Ön eredetileg jogász, bár később, már gyakorló jogászként elvégezte a történelem szakot is. Mi vitt egy büntetőjogászt a jogtörténet felé az 1970-es években?

Igazából én eredetileg is történész szerettem volna lenni, de aztán úgy hozta a sors, hogy végül is a jogi egyetemre felvételiztem. Miután országos tanulmányi versenyen helyezésem volt, így lehetett választani olyan szakot, ahol a történelem felvételi tárgy volt. Akkor több okból is olyan volt a helyzet, hogy az ember inkább jogásznak ment, mint mondjuk történelemtanárnak. A történetírás és a történettudomány iránti érdeklődésem azonban változatlan maradt, a jogi karon is a római jogi tanszék tudományos diákkörében működtem, illetve a szakdolgozatomat is jogtörténeti témában írtam.

Jogtörténészként elég sokat foglalkozott az 1948-tól berendezkedő kommunista kormányzat büntetőpolitikájával, koncepciós pereivel, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás jogtörténeti kérdéseivel. Mostanában vannak olyan történészek, akik úgy vélik, hogy az 1956 után hozott ítéletek részben jogszerűek voltak, mert az akkori állam törvényeit szegték meg a forradalmárok. Mit gondol erről?

Ezek az ítéletek annyira voltak jogszerűek, mint a közép- és kora újkori boszorkányperek. Ott is voltak olyan abszurd tanúvallomások, amelyek szerint emberek látták, hogy Rézi néni seprűnyélen repked a kémény felett, és látták, hogy a Sátánnal fajtalankodik, de nyilván ezek személyes indíttatásból született, hazug vallomások voltak. Az 1956 után működő politikai bíróságok is csupán annyira voltak függetlenek és elfogulatlanok, mint a régi boszorkányperek bíróságai. Tehát teljes tévedés ezeket az ítéleteket jogszerűnek tartani, és végül a semmisségi törvények is azért születtek meg, mert meg kellett utólag állapítani, hogy a forradalom utáni időszakban nem voltak olyan bíróságok és jogszolgáltatási szervek Magyarországon, amelyek tisztességes tárgyalásokat tartottak korrekt ítéleteket hoztak volna. Nagy Imre perével kapcsolatban a semmisségi tárgyaláson is azt állapította meg a Kúria, hogy ami az ügyben született, az nem bírósági ítélet, nem bírói teljesítmény volt, hanem egyszerű politikai megtorlás, politikai gyilkosság.

Természetesen minden államnak vannak saját törvényei, de vajon, hol végződik a jogállamiság és hol kezdődik egy adott politikai vezetés önkényes joggyakorlása, amelynek célja, hogy a saját hatalmát megtartsa?

A jogállamnak természetesen megvannak a nemzetközi sztenderdek szerint lefektetett kritériumai. Ennek egyik alapfeltétele, hogy működjenek a kormányzattól és a politikai elittől független bíróságok, amelyek elfogulatlanul megmérik azokat a vádakat, amelyeket eléjük terjesztenek. Magyarországon ilyen független bíróság a kommunista korszakban nem volt, hiszen történeti kutatások sokasága igazolja, hogy azok a bírói testületek, amelyek e korszakban működtek, egyáltalán nem voltak függetlenek a politikai hatalomtól. Politikai megrendelést teljesítettek. Számos esetben rendelkezésre állnak olyan források, amelyek bizonyítják, hogy először az állampárt magas fórumai döntöttek egy büntetőügyben, majd döntésüket továbbították az eljáró bíróságnak azzal, hogy szabad folyást engednek a törvénynek. A politikusok mondták meg a bíróknak, hogy mi legyen az a „szabad folyás”. Magyarán, előre megszülettek az ítéletek, ezeket pedig nem bírók, hanem politikusok hozták. Ez az egész folyamat egyszerű politikai megtorlás volt, tulajdonképpen az egésznek semmi köze a joghoz, a jogszerűséghez, a jogállamhoz.

Az 1963-as amnesztia után, a kádári konszolidáció idején ugyan még mindig diktatúra volt, de valamennyire elmozdult-e a rendszer a jogállamiság felé, és vajon elkezdte-e jobban tisztelni az emberi és állampolgári jogokat?

Jogállamról a Kádár-korszakban nem beszélhetünk, és az emberi jogok tiszteletéről sem. Az 1963-as amnesztiarendelettel valóban viszonylag sok 56-os forradalmárt kiengedtek a börtönből, viszont nagyon sok ember még bent maradt. Az volt ugyanis az elítélés technikája, hogy a fegyvert fogó szabadságharcosokat az állam és az állampárt nem tekintete kombattáns személyeknek, hanem gyilkosságért, gyilkossági kísérletért, köztörvényes bűncselekményekért ítélték el sokukat, rájuk pedig az amnesztia nem vonatkozott, nagyon sokan csak az 1970-es évek elején szabadultak.

Az 1970–1980-as évek puha diktatúrája mennyire volt puha, hol húzódtak az állam önkényes joggyakorlásának határai, mi volt az, amit a rendőrség szervezetébe rejtett állambiztonsági szolgálatok, vagy a bírói és ügyészi fórumok nem tettek meg a rendszerrel szemben álló állampolgárok ellen?

Az 1970-es években valóban láthatunk eltolódást, ugyanis a politikai elit úgy döntött, hogy a bíróságokat jórészt kihagyják az ellenzékiek elleni küzdelemből, és a diktatúra védelmét a politikai rendőrség látta el alsóbb szinten, elsősorban a Belügyminisztérium III/3-as csoportfőnöksége. Magam is kutattam elég sokat az állambiztonsági iratokat, és azt tudom mondani, hogy a politikai rendőrség elsősorban zsarolással, megfélemlítéssel, az állampolgárok életébe való beavatkozással, vagy annak kilátásba helyezésével alkalmazta azt a kényszert, amelyet a diktatúra megkövetelt, és amelyet a kommunista politikai elit a hatalma konszolidálása érdekében szükségesnek látott. Legtöbbször az ilyen ügyek nem jutottak el a vádemelési szakaszba, ritkává váltak a politikai perek. Ugyanakkor az emberek joggal tartottak az állambiztonsági rendőrségtől, ezért nagyon sokan együttműködtek vele. Nem kellett tehát börtönbe csukni túl sok embert, hogy a politikusok hatalma stabil maradjon, elég volt lebegtetni a lehetőségét. Épp az volt a rendszer egyik támasza, hogy az állampolgárok nem tudhatták biztosan, az állam meddig megy el velük szemben.

Mit gondol arról a legendáról, hogy a Kádár-korszak politikai rendőrségének vezetői, főtisztjei átmentették valamilyen szinten a hatalmukat az 1990-es évekre is? A volt állambiztonsági rendőri személyi állomány egy része nyilván még mindig megtalálható volt az 1990-es évek a rendőrségről leválasztott polgári titkosszolgálatok szervezetében is, de 1992–1993-ban még létező politikai hatalmat jelentett mindez a számukra?

A Történelmi Tényfeltáró Bizottság vezetőjeként az 1990-es években magam is tapasztaltam, hogy a belügyi és nemzetbiztonsági állományban maradt Kádár-korszakbeli titkosszolgálati szakemberek úgy akadályozták a munkánkat, ahogyan csak tudták. Nyilván nem állt érdekükben a Kádár-rendszer titkosszolgálati múltjának feltárása, a saját tevékenységük szélesebb nyilvánossággal való megismertetése. Letagadták iratok létezését, visszatartottak adatokat. Nagy eredménnyel persze mindez nem járt, mert a történész jól tudja, hogy nemcsak primer források léteznek, hanem az iratok, adatok megtalálhatók másutt is, csak éppenséggel háromszor annyi utánajárással, sokkal több munkával jár a feltárásuk. Mindenesetre a volt politikai rendőrtisztek, akik továbbra is állami alkalmazottak maradtak, mindent megtettek annak érdekében, hogy minél kevésbé sikerüljön feltárni azokat a cselekményeket, amelyeket a múlt rendszer a saját állampolgárai ellen elkövetett, és amelyeket ezért értelemszerűen el akartak hallgatni.

A kommunista korszak titkosszolgálatainak iratanyaga, amelynek nagy részét ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi, Ön szerint legalább a rendszer szintjén megismerhetővé teszi a Kádár-korszak politikai rendőrségének és áttételesen tulajdonképpen az egész diktatórikus politikai rendszernek a működését?

Igen, átfogó képet lehet alkotni belőle, persze forráskritika nélkül nem lehetséges a történetírás, ezért az állambiztonsági iratok fokozott óvatossággal kezelendők. Ugyanis az állambiztonsági szolgálatok is szerettek volna valamit láttatni, azonban megfelelő forráskritikával természetesen lehetséges hiteles, a történelmi valósággal megegyező képet festeni az akkori politikai rendszerről és működéséről.

Ön szerint a mai napig megismerhetők új tények a pártállami rendszer titkosszolgálatainak működéséről, illetve Ön ugye a mai napig részt vesz ilyen irányú kutatásokban? Készül-e új szakkönyv kiadására?

Az 1956-os forradalom utáni megtorlás fiatalkorúakat érintő politikai pereit kutatom, tanulmányozom azokat a büntetőeljárási, bírósági és nyomozati iratokat, amelyek 18 év alatti forradalmárok ügyeiben születtek, egészen 1963-ig. Már sikerült igen nagy mennyiségű iratanyagot átvizsgálnom, a forrásokból pedig igen szomorú és tragikus kép bontakozik ki. Lehetséges, hogy a téma megér majd egy könyvet is…