A politikai nekrológ műfaja, ha effajta helyzetben szabad ezzel a kifejezéssel élni, természetesen a teljesítmény tárgyilagos értékelését igényli. E sorok szerzőjének véleménye szerint
a távozó miniszterelnök örökségének legfontosabb eleme annak a súlyos alkotmányos válságnak a megoldása, amelybe elődje, Theresa May bele is bukott,
s amely a zátonyra futott Brexit-tárgyalások következtében 2018 végére teljes bénultságba taszította a brit politikai életet. Emlékezetes, hogy a 2016-os Brexit-népszavazás eredményét végrehajtani kívánó kormányzat és az EU-ból való kiválást megakadályozni szándékozó parlament hosszú és terméketlen csatározásokba bonyolódott, és a 2019 júliusában kormányfővé választott Johnson volt az, aki ennek a patthelyzetnek véget tudott vetni. A toryk rendkívüli választási győzelmében azok voksa is benne volt, akik ugyan nem a kiválásra szavaztak, de a teljes bizonytalanság és kiszámíthatatlanság állapotából elegük lett. Erre a társadalmi igényre ügyesen épített a kommunikációban mindig is roppant mesteri Johnson.
Az Európai Unióból való kilépéssel azonban jól érzékelhetően elfogyott a szellemi muníciója, és bár korábban sok szó esett arról, hogy a teljes szuverenitás visszaszerzése lehetőséget, sőt ösztönzést ad a szigetország kormányzásának mélyreható átalakítására és a „globális Nagy-Britannia” feltételeinek megteremtésére, ebből nem sok valósult meg. A toryk 2019-es választási sikerében kulcsszerepet játszott az a körülmény, hogy az ősidők óta munkáspárti érzelmű, de a Brexittel szimpatizáló, a „vörös falon” túli lepusztult ipari körzetek szavazóit Johnson meg tudta szólítani, az ő érdekükben azonban kevés döntés született. Keserűen csalódtak benne – fogalmazott élesen már az idei év elején a neves politológus, Matthew Goodwin. Igaz, a Brexit hatályba lépése, 2020. január 31. után gyorsan beütött a Covid–19 járvány. Ennek a kezelésében Johnson eleinte a „nyájimmunitás” kialakításával kísérletezett – a megkésett járványügyi korlátozásokért sok bírálatot kapott, akárcsak azért a politikáért, amely kissé önkényesen hol lazított, hol pedig Európában példátlan mértékben szigorított.
A politikai kezdeményezőkészség elapadásával együtt a miniszterelnök morális tőkéje is erősen fogyatkozni kezdett. Downing Street-i magánrezidenciájának nagystílű felújítása be nem vallott támogatói adományból még csak kisebb vihart kavart, az úgynevezett covid-partikon való részvétele viszont („partygate”) már annál nagyobbat, főleg, hogy eleinte mindent tagadott. A járvány alatt voltak olyan időszakok, amikor a szigorú szabályok miatt a családtagok még egy temetésre sem tudtak elmenni, nem csoda tehát, hogy az italozással egybekötött Downing Street-i „munkavacsorák” sokakat felbőszítettek.
A brit történelemben először fordult elő, hogy a rendőrség szabályszegési bírsággal sújtott egy hivatalban levő miniszterelnököt.
A „karanténbuli” miatti utólagos bocsánatkérés keveset segített.
Ám talán még ezt is megúszta volna, ha júniusban a pártja nem szenved súlyos vereséget két olyan időközi választáson, amelyen győznie kellett volna – a liberálisok a toryk egyik szilárd bástyájában arattak sikert Délnyugat-Angliában, Wakefieldet, az északi iparvidék 2019-ben megnyert körzetét pedig a Munkáspárt hódította vissza. A kommentátorok szinte egybehangzóan a miniszterelnökről szóló népszavazásként értékelték e két választást. Ezek után már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy kiderült, Chris Pincher személyében olyan férfit nevezett ki frakcióvezető-helyettessé, akinek a szexuális kicsapongásairól, molesztálási ügyeiről már korábban is volt tudomása, noha először ezt is tagadta. Ekkor indult meg a „lemondáscunami”; amelynek során kormányának több mint ötven tagja fordult szembe vele. Ilyen szigorú az etikai mérce a toryknál? Nem feltétlenül, az országos felmérések ugyanis már jó ideje stabil munkáspárti vezetést mutatnak, ezért
racionálisnak tűnik az a feltevés, hogy Johnsont nem gyarlóságai miatt kényszerítették lemondásra, hanem mindenekelőtt azért, mert úgy látták, vele már nem lehet nyerni a következő választáson.
Elkerülhetetlen volt-e Johnson pályafutásának ez a kimenetele? Tudjuk, a politikai szerencse, amely minden ellenkező véleménnyel szemben nagy úr a történelemben, erősen forgandó, de a bukás mégsem magyarázható egyszerűen csak Fortuna elpártolásával. Johnson újságíróként kezdte pályafutását a konzervatív Daily Telegraphnál, s akkori főnöke, Max Hastings 2019-ben, May lemondása után azt nyilatkozta róla, hogy noha népszerű polgármestere volt Londonnak, teljesen alkalmatlan lenne miniszterelnöknek, mert semmibe veszi a szabályokat, nem figyel a részletekre, és a hiúsága minden más szempontot háttérbe szorít a tevékenységében. Valóban érdekes kérdés: ha London polgármestereként (2008–2016) többé-kevésbé általános közmegelégedésre töltötte be a tisztségét, jelentős szerepet vállalva a 2012-es olimpia sikeres lebonyolításában is,
kormányfőként vajon miért vallott kudarcot? Talán azért, mert akkor jobb szakemberekkel vette körbe magát, és hajlandó volt hallgatni is rájuk?
Amikor Margaret Thatchert 1990 novemberében a saját pártja lemondásra kényszerítette, elszánt hívei „árulást” emlegettek. Most ugyanezt a vádat fogalmazzák meg azok, akik nem értik, miként lehetett a Brexit kivitelezőjét meneszteni, s elkeseredettségükben odáig mennek, hogy igazat adnak a neves XIX. századi liberális gondolkodónak, John Stuart Millnek, aki a toryk pártját „a balgák pártjának” nevezte. Hiszen csak ostobák dönthetnek így. Velük azonban a konzervatívok többsége sem ért egyet, és Sir John Major egykori miniszterelnök egyenesen azt sürgette, hogy Johnsonnak nem lenne szabad ügyvezető kormányfőként megvárnia az utódja megválasztását, azonnal távoznia kellene. Tény, hogy az országos közvélemény-kutatások szerint a britek háromnegyede helyesli Johnson menesztését. Boris végül is önmagát tette tönkre – vélte egy konzervatív londoni elemző, s ezzel e sorok szerzője is egyetért. Többet kellett volna tanulnia az egykori londoni polgármestertől…
Nyitókép: Boris Johnson a legnagyobb teljesítmény, a Brexit-megállapodás aláírásakor, 2020. január 24-én
