Az orosz–ukrán háború nem a Közel-Kelet háborúja. Miközben az Egyesült Államok térségbeli legjobb szövetségesei nemhogy nem hajlandók elhatárolódni Oroszországtól, hanem együttműködnek vele – akár kifejezett amerikai kérés ellenére is –, a többszörös amerikai és nemzetközi szankciórendszer tárgyaként Oroszország és Irán természetes szövetségesként jelennek meg. Az orosz–iráni kapcsolat azonban nem volt mindig felhőtlen: a kölcsönös bizalmatlanság mellett inkább érdekházasság, mint stratégiai szövetség, melyben Irán részéről történelmi sérelmek is szerepet játszanak.
Oroszország és Perzsia
Oroszország és Irán először a XVI. században „találkozott”, amikor Rettegett Iván, illetve a Szafavida Perzsia terjeszkedésbe kezdett. Azonban a két ország viszonyában a XVIII. század bizonyult döntőnek, amikortól Perzsia, először Nagy Péter cár 1722/23-as dél felé irányuló hadjáratának következményeként, visszaszorulni kényszerült, és területet kezdett veszíteni Oroszországgal szemben. A következő háborúk és békék a XVIII–XIX. században az orosz dél felé nyomulást jelzik, aminek eredményeként a XX. század elejére az orosz befolyás Észak-Perzsiára is kiterjedt, miközben dél felől a Brit Birodalom szorongatta Perzsiát. Az 1907-es angol–orosz megállapodás Perzsiát három zónára osztotta – az északiban kizárólagos orosz befolyás érvényesült –, s ezt ismételte meg Irán katonai megszállása a második világháború alatt. Az Azerbajdzsánban és Mahábádban létrehozott bábállamocskák, az iráni kommunista párt, a Tudeh támogatása, valamint az a tény, hogy a Szovjetunió a világháború végét követően nem akart kivonulni az iráni területekről, fokozta a Szovjetunióval szembeni bizalmatlanságot. A hidegháborús időszakban az Egyesült Államok szövetségeseként Irán célja is a kommunizmus feltartóztatása volt. Ezért az iráni iszlám forradalom (1979) a Szovjetunió szempontjából jó hír volt, hiszen az Egyesült Államok elveszítette egyik fontos szövetségesét a térségben (ráadásul éppen akkor, amikor a Szovjetunió bevonult az Iránnal szomszédos Afganisztánba), azonban az iszlám forradalmiság terjesztésének célkitűzése, melyet Khomeini ajatollah hirdetett, komoly kihívást jelentett a Szovjetunió muszlimok lakta területein.
Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikája a két szuperhatalom elutasítását és egyfajta „stratégiai magányosságot” jelzett.
A Szovjetunió felbomlása azonban teljesen átrendezte az orosz–iráni kapcsolatok környezetét: Oroszország és Irán immár nem voltak közvetlen szomszédok, kivéve a Kaszpi-tenger tengeri határain keresztül. Ugyanakkor a Közép-Ázsiáért folyó nagy versenyfutásban az orosz és az iráni érdekek egybeestek, amennyiben mindketten az Egyesült Államok távoltartásában és a közép-ázsiai köztársaságokban jelentkező szunnita muszlim radikalizáció akadályozásában/fékezésében (voltak) érdekeltek.
Iráni-orosz elnöki találkozó 2017-ben: Hasszán Rohani és Vlagyimir Putyin
A 2005-ben meghirdetett iráni „keleti nyitás” (negáh be sarq – nézz keletre!) politikája már ezt az új helyzetet (is) tükrözi, csakúgy, mint Khamenei ajatollah 2007-es javaslata, hogy Oroszország és Irán „osszák meg a Közel-Kelet és Közép-Ázsia jövője iránti felelősséget egymás között”. Ez a „keleti nyitás” újabb megerősítést nyert 2018-ban, amikor Khamenei ajatollah úgy fogalmazott, hogy Irán „előnyben részesíti a Keletet a Nyugattal szemben”, azaz erősíteni kívánja „a kapcsolatokat a keleti hatalmakkal, és nem feltétlenül [csak] olyan államokkal, melyek Amerika-ellenesek”. Az iráni „keleti nyitás” szakaszaiban (annak bejelentéseiben) az amerikai és nyugati elutasításnak ugyanúgy szerepe volt, mint a keleti (azaz ázsiai, orosz, kínai, indiai stb.) országok világpolitikai súlyának változásának is. (Tulajdonképpen ezek az érvek jelennek meg Irán – évekig hiába áhított, de mára megvalósult – tagságában a Sanghaji Együttműködési Szervezetben is.) Miközben Irán tudatában volt/van annak, hogy Oroszország Iránhoz fűződő kapcsolatai a mindenkori orosz–amerikai viszony függvényében érvényesülnek, ebben az összefüggésben értelmeződött az orosz szavazás is az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Iránnal szembeni nukleáris szankciókról, tisztában van azzal is, hogy az orosz–amerikai viszony romlásával Irán (egy mintegy nyolcvanötmilliós piac amerikai/nyugati versenytársak nélkül) komoly gazdasági előnyökkel rendelkezik Oroszország számára, amit a földrajzi közelség még vonzóbbá tesz. Az együttműködést azonban az utóbbi években az ENSZ Biztonsági Tanácsának Iránnal szemben hozott szankciói gátolták.
Az orosz-iráni kapcsolatrendszer ösztönzői és fékei
Az orosz–iráni együttműködés legnagyobb akadálya 2018 óta az Egyesült Államok kilépése volt az Iránnal kötött nukleáris megállapodásból, valamint a Trump-adminisztráció újabb, immár másodlagos szankciói is, melyek már nemcsak Iránt célozták, hanem mindazokat, akik Iránnal kapcsolatba léptek. Bár a Biden-kormányzat az „atomalku” helyreállítását tűzte ki célul, és Bécsben meg is indultak a tárgyalások, ez máig nem történt meg. Ennek ellenére az orosz–iráni korábbi együttműködés „megszokott” területein újraindult, sőt, új lehetőségekkel bővült.
Míg mind Oroszország, mind Irán jelentős szénhidrogén-készletekkel rendelkezik – Oroszország a világ legnagyobb földgázkészletének és nyolcadik legnagyobb olajkészletének, Irán pedig a második legnagyobb gázkészletének (17-18 százalék) és a negyedik legnagyobb olajkészletének (13 százalék) birtokosa –, kapcsolatukban a kőolaj és a földgáz nem egymásrautaltságot, hanem tulajdonképpen egyfajta versenyhelyzetet eredményeznének, ha Iránt a szankciók az exportban nem akadályozták volna. Irán az OPEC, Oroszország az OPEC+ tagja, 2001-ben elindították a Gáz-exportáló Országok Fórumát, mely alapja lehetne egy úgynevezett gáz-OPEC-nek is, ez azonban máig nem valósult meg. Amikor azonban az orosz–ukrán háború miatt az Európai Unióban időről időre felmerül, hogy az orosz gázt esetleg iránival lehetne kiváltani, ami az elmúlt négy évtized elmaradt vagy elégtelen infrastrukturális beruházási miatt meglehetősen bizonytalannak tűnik rövid távon, a két ország között egyfajta versenyhelyzetet eredményez(het)ne.
Az orosz–iráni együttműködés területei, ahogy korábban, úgy most is a technológiatranszfer, a nukleáris energiaipar anyagai, berendezései és technológiái, beleértve az atomerőmű-építést, illetve a fegyverek lehetnek, annak ellenére is, hogy a Nyugat és Oroszország között a technológiai szakadék mélyül, illetve új technológiaszállítók is megjelen(het)nek Iránban, akár az orosz pozíciókat is fenyegetve.
Tekintettel arra, hogy Oroszország az iráni nukleáris programot békés célúnak tartja, és ennek legfőbb hivatkozási alapjául elfogadja Khamenei ajatollah 2005-ben kiadott „nukleáris fatváját”, mely az Iszlám Köztársaságban megtiltja nukleáris fegyverek gyártását, felhalmozását és használatát, támogatja Irán jogát – az atomsorompó szerződés 4. cikke alapján – a nukleáris energia békés célú felhasználásához. Bár egy esetleges katonai célú iráni nukleáris programot nem tart közvetlen veszélynek, nem áll érdekében, sőt, kifejezetten ellentétes lenne az orosz érdekekkel, ha Irán mégis nukleáris fegyvereket fejlesztene. Ugyanakkor az sem érdeke, hogy Irán feladja nukleáris programját, hiszen az atomerőmű-építés hatalmas üzlet. Ismert, hogy a Perzsa-öböl térségében az első atomerőművet (Búsehr) Iránban helyezték üzembe és kapcsolták rá az iráni villamosenergia-hálózatra 2011-ben. Az 1975-ben egy nemzetközi konzorcium által kezdett építkezést, többszöri leállás után, 2011-ben az orosz Roszatom fejezte be, és ők építenek további két reaktort itt 2017 óta. (Aláírt megállapodás van további atomerőművi blokkok építéséről is.)
Család a 2020. január 20-án amerikai drón által Bagdadban meggyilkolt Kászem Szolejmáni képével. A tábornok vezette az iráni Forradalmi Gárda Kudsz-erők nevű különleges, külföldön bevetett egységét.
Bár az 1995-ös Gore-Csernomirgyin paktum korlátozta a hagyományos fegyverek eladását Iránba, 2000-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök felmondta a megállapodást, és 2001-re Irán az orosz fegyverek harmadik legjelentősebb importőre lett. A legnagyobb nemzetközi figyelmet az orosz S-300-as légvédelmi rendszer eladása váltotta ki, amit azonban a 2010-ben az ENSZ BT által hozott 1929. sz. határozat okán felfüggesztettek. Az „atomalku” megkötését követően azonban 2016 áprilisában megindult az S-300-as rendszerek szállítása, sőt, egy tízmilliárd dollár értékű fegyverüzletről is tárgyalni kezdtek. Ugyanakkor a SIPRI adatbázisa szerint azóta nem történt jelentősebb fegyverszállítás Oroszországból Iránba, és nem látszik az sem, hogy a megállapodás megszületett volna.
A fegyverszállítás kérdésében komoly közfigyelmet kiváltó fordulat jelentkezett, amikor az orosz–ukrán háborúban Irán kezdett fegyvereket – több különböző típusú drónt – szállítani Oroszországnak. Bár az iráni külügyminiszter, Hoszein Amir-Abdollahian tagadta, hogy Irán fegyvereket szállítana Oroszországnak, amelyeket az Ukrajnában használna fel („Irán nem támogatja egyik felet sem az ukrajnai háborúban”), ukrán és nemzetközi források szerint erre egyre több bizonyíték van, például lelőtt iráni drónok formájában. Ugyanakkor
közvélemény-kutatások szerint az irániak többsége Ukrajna orosz megszállását illegitimnek tartja, és kifejezetten ellenzi Iránnak az Oroszországhoz való ilyetén közeledését.
Az orosz–ukrán háború következtében Oroszországra kirótt szankciók azonban egy másik, új területet is nyitottak az orosz–iráni kapcsolatokban: az immár negyvenkét éve egy nagyon különböző szankciókból felépülő szankciós rendszer, amelyben különböző aktorok különböző témákban különböző hatályú szankciókat vezettek be Iránnal szemben, Irán számára bőséges tapasztalatokkal és tanulságokkal szolgált, melyeket most kész megosztani Oroszországgal. A „szankciós tapasztalatcsere” ugyan szintén váratlan, de nem észszerűtlen kapcsolati elem.
Továbbá, ugyan hagyományosnak mondható, mind az orosz, mind az iráni kül- és biztonságpolitika szempontjából elkerülhetetlen az érdekegyeztetés két régióban, a Kaszpi-tengeren, illetve a közel-keleti/levantei biztonsági komplexumban, elsősorban Szíriában. A Kaszpi-tenger jogi státusa körüli vita a XVIII. századtól a cári Oroszország/Szovjetunió és Perzsia/Irán belső ügye volt, amelyben a hajózás/hadiflotta, a halászat, a kitermelés bilaterális megállapodások tárgya volt. A Szovjetunió felbomlását követő nemzetközi versengésben az új olaj- és gázkészletek felfedezése a Kaszpi-tenger altalajában szintén szerepet játszott, de a térség újonnan függetlenné váló államai is érdekeltek voltak nyersanyagkincseik világpiacra juttatásában – nemcsak vagy nem feltétlenül Oroszországon keresztül. A Kaszpi-tenger parti államaként, mely egyedüliként rendelkezett a Perzsa-öbölben is kikötői infrastruktúrával, Irán racionális esélyekkel bírt, azonban a szankciók ebbe is beleszóltak. Az öt új parti állam – Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Azerbajdzsán és Irán – elnyúló tárgyalásokat folytattak a Kaszpi-tenger státusáról, ami végül a Kaszpi-tenger jogállásáról szóló 2018-as szerződésben öltött testet.
A Kaszpi-tenger jogállásáról szóló 2018-as szerződés aláírása a kazahsztáni Aktauban 2018-ban
Míg Szíriában mind Oroszország, mind Irán a mostanra a helyzetet tulajdonképpen konszolidáló Bassár al-Aszad kormányát támogatja, az ország mindkettejük számára stratégiai jelentőséggel bír: ez az első katonai műveleti terület a közvetlen szomszédságukon túl, az a terület, ahol háborús tapasztalatokat szerezhettek. Az ukrajnai háborút megelőzően Oroszországnak itt nyílt „különleges lehetősége arra, hogy a megreformált orosz hadsereget akcióban és az új orosz katonai képességeket használatban megfigyelje”. Ezzel szemben Irán számára a „többnemzetiségű síita hadsereg” kipróbálásának és felkészítésének színtere (volt) – különösen Kászem Szolejmáni halála előtt. Bár a szíriai együttműködés is inkább taktikai és nem jelent stratégiai szövetséget, 2016-ban Irán megengedte, hogy egy szíriai légitámadás végrehajtásakor az orosz légierő a hamadáni légibázist használja (azaz, hogy egy idegen ország légiereje iráni katonai bázis használjon), amire a második világháború óta nem volt példa. Sőt, magukat felelős hatalomként tételező nemzetközi szereplőként Oroszország, Irán és Törökország elindították azt az úgynevezett asztanai folyamatot, melynek célja a béke helyreállítása Szíriában.
Konklúzió
Bár az orosz–iráni kapcsolat ma erősebbnek és többrétűnek látszik, mint valaha, a politikai és gazdasági előnyök ellenére ma sem beszélhetünk a két ország stratégiai szövetségéről. Ennek okai között ugyanúgy említhetjük az ideológiai különbségeket, a globális és regionális hatalmak közötti aszimmetriát, mint a történelmi múlt sérelmeinek emlékeit és bizalmatlanságát. Ugyanakkor a már szintén – bizonyos fokig – páriává váló Oroszország és Irán együttműködése, a földrajzi elhelyezkedésből, fizikai (ázsiai) kapcsolódásokból, gazdasági és más közös érdekekből, valamint az Egyesült Államok lehetőleg távoltartásából adódóan számos olyan helyzetet teremt(het), melyben a két ország egymás – akár hosszabb időre szóló – alkalmi partnerei lehetnek.
Nyitókép: Mahmoud Khan Malek-ol-Soara: Iráni-orosz háború (é.n.), a teheráni Dr. Mahfouzi Kulturális Művek és Kéziratok Múzeuma
