Két ügy került a testület elé: az SB8-ként (nyolcadik állami törvényjavaslat, State Bill) elhíresült texasi ügy és a mississippi Dobbs kontra Jackson Women’s Health Organization-per jogi szempontból jelentősen eltér egymástól, de mindkettő esetében felmerül annak a lehetősége, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti az 1973-as Roe kontra Wade-ítéletét, amely az abortuszhoz való jogot alkotmányos alapjognak minősítette az USA minden tagállamában.
Az amerikai jogrendszerben a bírókat a common law alapján kötik a korábbi bírói döntések (precedensek), ahogyan a törvények és persze az 1787 óta hatályos kartális Alkotmány is, amely az állampolgárokat szövetségi szinten megillető alapjogokról, a tisztességes eljárásról és az egyenlő bánásmód követelményéről is rendelkezik. A Legfelsőbb Bíróság a nevezetes 1803-as Marbury kontra Madison-ügyben határozott egy jogszabály alkotmányellenességéről, ettől kezdve működik az alkotmánybíráskodás legmagasabb szintű szerveként.
Ha az amerikai Alkotmány teljes szövegét elolvassuk, meglepődve tapasztaljuk, hogy sem a magánélethez, sem pedig az abortuszhoz való jogot nem találjuk benne. Hogyan lehetnek ezek mégis alapjogok? A válasz a Legfelsőbb Bíróság alapjogfejlesztő tevékenységében rejlik.
Az Alkotmány szintén nem rendelkezik a testi integritáshoz, a házassághoz, a gyermekvállaláshoz vagy az iskolaválasztáshoz való, mára teljes mértékben elfogadott jogról. Ezek szinte mind a tisztességes eljárás, illetve az érdemi tisztességes eljárás és az egyenlő bánásmód elvéhez fűződnek. Ez lehetővé teszi a bíróságok számára, hogy ne csak az Alkotmány szövegében szereplő alapvető jogok esetében kényszerítsék az államot be nem avatkozásra, hanem az Alkotmányban szereplő anyajogokból újabb alapjogokat is levezessenek.
Az amerikai alkotmányjogászok között máig heves vita zajlik az érdemi tisztességes eljárás alkalmazhatóságáról. Az „élő alkotmány” (Living Constitution) irányzatához tartozók, akik az Alkotmány értelmezése során a kortárs társadalmi viszonyoknak való megfelelésre helyezik a hangsúlyt, szorgalmazzák azt. Ennek az iskolának egyik legfontosabb képviselője, Oliver Wendell Holmes főbíró egy 1914-es ítéletben kifejtette:
„Az Egyesült Államok Alkotmányának rendelkezései nem matematikai tételek, amelyek lényege a formaságukban rejlik, hanem angol földről átültetett szerves, élő intézmények. Jelentőségüket nem pusztán a szavakból és egy szótárból kell megtudni, hanem eredetüket és fejlődésük vonalát figyelembe véve.”
Az érdemi tisztességes eljárás alkalmazhatóságát tagadó originalisták vagy textualisták szerint az Alkotmány szövegét annak a jelentésnek megfelelően kell értelmezni, amelyet a megalkotásakor tulajdonítottak neki. A nemrégiben elhunyt Antonin Scalia főbíró 2005-ben így mutatta be ezt a szemléletet:
„Az én Alkotmányom nagyon rugalmas. Ha valaki azt gondolja, hogy a halálbüntetés jó dolog, akkor meggyőzi erről a polgártársait, és törvénybe foglalják. Amennyiben azt gondolja, hogy ez rossz ötlet, akkor meggyőzi őket az ellenkezőjéről, és eltörlik. (…) Ez a rugalmasság. De bármelyik változatot beleolvasni az Alkotmányba nem rugalmasságot, hanem merevséget szül.”
A Legfelsőbb Bíróság az érdemi tisztességes eljárás elvéből vezette le az abortuszhoz való jogot mint alkotmányos alapjogot az említett Roe kontra Wade-ügyben. A második világháborút követő két és fél évtized során a testület előtte sosem látott aktivista, jogfejlesztő törvénykezésbe kezdett. Earl Warren elnöksége (1953–1969) idején hozta meg talán legismertebb döntését, az iskolai szegregációt alkotmányellenesnek minősítő Brown kontra Board of Education-ítéletet is. Ezt követően polgárjogi aktivisták számos stratégiai pert indítottak a szociális biztonsághoz vagy az oktatáshoz való jog tekintetében. Ugyan nem jártak mindig sikerrel, de 1965-ben a Griswold kontra Connecticut-perben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a tisztességes eljárás alkotmányos elve minden állampolgárnak biztosítja a magánélethez való jogot (right to privacy), amelyből következően a házastársaknak joguk van a fogamzásgátláshoz. Kisvártatva, 1972-ben az Eisenstadt kontra Baird-ügyben hozott ítélet már a házasságon kívül élők számára is lehetővé tette a fogamzásgátláshoz való hozzáférést.
A Griswold- és a Baird-ügy sikerétől felbátorodva az abortusz legalizálásáért küzdő aktivisták a magánélethez való jog e bővített tartalmára hivatkozva pereket indítottak céljuk elérésének érdekében. 1973-ban azután a szegénységben élő texasi Norma McCorvey (anonimizálva: Jane Roe) ügyében hozott ítélet sikerre vitte a nőjogi törekvéseket.
1973-ig az Egyesült Államok tagállamainak felében, ha megkötésekkel is, de legális az abortusz, míg a tagállamok másik felében teljes mértékben tiltott. Ezen az állapoton a tagállamok nemigen akartak változtatni, és az abortusz nem is számított fontos köztémának. Az amerikai jogi kultúrában a perek színpadiasak, és McCorvey esete kellően drámainak látszott. A per kezdetekor, 1969-ben hajléktalan nőnek már két gyermeke született, akiket születésük pillanatában örökbe adott. Harmadik terhességét viszont meg akarta szakítani, de a megalapozottság hiányára hivatkozva elutasították a kérelmét. Ekkor lépett a színre a frissen végzett ügyvédnő, Sarah Weddington, aki, noha a gyermek közben megszületett, McCorvey ügyét a Legfelsőbb Bíróság elé vitte, amely csupán 1973-ban hozta meg jogerős döntését.
A testület ebben az abortuszhoz való jogot alkotmányos alapjognak mondta ki. Az új alapjog biztosításával együtt meghatározta e jog gyakorlásának
legfontosabb korlátját is, mégpedig az úgynevezett magzati életképesség (fetal viability) követelményét is, amely szerint abortusz csupán addig engedélyezhető, amíg a magzat nem válik életképessé az anyaméhen kívül, azaz a terhesség huszonharmadik vagy huszonnegyedik hetéig.
A bírák alkalmasint azt gondolták, hogy az abortusz széles körben elfogadott eszköz, és ezért döntésük nem ütközik majd komoly ellenállásba. Csakhogy épp ellenkezőleg: mozgósította az abortuszellenes csoportokat, s az abortuszt az amerikai közélet egyik legmegosztóbb kérdésévé tette.
Az abortuszellenes szervezetek a döntés után nyomban stratégiai pereket indítottak a Roe-ítélet precedensének megváltoztatására. 1992-ben a Planned Parenthood kontra Casey-perben kezdetben úgy tűnt, eljött az abortuszhoz való jog eltörlésének pillanata. Ekkorra ugyanis a Legfelsőbb Bíróság kilenc tagjából nyolcat republikánus elnökök neveztek ki, és az új főbírákról azt feltételezték, ellenzik majd az abortuszt.
Csakhogy a testület öt–négy arányban mégis úgy döntött, nem változtatja meg az 1973-as ítélet lényegi tartalmát, csupán meghatározta, hogy az egyes tagállamok csak akkor korlátozhatják az abortuszhoz való jogot, ha az nem okoz indokolatlan terhet (undue burden) az abortuszhoz való jog gyakorlásában. Az 1992-es ítélet így fenntartotta az abortusz szövetségi szabályozását, amely a világ egyik legmegengedőbb rendelkezése, hiszen a huszadik hét után is lehetővé teszi a terhesség művi megszakítását.
Miért dönthettek így a konzervatívnak számító bírák? A választ megint a common law-jogrendszer sajátosságában találjuk. A precedenseket ugyanis az angolszász bíróságok egykönnyen nem változtatják meg, mert adott precedens eltörlése a bírói testületek integritását is kikezdhetné. Egy-egy precedens megváltoztatása tehát több stratégiai perben hozott döntést tesz szükségessé, és így hosszú évtizedekig is elhúzódhat.
Az abortuszellenes mozgalom azonban nem adta fel. A Casey-ítélet után számos tagállamban elérte az abortusz gyakorlásának szigorúbb korlátozását, és több új, bár sikertelen pert indítottak a precedens megváltoztatására.
A most terítéken lévő ügyekben Texas a terhesség hatodik, Mississippi azonban a tizenötödik hetéig tenné lehetővé a művi terhességmegszakítást. Az új szabályok szigorítanak az abortuszvégzés feltételein, de abszolút mértékben nem korlátozzák azt. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, mert e rendelkezések különböző jogi megoldásokkal kívánják megkerülni a korábbi precedensek által felállított alkotmányos korlátokat. Az abortuszról szóló politikai vita szereplői szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a gyermekvédelem további szempontjait. Sem az életvédő (pro-life), sem a választáspárti (pro-choice) oldalon nem merülnek fel hangsúlyosan a gyermekszegénység megakadályozásának kérdései.
A Legfelsőbb Bíróság alighanem a Dobbs kontra Jackson-ügyben változtathat az abortusz szabályozásával kapcsolatos precedensen. Ebben az ügyben 2021. december 2-án tartották a per előkészítő tárgyalását, ahol a kilenc főbíró meghallgatta a felperes és az alperes jogi képviselőit. A perben Mississippi államot képviselő ügyvéd a meghallgatáson azt hangsúlyozta, hogy alkotmányellenes a precedens, mert az abortuszhoz való jog nem található meg az Alkotmány szövegében, és ezért el kell törölni. Az abortuszklinika képviselői a precedens fenntartását kérték. Emellett kiemelték, a törvényes abortusz időkorlátjának szűkítésével, az abortuszhoz való jog tagállami korlátozásával az a baj, hogy a vidéki, rossz szociális helyzetben lévő nők számára már a tagállami fővárosba való utazás is nagyon költséges, a más tagállamba utazás pedig még nagyobb nehézségekbe ütközik.
A meghallgatás után megindult az esélyek latolgatása. Az újságírók a főbírók által feltett kérdésekből igyekeznek megjósolni a döntést, ami szinte lehetetlen feladat, ahogyan az 1992-es Casey-ügy is mutatta, amikor a korabeli sajtó biztosra vette a precedens eltörlését.
A meghallgatáson egyébként a főbírók mindegyike a stare decisis (a döntés fenntartása) elvének értelmezéséről kérdezte a feleket, hiszen a bíróságoknak tartaniuk kell magukat a precedensekhez. Bármit gondoljanak az abortuszról a jelenlegi főbírák, egy majd ötvenéves precedenst sem megváltoztatni, sem eltörölni nem könnyű. A stare decisis elve ugyanis a common law alapja. Mind az originalisták, mind az élő alkotmány iskolájának hívei tudják, hogy a precedensváltoztatás alááshatja a testület legitimációját. A Roe- és a Casey-ítéletek módosításával úgy tűnhetne, hogy a főbírák politikai nyomásnak engednek. Márpedig ettől mind a konzervatív, mind a liberális főbírák ódzkodnának, hiszen az amerikai jogászi ethosz alapja az, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogászi feladatot lát el, és nem enged semmilyen politikai nyomásnak.
Senki sem tudhatja tehát, miként dönt az előtte lévő ügyekben az Egyesült Államok legfelsőbb bírói testülete. Egy 2022. május 3-án kiszivárgott tervezet szerint a Legfelsőbb Bíróság 2022 júliusában megsemmisítené a Roe-ítéletet, és az abortusz szabályozásának hatáskörét visszaadná a tagállami törvényhozásnak. Ez a dokumentum azonban nem a jogerős ítélet, így nem tudhatjuk, hogy mikor és pontosan milyen tartalommal dönt a testület. Az amerikai médiában gyakran elhangzik, hogy a Donald J. Trump által kinevezett új főbírák biztosan az abortuszhoz való jogot megteremtő precedens eltörlésére vagy jelentős megváltoztatására fognak szavazni. Ez azonban korántsem olyan biztos: mindhárom bíró elitegyetemen végzett, korábban magas bírói tisztséget viselt, ám az alkotmánybíráskodásról alkotott felfogásukban nagyban különböznek egymástól. Még akkor is, ha mindhárman az originalista iskolához tartozónak vallják magukat.
A valódi alkotmányos vita nem az abortusz technikai szigorításának jogszerűségéről, hanem sokkal inkább az alkotmánybíráskodás és a demokratikus eljárás viszonyáról szól. A kérdés ugyanis valójában ez: vajon helyes-e, ha az abortuszhoz való jogról nem az állampolgárok által közvetlenül választott törvényhozók, hanem a bíróságok döntenek? Jeremy Waldron liberális jogfilozófus szerint a demokratikus vitát helyettesítő alkotmánybíráskodás sokkal több kárt okozhat azzal, hogy az egyes alapjogok tartalmával egyet nem értő állampolgárokat távol tartja az egymás közötti vitától. A Legfelsőbb Bíróság így nincs könnyű helyzetben, ugyanis adott egy negyvenkilenc éve hatályban lévő precedens és az abortusz kérdésében rendkívül megosztott társadalom. Jogi és demokratikus szempontból jó döntést hozni szinte lehetetlen, az azonban biztos, hogy az abortusz kérdésével kapcsolatos társadalmi konszenzus még sokáig várat majd magára az Egyesült Államokban.
A szerző a TK Jogtudományi Intézet munkatársa
