„Hálás vagyok, hogy ekkora érdemeket tulajdonítasz a National Review-nak, de a legkomolyabb elismerés mégiscsak Téged illet, hiszen Te voltál az, aki stílust és minőséget adott a konzervatív reneszánsznak” – ezekkel a sorokkal zárta az akkor már komoly ismertségnek örvendő William F. Buckley a Habsburg Ottónak 1961 decemberében írt köszönőlevelét. Ugyanitt az Egyesült Államokban zajló politikai fejleményekről és az országban egyre élesedő ideológiai konfliktusokról is írt, fájlalva, hogy a sajtó nagy része a politikai spektrum jobb oldala kapcsán leginkább csak a szélsőségeket emeli ki. A levél egyszersmind szerzőjének későbbi megítélését is előrevetíti, hiszen a sokszínű konzervatív tábort egyben tartani igyekvő, értékelvű és kifinomult fuzionizmusa, illetve a közembert megszólító tévékommentátori és táborszervező szerepfelfogása máig megosztja a megfigyelőket. Míg sokan a polgári liberális-konzervatívot tisztelik benne, mások jóval kritikusabbak, és stílusát némi túlzással a trumpizmus egyik útegyengetőjének tekintik. Egy biztos, Buckley a konzervatív mozgalom szellemi megalapozásán, a konzervatív értékelvek széleskörű terjesztésén, nem pedig azok lebontásán fáradozott. Ez az írás azonban csupán arra vállalkozik, hogy Habsburg Ottó szempontjából – és ebből fakadóan óhatatlanul szubjektív módon – néhány kiragadott epizódon keresztül idézze fel Buckley életművének egyes elemeit és vele ápolt személyes kapcsolatát.

Ronald Reagannel a Fehér Házban 1986-ban (fotó: Reagan White House Photographs / Wikimédia)

 

A politika a hivatásom, nem a mellékállásom

William F. Buckley 1925-ben jómódú, a közéleti kérdések iránt élénken érdeklődő családba született. Szocializációjára édesapja erőteljes antikommunizmusa, édesanyja mély katolikus hite és a szülők kozmopolitizmusa egyaránt nagy hatással volt. Fiatalkorától kezdve érdeklődött az európai kultúra és történelem iránt, a Mexikóban és Venezuelában tevékenykedő jogász és olajkereskedő apja nyomására kilenc testvérével együtt franciául és spanyolul is kiválóan megtanult – jóllehet erről később Ottónak meglepő szerénységgel írt –, miközben az angol nyelvnek, amelyet saját bevallása szerint csak hétéves korában kezdett el használni, igazi virtuóza lett.

Hírnevét az egyetemi tanulmányai befejezését követően megjelent God and Man at Yale: The Superstitions of „Academic Freedom” (Isten és ember a Yale-en: az „akadémiai szabadság” babonái, 1951) című könyvével alapozta meg, amelyben élesen bírálta az akadémiai és egyetemi élet kötelezővé tett kollektivista, keynesiánus és szekularista ideológiáját. Ezzel szembe művében a konzervatív értékeket a szabadpiaci, liberális gazdaságfelfogással ötvöző szemléletet állította, amelyet később is programja középpontjába helyezett, hozzájárulva a háború utáni amerikai konzervativizmus formálásához.

Az 1951-es kötet 2021-es hasonmás kiadása 

 

1955-ben alapította  a National Review-t, amelyet 1990-ig szerkesztett, a kor legjobb amerikai szerzőit megnyerve, a tradicionalista Russel Kirktől a libertárius Henry Hazlitten át a kiábrándult baloldali John Dos Passosig vagy a szintén tradicionalista Molnár Tamásig. 1966-tól három évtizeden át vezette a Firing Line (Tűzvonal) című országosan sugárzott beszélgetőműsort, amely a korszak nagy neveit, egyebek közt Kenneth Galbraithet, Allen Ginsberget és Noam Chomskyt szólaltatta meg jellegzetes szellemi nagyvonalúságával, kifinomult iróniájával. Politológiai munkái mellett regényeket is írt. Igazi reneszánsz ember volt, nemcsak az írógép, hanem a zongora és a csembaló billentyűin is jeleskedett, miközben szenvedélyesen síelt és vitorlázott. A Bach iránti rajongását jól illusztrálja, hogy a Firing Line nyitózenéjének az egyik Brandenburgi verseny lendületes harmadik tételét választotta. Ám nemcsak lelkesen hallgatta, hanem időnként nyilvános fellépést vállalva maga is játszotta a mester műveit, több epizódot szentelt muzsikájának tévéműsorában, 1985-ben pedig ragyogó esszét írt születésének háromszázadik évfordulójára.

A főherceg Firing Line-beli szerepléséről beszámoló XX-cikk (forrás: Chicago és Környéke, 39. szám,  1981-09-26, 3. oldal, Arcanum)

 

 Ebben elmondja, hogy Bach életművére olyan kincsként tekint, amely – azzal, hogy az emberi lét örök, változatlan igazságaira irányítja a figyelmet – nem egyszerűen esztétikai élményt nyújt, hanem teológiai mondanivalója is van. Záró passzusában Buckley azonban túl is lép ezen a – ha úgy tetszik – Albert Schweitzer- és Karl Barth-féle Bach-értelmezésen, és a maga kifinomult módján mindennek tágabb közéleti összefüggéseire is rámutat, kiemelve, hogy számára a kultúra, a társadalom és a politika szférái nem egymástól elszigetelten, hanem szoros, organikus egységként léteznek. A demokrácia, a szabadság és a jogállamiság sem csupán politikai termékek, hanem élő erőforrások, a nyugati kulturális örökség szerves, lélegző részei, amelyek folyamatos ápolást és gondozást igényelnek. Következésképpen a közélet sem redukálható puszta hatalomtechnikai játszmává, ahogy annak intézményei sem válhatnak a politikai opportunizmus prédáivá; éppen ellenkezőleg, működésüknek a közösség kulturális és erkölcsi hagyományaival összhangban kell megvalósulnia.

Nemzetközi konzervatív hálózat

Saját krédóját talán legvilágosabban egyik regényalakját, Blackford Oakest jellemezve fogalmazta meg. Kedvenc CIA-ügynökét libertáriusnak mondja abban az értelemben, hogy alapvetően bizalmatlan az állammal szemben, ugyanakkor konzervatív is, mert meggyőződése szerint a Nyugat értékeinek megőrzése megéri a nukleáris elrettentő erő fenntartását. Saját életét pedig azoknak az elveknek szenteli, amelyek e kettős meggyőződésből fakadnak.

A királynő megmentése – az egyik Oakes-regény (1976) 

 

Ez a gondolkodás természetes módon talált visszhangra abban a Habsburg Ottó által is formált európai közegben, amely a hagyományos rend, a stabilitás és általában a klasszikus nyugati civilizáció értékeinek képviseletét éppoly magától értetődőnek tekintette, mint az egyéni szabadság, a piacgazdaság védelmét, illetve az oly sokszor Leviatánná duzzadó államhatalom korlátozásának klasszikus liberális elveit.

Nem véletlen tehát, hogy Buckley már az ötvenes években az európai konzervatívok látókörébe került. A McCarthy and His Enemies (McCarthy és az ellenségei, 1954) című munkáját az Abendländische Bewegung (Nyugati Mozgalom) nevű konzervatív katolikus csoportosuláshoz kötődő Verlag Neues Abendland adta ki német nyelven az angol kiadással egy évben. Habsburg Ottó maga pedig az Európai Dokumentációs és Információs Központ (Centre Européen de Documentation et d'Information, CEDI) 1958-as madridi kongresszusán  találkozott vele először. Alig néhány hónappal később már Buckley New York-i otthonában vendégeskedett. A kapcsolatfelvételt örömmel nyugtázta az 1945 utáni antikommunista emigráció egyik jelentős alakja, Eckhardt Tibor is, aki 1959 tavaszán így írt Habsburg Ottónak: „A magam részéről rendkívül örülök, hogy Felséges Uram elfogadta Buckley meghívását vacsorára. A National Review, bár gazdasági és szociális kérdésekben nem mindig tekinthető konzervatívnak, külpolitikai és erkölcsi szempontból a legmagasabb európai mércét is eléri.”

 Az egyik Habsburg Ottónak szóló levél (forrás: Habsburg Ottó Alapítvány) 

 

Az Eckhardt által is felismert és bizonyos fenntartásokkal kezelt sokszínűség nem véletlen. Ahogy George H. Nash és Lee Edwards, az amerikai konzervativizmus legújabb kori történetét feldolgozó monumentális kötetei is rávilágítanak, a mozgalom három, sok tekintetben nehezen összeegyeztethető szellemi irányzatból nőtt ki: a libertárius érzelmű, az antikommunista elkötelezettségű és a tradicionalista értékeket a zászlajára tűző irányzatokból. A mozgalom belső sokszínűsége számos lehetőséget biztosított, de egyben komoly kihívásokat is magában hordozott, hiszen az eltérő alapelvek és prioritások csak nehezen voltak egy koherens politikai programba illeszthetők. Buckley „fuzionizmusa” azonban kísérletet tett arra, hogy ezeket összebékítse, lehetővé téve, hogy a konzervativizmus szélesebb társadalmi támogatást nyerjen úgy, hogy közben sokszínűségét és közéleti érvényességét is megőrzi. Ökumenikus programjának sikere mindazonáltal korántsem sem volt biztos. A Firing Line huszadik évfordulóján rendezett ünnepi adásban Henry Kissinger őszintén bevallotta: annak idején maga sem hitte volna, hogy azok az ambiciózus tervek, amelyekkel Buckley ennek a „keresztes hadjáratnak” nekivágott, valóban ilyen tartós hatást gyakorolnak az amerikai politikára.

Buckley Jobb érvek című gyűjteményes kötete Habsburg Ottónak szóló dedikációval (forrás: Habsburg Ottó Alapítvány)

 

 Buckley befolyása azonban jóval túlmutatott az Egyesült Államok határain, és munkássága nemzetközi szinten fontos szerepet játszott egyfajta nemzetközi konzervatív program és „szókincs” kialakításában. Lapjára, a National Review-ra az európai konzervatívok mindmáig mintaként tekintenek, hiszen megmutatta-megmutatja, hogy miként lehet kitartó és következetes szellemi és közösségi építkezéssel kialakítani azt a konzervatív közeget, amely  képes ellenpontot képezni a baloldali dominanciával szemben. Sőt, minden bizonnyal a Buckley egykori szerkesztőtársa, William S. Schlamm alapította Zeitbühne elindulása sem lett volna lehetséges az amerikai példa és a nemzetközi konzervatív hálózatosodás adta lehetőségek és erőforrások nélkül. A két lap szerzői gárdája között személyi átfedések is kialakultak, hiszen az európai politika iránt is komoly érdeklődést mutató National Review számos népszerű szerzője maga is részt vett a transzatlanti konzervatív hálózatokban, így többek között Erik von Kuehnelt-Leddihn, Thomas Chaimowitz és Molnár Tamás rendszeresen publikált a Zeitbühne hasábjain is.

„Konservativ – aus Freude am Leben”

Buckley Habsburg Ottót nem csupán kiváló politikusnak, hanem par excellence európainak is tartotta, aki megtestesítette mindazt, amit a kontinens régi értékei közül a legtöbbre vélt, Ottó pedig a szellemes, éles eszű és karizmatikus publicistában olyan politikust látott, aki következetesen kiáll a Russell Kirk-féle „maradandó értékek” (Permanent Things) mellett, világos politikai vízióval rendelkezik, és mindeközben képes szélesebb társadalmi rétegeket is mozgósítani.

A Közelebb, Istenem: hitéletrajz című kötet (1998) borítója 

 

 A kettejük kapcsolata barátsággá nemesedett, amit a Habsburg Ottó Alapítvány archívumában őrzött, mintegy háromszáz oldalnyi levelezésük is tanúsít. Habsburg Ottó pedig a National Review szerzői között is feltűnik, valamint két alkalommal szerepelt a Firing Line című műsorban.. A korrespondenciából európai, amerikai és világpolitikai kérdések boncolgatása és őszinte megvitatása – Habsburg Ottó például nem osztotta a National Review erőteljes De Gaulle-ellenességét – mellett az is kiderül, hogy a főherceg olvasta Buckley regényeit, amelyek az író síeléssel összekötött éves svájci alkotói szabadságai során születtek. A Stained Glass (Katedrálüveg) című elolvasása után írt „rajongói levél” azonban nem csupán személyes lelkesedésének lenyomata, hanem határozott politikai üzenetet is megfogalmaz.

A hidegháború idején játszódó regény főhőse, a már említett CIA-ügynök, Blackford Oakes azt a feladatot kapja, hogy épüljön be a feltörekvő nyugat-német politikus, Axel Wintergrin köreibe. A karizmatikus és népszerű gróf politikai ambíciói és tervei – köztük a két Németország egyesítése – ugyanis komolyan veszélyeztetnék a hidegháborús Európa politikai és katonai egyensúlyát, így hatalomra kerülését mindenképpen meg kell akadályozni. A regény egyfelől betekintést ad a korszak politikai és Oakes személyes dilemmáiba, másfelől ezzel párhuzamosan kibontakozik benne Wintergrin története, aki a családi örökségként megőrzött kápolna felújításába kezd. A restaurálás azonban nem csupán az épület fizikai helyreállítását, hanem a közösség és a nemzet értékeinek megőrzését és újjászületését is jelenti.

„Az élet és a forradalom, amely megváltoztatta Amerikát” – a legújabb Buckley-életrajz (2025) borítója 

 

Habsburg Ottót olvasmányélménye arra inspirálja, hogy levelében saját tapasztalatait is összefoglalja. Ebben kifejti, hogy a közélet csak akkor maradhat élő és emberi, ha vannak olyanok, akik időt és energiát fordítanak a maradandó értékek ápolására (a tényleges és metaforikus értelemben vett kápolnák felújítására), és őszinte elkötelezettséggel vesznek részt benne. Hangsúlyozza továbbá, hogy a politika nem válhat „rideggé, bürokratikussá és humortalanná”, hiszen az – és itt visszakapcsolhatunk Buckley Bach-interpretációjához – jóval mélyebb valóság annál, semhogy azt kizárólag technokratákra bízhatnánk. Arányérzéket, nyitottságot és egyfajta humanista hozzáállást követel. Ez persze nem jelenti azt, hogy Buckley vagy Habsburg Ottó a szakértelmet „olcsó bolsevista trükknek” tartotta volna; épp ellenkezőleg, nagyra értékelték azt, de határozottan ellenezték a – Buckley mentorának, a National Review alapításánál is közreműködő James Burnham terminológiájával élve – „menedzseri osztály” térnyerését, hangsúlyozva, hogy a tudás és a szakmai felkészültség csak akkor szolgálhatja a közjót, ha erkölcsi és közösségi felelősségvállalással párosul.

A 2008-ban elhunyt Buckleyt Lee Edwards két évvel később megjelent életrajzában a konzervatív mozgalom Szent Páljának nevezte. Noha Buckley esetében több közeli nexusával – így a National Review-ba rendszeresen publikáló, egykori szovjet ügynök Whittaker Chambersszel, illetve a pályáját a Die Rote Fahne (Vörös Zászló) című lapnál kezdő, már említett William S. Schlamm-mal – ellentétben nem volt szükség damaszkuszi úti fordulatra, a hasonlat mégis találó, hiszen Buckley olyan közvetítő és szervező szerepet töltött be, amely nélkül az amerikai konzervativizmus a XX. század második felében aligha válhatott volna meghatározó intellektuális és politikai tényezővé.

„Gyakran gondolok erre a rendkívüli amerikai barátomra; olyan emberre, aki a szabadságért, az emberi méltóságért, a hitünkért és a jövőbe vetett reményünkért küzdött” – írta Habsburg Ottó az amerikai publicista fiának, Christophernek címzett levelében. A mondat tökéletesen visszaadja, hogy Buckley számára a konzervativizmus nem csupán ideológiai fügefalevél volt politikai céljai megvalósításához, hanem mély és személyes elköteleződés. Aus Freude am Leben – az élet öröméből fakadóan.

 

A szerző történész, a Habsburg Ottó Alapítvány tudományos munkatársa

 

Lásd még a Yale Egyetem Buckley Intézetének honlapját itt, a National Review válogatását írásaiból (például a Trumpról szólót) itt.

Nyitókép: Ifjabb William F. Buckley 1985-ben Ronald Reagan beiktatásán (fotó: SPC 5 Bert Goulait, US Military / Wikimedia)