Nem a nemzetpolitika válságainak koráról beszélünk (hiszen nyelvtanilag így is értelmezhető lenne a cím), hanem a külvilág válságainak a koráról, amely válságokra a magyar politika jól vagy kevésbé jól reagál, és ezzel ilyen vagy olyan helyzetbe hozza a nemzetpolitikát.

Ezt azért is kell előre tisztázni, mert közben a nemzetpolitika helyzetét nagyon sok szempontból lehet mérni, és egyes mércék szerint nagyon kedvező az eredmény, mások szerint viszont kevésbé az. Például abból a szempontból, hogy mennyi pénzt költünk nemzetpolitikai célokra, óriási a növekedés az elmúlt tizenhárom évben. Vagy abból az aspektusból, hogy mennyi mindent teszünk: mennyi új támogatási fajta van, mennyi új intézmény jön létre, szintén impozánsak az eredmények. Ugyanakkor sokkal kedvezőtlenebb képet kapunk, ha a demográfiai folyamatokat nézzük. Ezek elég lehangolóak, ha azt vesszük alapul, hogy a nemzetpolitikának éppen a magyarok fogyásának megállítása vagy megfordítása lenne a legfőbb célja. Ugyanakkor nem szabad abba a hibába se esni, hogy amennyiben a kedvezőtlen demográfiai folyamatok nem fékeződtek le tíz év alatt, akkor feltétlenül rossz vagy hiányos volt a nemzeti összetartozással kapcsolatos támogatáspolitikánk. Nagyon sok dolog függvénye ugyanis, hogy megéri-e magyarnak maradni a szomszédos országokban – ezek közül csak egyik a támogatás. (Mondhatnánk úgy is: belegondolni is rossz, hogyan állnánk a határon túl a Gyurcsány-szintű támogatással most.) És ez felveti azt is, hogy mi is a nemzetpolitika?

Biztos, hogy van egy szűkebb értelemben vett nemzetpolitika: a támogatáspolitika és valamennyi azt kísérő, azt magyarázó narratíva. Ez az, amivel viszonylag jól állunk.

És van (vagy kellene lennie) egy tágabb értelemben vett nemzetpolitika: amely ezen kívül egy minden ágazatot átívelő stratégiaként magába foglalja azt is, hogy összességében mit üzen a magyar politika és Magyarország a határon túli magyaroknak. Van-e olyan össztársadalmi stratégia, amely arra motivál, hogy maradj meg magyarnak? Ez az, amivel kevésbé állunk jól, mert ha jól állnánk, az előbb-utóbb valamilyen szinten a demográfiában is éreztetné a hatását, és ennek egyelőre kevés jelét látni.

Vannak tehát pluszok és mínuszok: a nemzetpolitika szűkebb értelmében (vagy mondjuk így: rövid távon) jól láthatóan a pluszok dominálnak – és ez nagy eredmény, mert 2010 előtt rövid távon is durva mínuszokat produkált a nemzetpolitika –; viszont látni kell a hosszú távon (tehát a nemzetpolitika tágabb értelmében) a továbbra is meglévő mínuszokat. Ennek pedig a nemzetpolitikai stratégia átgondolására, kiegészítésére és egy új korszak elkezdésére kell ösztönöznie.

A mostani nemzetpolitikai helyzet tehát nem válságos. Ezért most csak a meglévő politika kiegészítésére van szükség, és nem drámai válságkezelésre. Hiszen a határon túli magyarság nagy része is és az anyaországi társadalom nagy része is elégedett a magyar-magyar kapcsolatokkal – ez inkább összhang, nem pedig válság. Később viszont válságossá is válhat, ha nem vigyázunk. Hiszen volt már olyan, hogy bezárták a székelyföldi kocsmákat az anyaországiak előtt, mert nemkívánatos elemekké váltunk a szemükben!

Ha tehát nem a nemzetpolitika van válságban, akkor annak a környezete – ahogy nevezzük: a nemzetközi környezet – van válságban. Ezt a válságot értelemszerűen elsősorban az Ukrajna ellen immár másfél éve indított, átfogó orosz támadás okozza. Többes számban pedig azért kell „válságokról” beszélni, mert a háborúnak számos járulékos kára is van. Ilyen az energetikai helyzet, de ilyen a rettenetes infláció is. Az utóbbi egyébként a megtámadott Ukrajnánál csak Magyarországot sújtja nagyobb mértékben.

Teljesen jogos felvetés, hogy jelenleg ezeknek a válságoknak a kontextusában kell vizsgálni a nemzetpolitika helyzetét. Ez ugyanis mindig is így volt: amit a nemzet polgárai és közösségei „itthon” csendes, de szívós munkával évtizedeken át építettek, azt a nemzetközi környezet alaposan le tudta rontani, vagy akár meg is tudta semmisíteni. Amolyan Kőmíves Kelemen módjára. Azt a hatalmas fejlődést, amelyen átesett az ország a XIX. és XX. század fordulóján, elvitte és nemzeti tragédiába vezette az első világháború és Trianon. A magyar közösségeknek a két háború közötti kiépítését és megerősítését lerombolta a második világháború, majd a szovjet fennhatósággal járó kommunista diktatúra a térség felett – csak hogy történelmi példákkal éljek.

Egyáltalán nem mindegy, hogy ezekhez a példákhoz hasonlóan fogják a mai válságok pusztulásra ítélni az elmúlt évtizedek csendes, nemzetpolitikai, nemzeti összetartozási építő munkáját. Vagy éppen megerősíteni fogják azokat? Az sem lehetetlen, van arra is történelmi példa. A nyolcvanas években az anyaországi és határon túli magyar ellenzék által tett közösségépítő erőfeszítéseket például kifejezetten sikeressé tette, hogy

a magyar nemzet az 1989–1991-es nagy világpolitikai fordulat motorjai, haszonélvezői és győztesei közé tartozott.

Tehát nagyon sok múlik a nemzetközi környezet válságához való okos viszonyuláson.

Azt, hogy mi okos viszonyulás, és mi nem az, leginkább a negyven-ötven év múlva élő történészek fogják megmondani. Viszont annál nagyobb esélyünk van arra, hogy utólag okosnak minősüljön, amit ma teszünk, ha minél tudatosabban – a jelenlegi válsághelyzetet minél jobban felmérve – próbálunk meg most jól reagálni.

A stratégiai próbálkozásra jó példa az olyan fajta tanulság levonása a történelemből, hogy az nekünk sose volt jó, ha hagytuk magunkat háborúba sodorni. Ezért aligha lehet vita köztünk arról, hogy ennek a veszélyét el kell kerülni.

Közben persze arra a történelmi tanulságra is figyelni kell(ene), hogy

az is mindig nemzeti tragédiával járt, ha a győztes hatalmak a vesztes oldallal, illetve a háborús bűnöket viselő oldallal azonosították a magyarokat. Nem lehetetlen kimaradva a háborúból is a vesztes oldalra kerülni!

Lehet, hogy még korai találgatásokba bonyolódni azt illetően, hogy a mostani konfliktusban ki mennyire lesz győztes és vesztes. Van egy olyan szlogen, hogy ennek mindenki csak a vesztese lehet – de tegyük hozzá: nem mindegy, hogy mennyire. És egyelőre azt sem tudni, hogy a nemzetközi viszonyokat milyen hatalmi kör fogja meghatározni.

Most leginkább úgy tűnik, hogy a nyugati nagyhatalmak mindenképpen, viszont kérdés, hogy mi lesz a helye és a szerepe például Kínának, amely ugyan nem határolódott el az agresszortól, de azért fékezően hat rá, például a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés határozott ellenzésével. És mi lesz a szerepe magának Oroszországnak? Benne marad-e egyáltalán a világ nagyhatalmi koncertjében, vagy – a háborús bűnei büntetéseképpen – teljesen kizárják belőle. Döntő kérdés, hogy teljesen új világrend alakul-e ki?

Annyi biztos, hogy valakik, valamilyen szempontok alapján egyszer le fogják zárni ezt a konfliktust, és nem sok jót ígérne, ha ezek a valakik a magyarokata vesztesekkel azonosítanák.

Abból a szempontból máris elég nagy a nemzetpolitikai kártétemény, hogy balszerencsénkre az agresszor – megismételve a történelmet, hiszen hasonlóan történt a második világháború idején is – kisebbségpolitikai ürüggyel indított támadást a szomszédja ellen. Ez pedig enyhén szólva nem segíti a nemzetközi kisebbségvédelem ügyét. Ugyanis gyanakvást kelt a jogvédő törekvésekkel szemben.

Nagyon vigyáznunk kell például arra, hogy könnyen rossz áthallásokat eredményezhetnek az olyan magyar külpolitikai szlogenek, mint a „regionális középhatalmiság” célkitűzése. Az ilyen kifejezéseket vagy nagyon alaposan definiálni kell, vagy jobb tartózkodni a használatuktól, mert többet árthatnak, mint amennyit használnak.

És végül, de nem utolsósorban: nagyon figyelni kell a háborús válság gazdasági hatásaira. Nem véletlen, hogy a béke igénye mellett ez a másik hangsúlyos elem a magyar külpolitikában. A válság után is szükség lesz ugyanis csendes, társadalompolitikai és nemzetpolitikai építőmunkára. Annak pedig az alapja a jól működő gazdaság.

Törekedni kell arra, hogy Magyarországot a konfliktus lezárása után is minden irányból baráti országok vegyék körbe.

Azaz legyen olyan politikai légkör, amelyben szót lehet érteni a szomszédainkkal a kisebbségi jogokról is. És amelyben a magyar közösségek számára is hasznos, sokrétű gazdasági együttműködést lehet kialakítani a szomszédos országokkal. A gazdasági együttműködéshez pedig természetesen kell tudni mit kínálni gazdaságilag.

Ezért a társadalompolitikai stabilitás és a körültekintő külpolitika mellett a magyar gazdaság megkímélése az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy nemzeti összetartozási politikánk sikerrel élje túl nemzetközi környezetünk mai válságát.

 

Sátoraljaújhelyen 2023. július 8-án elmondott beszéd szerkesztett változata.

Nyitókép: Herkli Mátyás Barnabás grafikája