A helyzet őszinte értékelése ugyanis segít a helyes döntések meghozatalában. Vlagyimir Putyin minden bizonnyal sokat tudna erről mesélni… Arról, hogy környezete miként csűrte-csavarta a valóságot az elnök úr szája íze szerint, addig hazudott Ukrajnáról, a Nyugatról és a saját hadseregükről is, míg Vlagyimir Vlagyimirovics meg nem győzte magát arról, hogy egy „különleges katonai művelettel” visszakényszerítheti Ukrajnát az orosz érdekszférába. A Nyugat egyik nagy előnye Oroszországgal és a hasonló autokráciákkal szemben éppen az, hogy a konszenzus keresését és a vitát erénynek, nem pedig gyengeségnek tekinti, a kritikát pedig célszerűnek tartja meghallgatni, nem pedig elhallgattatni.

Az igazság posztheroikus kimondása

Az őszinteség azonban nem csupán a hazugság hiányát, hanem az igazság kimondását is jelenti, ha kényelmetlen is. Ebben azonban mintha az utóbbi időben a Nyugatnak is lennének restanciái. Jake Sullivan, Biden elnök nemzetbiztonsági tanácsadója vehemensen utasította vissza a „proxy” (’helyettesítő’) jelző használatát a jelenlegi háborúra, mondván, Ukrajna nem az Egyesült Államok céljaiért, hanem saját szabadságáért és területéért harcol. De vajon a hidegháború alatt az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió melyik helyettesítője gondolta magát bábnak, amely kizárólag valamelyik szuperhatalom érdekeit érvényesíti? A helyettesítő háború emlegetése tabunak számít. Mintha az, hogy Ukrajna hősies küzdelme szabadságáért és területeiért éppenséggel egybeesik Washington azon érdekével, hogy meggyengítse Oroszországot, bármit is levonna Kijev küzdelmének jogosságából és a Nyugat támogatásának morális és stratégiai helyességéből. Ezzel szemben annak tagadása, hogy a Nyugat igenis részese ennek a háborúnak – hívjuk bár proxynak vagy másnak –, a nyugati társadalmakat a szurkolók szerepébe degradálja, akik számára a háború látványsport, „felkavaró spektákulum”, mintha semmilyen tétje nem volna számukra a konfliktus kimenetelének.

Ukrán igazmondás

Valerij Zaluzsnij hadseregparancsnok a fronton 2021 decemberében

 

November elején az ukránok törlesztettek, szembenéztek az ellentámadás kudarcával. Valerij Zaluzsnij hadseregparancsnok az Economist hasábjain őszinte értékelést adott a katonai helyzetről, egy másik tabut ledöntve közölte: a háború patthelyzetbe jutott. Kapott is érte hideget-meleget az ukrán elnöki adminisztráció részéről, amely attól tartott, hogy a rettegett szó (patthelyzet) kimondása veszélyeztetheti Ukrajna ügyét, és ismét felerősödhetnek a tárgyalásokat sürgető hangok, amelyek a békéért cserébe kompromisszumot várnak a kijevi vezetéstől. A médiában jártas Zelenszkij pontosan tudja, hogy a nyugati közvélemény figyelme korlátos, támogatása pedig illékony, és nem elég bátran harcolni, de azt még meg is kell tudni mutatni. Ez utóbbi követelmény láthatóan frusztrálta az ukrán vezetést, miután az ellentámadás nem a várakozások szerint alakult, lelassult. „Sokan hollywoodi filmnek hiszik a háborút, és azonnal eredményeket akarnak” – mondta Zelenszkij a kritikákra reagálva, Zaluzsnij pedig így fogalmazott: „Nem show ez, amelyet az egész világ néz, és amelyre fogadni lehet; itt minden méterért a vérünket ontjuk.” A patthelyzet kimondása mintha egyet jelentene az ukrán hadsereg varázstalanításával, és a háború folytatásának kétségbe vonásával. Ha patthelyzet van, mi értelme további dollár tízmilliárdokat áldozni rá, hogy a frontvonalak három év múlva is ugyanott húzódjanak, mint ma? A helyzet azonban valójában ennél jóval súlyosabb.

„A sikernek sok apja van, a kudarc mindig árva”

Bár Zaluzsnij vállalta a kudarc kimondását, a felelősség kérdése feszültséget szült mind az ukrán vezetésen belül, mind Ukrajna és a nyugati partnerek között. Ám valóban nehéz felelőst találni, hiszen az offenzíva sikertelenségéért aligha okolható egyetlen szereplő vagy tényező. Persze, nyilván könnyű Washingtont hibáztatni Moszkva vörös vonalainak túlzottan óvatos átlépéséért, ha az egyensúlyozás elvetése legfeljebb a dobozos sör klaviatúrára löttyenésével, nem pedig termonukleáris háborúval jár. Bár kétségtelen, hogy az ukrán haderő jó hasznát vette volna, ha hamarabb megkapja a végül július közepén leszállított kazettás tüzérségi lőszereket, vagy még inkább a szintén kazettás robbanófejjel fölszerelt ATACMS rakétákat, amelyek végül október 17-én a bergyanszki és a luhanszki helikopterbázis elleni rendkívül sikeres csapásmérésben debütáltak. Hasonló ellátmány aligha jött volna rosszul az ellentámadás kezdetén, amikor a közeli hatótávolságú légvédelmi rendszerek híján a Vihr páncéltörő rakétákkal ellátott Ka–52-es helikopterek komoly veszteségeket okoztak az előrenyomuló ukrán gépesített erőknek.

A hibák

A Washington Post a tervezési folyamatot és a végrehajtást taglalva az offenzíva kudarcáért finoman, de az ukránokra hárítja a felelősség nagy részét. Az ukránok túl sokáig halogatták az eredetileg tavaszra tervezett ellentámadás megindítását, túl sokáig és túl nagy áldozatok árán tartották Bahmutot, egyetlen irány helyett háromfelé osztották erőforrásaikat, a kezdeti kudarcok után pedig túl hamar szakítottak az eredeti tervekkel. Sok igazság van ebben. De ahogy Dmitrij Kuznyec katonai szakértő is rámutatott, éppen a kiszivárgott amerikai jelentésekből tudjuk, hogy az offenzívára felállított új dandárok többsége csak április végére kapta volna meg a szükséges fegyverzetet és kiképzést. Így a ténylegesnél valójában legfeljebb csak egy hónappal korábban indulhatott volna el az offenzíva, a csúszásnak pedig az orosz védelem kiépítése szempontjából aligha volt érdemi jelentősége.

Bahmuti lekötés

Annak már annál inkább, hogy az ukrán hadsereg túl sokáig tartotta Bahmutot. Bár minden bizonnyal jóval nagyobb veszteséget szenvedtek el az oroszok, komoly minőségbeli aszimmetria volt a két fél között, hiszen orosz oldalon a Wagner-csoport börtönökből toborzott, könnyen feláldozható elítéltjei harcoltak. Az ukránok pedig éppen a legtapasztaltabb egységeiket kötötték le itt, ahelyett, hogy a tavaszi értesülésekkel szemben átvezényelték volna őket az új nyugati technika elsajátítására, és végül az újonnan felállított, nagyrészt harci tapasztalat nélküli dandárokat vetették be Zaporizzsjában. A harcedzettebb egységek minden bizonnyal kevesebbet hibáztak volna az ellentámadás elején, és gyorsabban adaptálódtak volna. Ám az ilyen csapatoknak a bahmuti térségből való kivonásával újabb területek elvesztését kockáztatta volna az ukrán vezetés.

Bahmut 2023-ban

 

Egy irány helyett

Az erők több irányban való elaprózása utólag szintén hibás döntésnek látszik. Csak nem szabad megfeledkezni arról, hogy a 2022. nyári–őszi harkivi és herszoni ukrán siker kulcsa éppen az volt, hogy az orosz erőket dilemma elé állították, ezért kénytelenek voltak Harkivból jelentős erőket a herszoni területre átcsoportosítani, nagyrészt védtelenül hagyva az előbbit. A 2022. őszi orosz részleges mozgósítás után viszont az ukrán hadsereg már nem volt létszámbeli fölényben, így nem sikerült a több irányban – Bahmut, délen pedig Orihiv és Velika Novoszilka – zajló offenzívával szétfeszíteni az orosz védelmet. A vezérkari főnöknél jóval kompetensebbnek bizonyult Szergej Szurovikinnek pedig sikerült meggyőznie Putyint Herszon Dnyeperen túli területeinek feladásáról. A „nehéz döntés” után Szurovikin rögtön elrendelte a védelmi vonal kiépítését, amelyre nyolc hónap jutott az ukrán offenzíva kezdetéig. Ezalatt az orosz hadsereg lassan, de hatékonyan adaptálódott. Mind a nyugati, mind az ukrán vezetés feltehetően az orosz haderő gyenge kiképzettségében és moráljában bízott. „Az oroszok meglátják a Bradleyket és a Leopardokat, és elszaladnak” – foglalta össze kissé sarkítva a támadás mögötti koncepciót utólag egy ukrán századparancsnok. Egyúttal azonban kiábrándító képet is festett a fegyvernemek és az alakulatok közti koordinációról és együttműködésről az offenzíva kezdetén, márpedig ezen alapult volna a siker.

 A bahmuti csatában

 

Strukturális bajok

A nyugati katonai tervezők ugyanis a felőrlésen alapuló orosz és ukrán stratégia helyett nagy összfegyvernemi műveletben gondolkodtak, mely a gépesített erők gyors manőverével kívánta áttörni az orosz védelmet. Csakhogy ezt az ukrán haderő képességei nem tették lehetővé, hiszen másfél évi háború alatt elveszítette a legkompetensebb parancsnokainak jelentős részét. Maga Zaluzsnij júliusban úgy fogalmazott, hogy az ukrán haderő szovjet örökséggel való szakítása még korántsem ért véget, és éppen a változást hozó generációt veszítik el. Az ukrán hadsereg amerikai kiképzői lesújtó képet festettek az ellentámadás megindulása előtt néhány héttel. Kiemelték az összfegyvernemi harc és a küldetésorientált vezetés hiányát, mind az ukrán, mind a nyugati kiképzés hatékonytalan voltát. Az ukránok nem ismerték készségszinten a modern összfegyvernemi harc alapjait, a nyugati katonai tervezők és kiképzők pedig nem voltak tisztában az ukrán hadsereg képességeivel, hadviselési jellemzőivel, a hadszíntér sajátosságaival. Mondta is egy ukrán parancsnok, hogy már halott lenne, ha pontosan követi a nyugati kiképzők instrukcióit. Az ellentámadás tehát valószínűleg eredményesebb lett volna, ha az ukrán vezetés a fenti dilemmákkal szembesülve más döntésekre jut, de a kitűzött célok (az Azovi-tengerig való kijutás, sőt a Krímbe való behatolás) aligha voltak elérhetők a haderő strukturális problémái és a műveleti környezet jellemzői miatt.

Mi a patthelyzet?

Zaluzsnij szerint a hadviselés jellegének átalakulása az első világháborúhoz hasonló állóháborút eredményezett. A szenzorokkal szaturált hadszíntéren a támadást a jövőben meg kell hogy előzze az ellenség megvakítása, tűzeszközeinek pusztítása, kommunikációjának elnyomása, majd a saját felderítő és csapásmérő eszközök előrevonása, hogy az elérendő cél a saját szenzorok és tűzeszközök hatótávolságán belülre kerüljön. „Az egyszerű tény az, hogy mindent látunk, amit az ellenség csinál, és ők mindent látnak, amit mi csinálunk” – írta az Economist-cikkben a tábornok. Bár a trend valóban ez, az ukrajnai hadszíntér jóval kevésbé transzparens, mint ahogy ebből a kijelentésből kitűnik. A különböző napszakok és időjárási körülmények nagyban befolyásolják azt, hogy mit látnak a felek, hiszen a drónok jelentős része például nem képes nagy szélben és fagypont alatt repülni. Ez pedig elvben lehetőséget kínál a gépesített erőkkel végrehajtott manőverekre nagyfokú szinkronizáció esetén. Erre azonban jelenleg egyik fél sem képes, ahogy az oroszok gépesített erőkkel zajló, irtózatos veszteséggel járó avdijivkai támadása is mutatta. Egyben valószínűleg azt is, hogyan nézett volna ki a nyári ukrán ellentámadás, ha a katonai vezetés kitart az eredeti elképzelések mellett, és nem módosít a terven. Ennek eredményeként bár az ellentámadás nem érte el még a kitűzött minimumcélokat sem, az ukránoknak sikerült megóvniuk a kapott nyugati technika jelentős részét. Miközben a szovjet/orosz eszközöknél jóval nagyobb védettséget nyújtó nyugati technika sok ukrán katona életét mentette meg.

Mi a patthelyzet tétje?

Zaluzsnij tehát a szárazföldi műveleteknek – a háború megváltozott jellegéből fakadó – állóháborúba fulladását értette patthelyzeten, nem pedig a stratégiai helyzetet, ami lényeges különbség. A patthelyzet következménye ugyanis nem véget nem érő lövészárokharc, ahol hónapok alatt néhány elnéptelenedett ukrán falu cserél gazdát, hanem a mérleg nyelvének elbillenése a több erőforrással rendelkező fél javára. Márpedig ez Oroszország. Ha az elmúlt közel két évben bárki elbizonytalanodott volna a Kreml tényleges céljait illetően, Putyin évértékelő sajtótájékoztatóján minden kétséget eloszlatott, egyértelművé téve, hogy azok mit sem változtak a háború kezdete óta. Béke akkor lesz, ha Ukrajna „nácitlanításának” és „demilitarizálásának” célja teljesül – fogalmazott. Érdemes ezt szem előtt tartani, amikor a rövid távú politikai érdekeket az Ukrajnának nyújtott támogatás elé helyezzük. Bár ragaszkodhatunk továbbra is ahhoz, hogy a Nyugat nem részese a háborúnak, csakhogy ezt – mint Ivan Krastev rámutatott – rajtunk kívül mindenki másképp gondolja. De legfőképp az oroszok, akik szerint bár a fegyveres konfliktus Ukrajna területén zajlik, ez csupán az egyik (kinetikus) hadszíntere a Nyugattal vívott globális háborúnak, amelyben a kollektív Nyugat „teljes körű globális gazdasági és információs hadviselést folytat” ellene. Ezért ideje volna annak, hogy a Nyugat is ledöntse a maga tabuját, és szembenézzen a kényelmetlen ténnyel, hogy Ukrajna támogatása nem szívesség, hanem a Nyugat alapvető érdeke azzal az Oroszországgal szemben, amely – vele ellentétben – nagyon is úgy látja, hogy háborúban áll vele.

A szerző biztonságpolitikai szakértő, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa

Nyitókép: Lövészárok a Donbászban 2014-ben