiteleket felvevő országok ugyanis olyan mértékű adósságcsapdába sétáltak bele, hogy már a jövőbeli fejlesztésekre sincsen forrásuk. Ez a helyzet Srí Lankában, Argentínában, Kenyában, Malajziában, Montenegróban, Pakisztánban, Tanzániában és számos más országban. Ezek az államok ezért arra kényszerültek, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és más, a nyugat által támogatott pénzintézetekhez forduljanak segítségért, hogy vissza tudják fizetni a kínai hiteleket. Ám a jelenlegi keretek között ezek a pénzügyi segélycsomagok sem képesek elősegíteni az adósállamok gazdasági talpra állítását. Mindez a fejlődő piacokon olyan mértékű adósságválsághoz, olyan „elvesztegetett évtizedhez” vezethet, mint amilyet a latin-amerikai országok tapasztaltak meg a nyolcvanas években. Ahhoz, hogy ez a nem túl rózsás forgatókönyv elkerülhető legyen, továbbá, hogy ne kelljen nyugati adófizetők pénzét rossz kínai hitelek törlesztésére fordítani, Bennon és Fukuyama a következőket javasolják: az USA-nak és más országoknak olyan széles körű reformokat kellene végrehajtaniuk, amelyek nehezebbé tennék az IMF és más nemzetközi intézetek kihasználását, azaz szigorúbb feltételekhez kellene kötni a pénzügyi segélycsomagok megítélését, és több transzparenciát kellene követelni a hitelezésben az IMF összes tagjától.
A kínai építésű kenyai Mombasa–Nairobi vasútvonal nairobi állomása – számos botrány kísérte a csaknem négymilliárd dolláros beruházás megvalósítását
de néhány esetben csak akkor, ha az adósságcsapdába került ország megkapta a pénzügyi segélyt az IMF-től.
A szerzők szerint a legnagyobb probléma ezekkel a kínai hitelekkel az, hogy a hitelfelvevő államok aktuális kormányai nem egy esetben olyan hitelszerződéseket kötöttek a kínai féllel, ahol a kormányok vállalták, hogy akkor is visszafizetik a hitelt az adófizetők pénzéből, ha a projekt időközben kudarcba fulladna. Ezek az úgynevezett függő kötelezettségek, amelyeknek pontos részletei az állampolgárok előtt rejtve maradnak, és jellemzően korrupcióra és autokráciára hajlamos kormányok kötötték meg, azután a későbbi, demokratikusabb kormányokat terhelik majd. A függő kötelezettségek alkalmazása természetesen nem csak a kínai hitelszerződések jellemzője, ugyanakkor, ami megkülönbözteti ezeket a szerződéseket más, piaci alapon és magánintézményekkel kötött szerződésektől, az az, hogy a függő kötelezettségek kínai állami bankok felé állnak fenn, és Kína az ügyleteket csakis bilaterálisan hajlandó tárgyalni, ami meggátol bármiféle átláthatóságot.
Kínának számos célja van a BRI-hez köthető beruházási hitelekkel. Elsősorban az, hogy támogassa a sokszor állami tulajdonban lévő kínai cégek külföldi beruházásait, hogy Kína hatalmas építőiparát mozgásban tartsa, s ezzel munkát biztosítson kínai dolgozók millióinak, végül pedig Pekingnek kétségkívül vannak geopolitikai és biztonságpolitikai céljai is, amelyekhez szorosan kapcsolódik, hogy politikai befolyásra és stratégiai fontosságú létesítményekre tegyen szert külföldi országokban.
A szerzők szerint azonban az a vád, hogy a BRI csupán Kína „adósságcsapda-diplomáciája” lenne, nyilvánvalóan túlzás.
Szerintük sok esetben egyszerűen rossz, nem kellően előkészített és átgondolt hitelezési politikáról van szó. A szerződéseket közvetlenül tárgyalták, kizárva bármely harmadik felet a licitálásból, s így ezekből a megállapodásokból pont az hiányzott, ami a magánfinanszírozást sikeresebbé teszi. A nemzetközi pénzügyi piacokon az átlátható piaci mechanizmusok a biztosítékai a projektek pénzügyi megvalósíthatóságának. A kínai hitelek egy része „rejtett hitel”, vagyis a hivatalos adósságkimutatásokban nem jelenik meg. Ez hiteltörlesztési válság esetén komoly problémákat okozhat, hiszen más hitelezők nem tudnak a kötelezettségek létezéséről, ezért nem képesek egy hitel kockázatait pontosan megbecsülni. Amikor pedig fény derül ezekre a rejtett hitelekre, a hitelezők elvesztik a bizalmukat abban, hogy a hitelek átütemezése sikerre vezethet. Ezek a körülmények komoly adósságválsághoz vezettek az érintett országokban, amely a gazdaságok destabilizálásához is nagymértékben hozzájárult. Vagyis a kínaiak ragaszkodása ahhoz, hogy a kölcsönök feltételei ne legyenek nyilvánosak, valamint hogy csakis kétoldalúan hajlandó tárgyalni, rövid távon valóban szolgálhatja a gazdaság érdekeit, de hosszú távon ellehetetleníti a hitelek átstrukturálását.
A Srí Lanka-i légierő vadászgépe, a kínai Csengdu J–7
Ez másfelől komoly feladat elé állítja az IMF-et is – folytatják a szerzők –, amelyhez pénzügyi segítségért folyamodnak az adósságcsapdába esett kormányok. A nyugati hitelezők korábban éppen azért hozták létre a Párizsi Klubot, hogy a hitelezők egységesen és méltányosan léphessenek fel a fizetési problémák esetén. Kína azonban egyelőre nem csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez. 2020-ban a G20-ak közös keretrendszert hoztak létre, hogy Kínát és más kétoldalúan tárgyaló hitelezőket a Párizsi Klubba integrálhassák, és lehetővé tegyék az IMF-támogatást és -felügyeletet. Az IMF éppen azért indította az Állami Adóhátralék Hitelezési Programját (Lending Into Official Arrears Program), hogy akkor is nyújthasson hitelt a bajba jutott adósnak, ha az egyik kétoldalú hitelezője nem hajlandó a hitelek átstrukturálására. Ezek a kezdeményezések azonban – állapítják meg a szerzők – eddig nem vezettek igazi eredményekre. S szerintük amennyiben az IMF továbbra sem tanúsít kellő megfontoltságot az adós államok hitelezésében, Kína a befolyását továbbra is sikeresen fogja latba vetni, hogy az IMF úgy folyósítson pénzügyi segélycsomagokat, hogy nincs rálátása egy ország eladósodottságának mértékére.
Bennon és Fukuyama szerint
a probléma kezelése olyan reformokból állna, amelyek ugyan lelassítanák az IMF korábbi hitelezési gyakorlatát, de garanciákat teremtenének arra, hogy a nemzetközi pénzügyi beavatkozás feltételei és következményei a mostaninál világosabbak legyenek.
Ezeket a reformokat pedig az IMF legfontosabb nyugati tagországainak kellene kezdeményezniük, közöttük is nyilvánvalóan az USA-nak lenne ebben a legnagyobb szerepe.
A kívánatos reformok egyike lenne, hogy elő kellene mozdítani a BRI-hitelt felvevő országok közötti együttműködést, hogy ezáltal növekedjen az átláthatóság és az információk megosztása, amelynek következtében ezek az országok eredményesebben tudnának tárgyalni a kínai féllel. Azután az IMF-nek egyértelmű kritériumokat kell megállapítania, hogy az érintett országok mely esetekben kaphatnak hitelt az alaptól. Amihez például hozzátartozna a kereskedelmi és az állami hitelek egyértelmű megkülönböztetése is, mivel a kínai hitelek esetében ez gyakran nem egyértelmű.
Összességében tehát Bennon és Fukuyama szerint: „Ezek a reformok az egyetlen módja annak, hogy meg lehessen védeni az IMF-et az Övezet és Út program okozta adósságválságtól.” Ezek hiányában ugyanis „a BRI-adóssággal kapcsolatos konfliktusok továbbra is akadályozni fogják az adósságteher könnyítésére irányuló erőfeszítéseket, és így aláássák mind az eladósodott fejlődő országokat, mind pedig az IMF hatékonyságát”.
Az eredeti cikk itt olvasható.
Nyitókép: A kínai építésű Nagy Kő Ipari Park Belaruszban, Minszk mellett
