Pátriárkai korban, több évtizedes önkéntes anyaországi belső száműzetése végén halt meg Király Károly, a II. világháború utáni erdélyi magyar közélet egyik legjelentékenyebb szereplője. Szegény munkáscsalád kamasz gyerekeként, ácsinasként illegális kommunista mestere hatására került a párt vonzásába, és az ifjúsági mozgalomban gyors karriert befutva bekerült a Román Kommunista Párt szűkebb vezetői körébe.
„Majd az idő eldönti, mit is kellett tennie annak a proletárgyereknek, aki a saját bőrén tapasztalta meg a kizsákmányolást és a román nacionalizmus terrorakcióit” – magyarázta visszaemlékezéseiben a párthoz vezető útját. Édesapját 1939 őszén behívták katonának, emiatt a nagyobb gyerekeknek részt kellett vállalniuk a családfenntartásban. Az alig tízéves Károly a bátyjával elszegődött kőművesek mellé maltert, téglát hordani, az állomáson poggyászt cipelni, a hetivásáron marhákat hajtani.
A szegény magyar munkásgyereknek a kommunista párt azért is vonzó lehetett, mert propagandájában szembeszállt a nacionalista elnyomással, s a népek egyenjogúságát hirdette. A Román Kommunista Párt elítélte a tömeggyilkos Maniu-gárdák bosszúálló akcióit, a szovjet katonai parancsnokság pedig 1944 őszén kitiltotta őket a visszafoglalt Észak-Erdélyből, és katonai közigazgatás vezetett be. Csak azt követően engedték át a román kormánynak a terület adminisztrációját, hogy Petru Groza miniszterelnök kezeskedett a nemzeti kisebbségek jogaiért. Groza a Magyar Népi Szövetség kolozsvári kongresszusán azt ígérte a magyar kisebbségnek, hogy egyenrangú állampolgárai lesznek Romániának.
Elekes Botond, az unitárius egyház főgondnoka lapunknak elmondta, hogy
a romániai kommunista diktatúrának más volt a dinamikája, mint magyarországinak.
A népfront korszak tovább tartott, Gheorghe Gheorghiu-Dej személyében a román kommunista frakció a moszkvai fölé kerekedett, s összeségében az ötvenes években – bár az egyházi vezetőkkel és az értelmiséggel keményen elbántak – az átlagember élete tűrhetőbb volt a Rákosi-korszakban élőkénél. A román kommunista rezsim majd, Kádáréval éppen ellentétesen, a hetvenes és főképp a nyolcvanas években vált elviselhetetlenné. Király Károly pártkarrierje pedig, beleértve annak csúcsát, Kovászna megyei első titkárságát, éppen arra a korszakra esett, amikor Ceaușescu kezdő főtitkárként még nem építette ki rémuralmát.
A szovjet nyomásra létrehozott, a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban az országos politikába e tartomány KISZ-vezetőjeként bekerült Király Károly visszaemlékezése szerint még a kölcsönös tisztelet légköre uralkodott, azt a hitet keltve, hogy a politikai vezetés becsületesen viszonyul a kisebbségeket foglalkoztató kérdésekhez. Akkor még mindenhol használni lehetett a magyar nyelvet, gyűléseken, kultúr- és sportrendezvényeken, a bíráskodásban, az adminisztrációban. 1961-ig a tartományi párt- és államvezetők magyar nemzetiségűek voltak, a rendőrség, a törvényszék élén is többségükben magyarok álltak, csak a hadsereg területi parancsnoka volt román.
Amikor a hatvanas évek végén a román pártvezetés elhatározta a magyar autonóm tartomány felszámolását, az újra létrehozandó megyék határainak megszabása döntő fontosságúvá vált a székelység jövője szempontjából. Király Károlynak más magyar politikusokkal, elsősorban Fazekas Jánossal összefogva
sikerült megakadályoznia, hogy Sepsi- és Kézdiszék területét a román többségű Brassó megyéhez csatolják,
holott ennek érdekében nagy nyomás nehezedett a helyi vezetőkre mind Bukarestből, mind Brassóból.
Királynak, akit Hargita megye megszervezésével bíztak meg, sikerült rávennie Ceaușescut, hogy Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy székhellyel szervezzenek még egy megyét, Kovásznát, egyben megbízást kapott az új megyei közigazgatás megszervezésére. Ebben a szerepkörében arra törekedett, hogy minden téren felszámolja a Brassótól való függőségi viszonyt, és az iparosítással elérte, hogy az addig Brassóba ingázó tizenkétezer munkás helyben, az új gyárakban kapott elhelyezést. Nagyarányú lakásépítkezés indult, szociális és kulturális létesítmények jöttek létre. Mindezt akkor tudjuk igazán értékelni, ha tekintetbe vesszük, hogy a román iparpolitikát a százéves román impérium alatt előszeretettel használták románok tömeges betelepítésére a magyarok lakta vidékekre.
Az első Tavirózsa fesztivál. Balról Fazekas János és Király Károly. Fotó: Azopan / Szakács V. Sándor.
Elekes Botond szerint Király 1968–1972 között Kovászna megyei első titkárként korlátlan helyi hatalommal bírt, amit a helyi magyarság érdekében is használt. Testvére, Király Ibolya felidézi, hogy bátyja az újonnan létrehozott megyébe hívta a tehetséges embereket. Befutott színészek, irodalmárok is szívesen mentek oda, miután híre ment, hogy az értelmiségiek állás mellett lakást is kapnak. Szentgyörgyi László emlékezésében arról ír, hogy a sepsiszentgyörgyiek még mindig elismerően emlékeznek Király elévülhetetlen érdemeire a történelmi Háromszék fejlesztésében.
Céljai elérését megkönnyítette személyes jó viszonya a román állami és pártvezetőkkel. Hosszú beszélgetésekre nyílt alkalma Nicolae Ceaușescu pártvezérrel, valamint Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökkel, amikor ők magas rangú külföldi állami és politikai személyiségekkel kormányvadászatokra érkeztek a székelyföldi erdőkbe. Ha Ceaușescu elégedett volt a medvevadászattal, azt Király a háromszéki magyarságnak tett engedmények megszerzésére használta fel.
a homogenizálás, az „egy nemzet, egy vezér, egy nyelv” politikáját, a nemzeti kisebbségek felszámolásával, asszimiláció vagy a ,,szabad kivándorlás” útján.
Király szerint a párt vérszemet kapott attól, hogy 1950–1960 között sikerült több százezer zsidót Izraelbe áttelepítenie, majd több százmillió márkát kasszírozott a nyugatnémet államtól kétszázezer erdélyi német „kitelepüléséért”.
Az anyanyelvű oktatás elsorvasztása miatt 1971 nyarán Király Károly kihallgatást kért és kapott Ceaușescutól, aki látszólag elfogadta érveit, és utasítást adott a felvetett sérelmek orvoslására. Később azonban megtapasztalta, hogy „a pillanatnyi orvoslások a hetvenéves húzd meg-ereszd meg román politika egyik láncszeme csak, s hogy többnyire a húzd meg dominál”. Végül 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul lemondott megyei első titkári tisztségéről. A pártegység látszatának megőrzése érdekében próbálták tartóztatni, amikor azonban hajthatatlannak mutatkozott, a románok lakta Karánsebesre száműzték, az ottani faipari kombinát vezérigazgatójának. Évek múltán engedték csak vissza Marosvásárhelyre.
Király Károly belső pártfórumokon, a párt- és állami vezetéshez intézett beadványaiban tiltakozott a magyarságot sújtó állami intézkedések ellen, kiállt a magyarok jogai mellett. Visszaemlékezései szerint belső ellenállása 1976 őszén kezdődött, amikor a Magyar Nemzetiségű Dolgozók plenáris ülésén felszólalva bírálta a párt nemzetiségi politikáját. „Több résztevő felbátorodott és követte példámat.” Első beadványában, 1977 májusában a Magyar Dolgozók Nemzetiségi Tanácsa jogkörének kiszélesítését követelte, és kifogásolta a nemzeti kisebbségekkel szembeni politikát.
Elekes Botond szerint
szerepe némileg Nagy Imrééhez hasonlítható; nem szakított a párttal, nem is ambicionálta a párturalom felszámolását, inkább az írott jogszabályok és elvek betartását sürgette.
A képmutató, csak a külvilág megtévesztésére szánt deklarációk teljesülése persze jelentős könnyebbséget jelenthetett volna a magyarságnak, s valamennyi román állampolgárnak. „Nem vagyok ellensége a rendszernek, nem végzek aknamunkát. Az erdélyi magyarság nagyon is lojális a rendszerrel szemben, nem követel külön államiságot, csak az alkotmányos jogaiért küzd. A jogfosztás ellen tiltakozunk.” „Követeltem az alkotmányos jogok, a nemzetiségi statútum tiszteletben tartását.” „Én csak feltártam, kimondtam (elég óvatosan) azt, amit dolgozók tömegei, románok, magyarok, németek, ki-ki a maga nyelvén, munkahelyén, otthon, legtöbbször suttogva, félve tárgyalnak.”
A párton belüli vitát bizonyos keretek között tolerálták, főként, hogy Királynak akadtak befolyásos párton belüli támogatói is. Ion Gheorghe Maurer volt kormányfő például a színfalak mögött kiállt mellette, megüzenve a főtitkárnak, hogy ismeri a beadványok tartalmát és egyetért velük. Királynak módja volt a párton belül a legmagasabb körökkel vitázni, s naiv idealizmussal (vagy okos taktikával?) arra hivatkozott, hogy
„A gondok léteznek, nem én találtam ki őket. Én csak annak felelősségét vállaltam, hogy a vezetőség és a közvélemény tudomására hozom, hogy megoldást találjunk.”
Király Károly számára némi védelmet jelentett, hogy párttagsága mindvégig megmaradt. A hetvenes–nyolcvanas évek Romániájában párttagokat nem volt szokás börtönbe vetni – amíg ki nem zárták őket. Ezt pedig Király talán azért kerülhette el, mert Ceaușescu előnyös képet akart kialakítani magáról Nyugaton; nem is sikertelenül. Nagyhatalmak vezetői fogadták, mint a szocialista tábor különutas országának vezetőjét. Király pedig mindezt taktikusan ki is használta, amikor magyarországi értelmiségiek segítségével gondoskodott beadványai Nyugatra juttatásáról.
Első kapcsolatfelvételként egy szervezett turistaúton Magyarországon járva, csoportjáról leválva Tihanyban felkereste Illyés Gyulát. Kodolányi Gyula visszaemlékezése szerint, aki később a beadványok angolra fordítását és Nyugatra juttatását vállalta, a találkozón szintén jelen volt Juhász Ferenc költő, aki hitetlenkedve fogadta a furcsa látogatót: „ez az ember provokátor vagy őrült”. Miután Király később Ceaușescuval közös medvevadászatokról készült fényképeket küldve próbálta igazolni, hogy ő tényleg az RKP belső köreihez tartozik, végül létrejött a kapcsolat a nyugati sajtóval, politikával és emigráns magyar szervezetekkel. Illyés ajánlatára Csoóri Sándor vállalta a konkrét kapcsolattartást, és Király szerint azt nagy odaadással végezte több mint tizenkét éven keresztül.
Szentgyörgyi szerint
„amint választania kellett a román nacionál-kommunista pártérdekek és az erdélyi magyarság szolgálata között, habozás nélkül népe mellé állt”.
Sütő András így méltatta Király Károly szerepvállalását: „Befelé mondott kritikám lehetett talán élesebb, indulatosabb is, ő viszont a kifelé szólással – enyhébb, »reformista« fogalmazásban is – az életét tette kockára.” Király szerint „Életben maradásom nem véletlen csoda, hanem egy profi politikus tudatos, megtervezett, aprólókosan előkészített terve alapján folytatott, tudatos politikai küzdelem eredménye. A diktatórikus pártállam és állampárt gépezetét jól ismerve, nyílt politikai küzdelmet folytattam.”
A nemzetközi nyilvánosság segítségével végeredményben sikerült elérnie, hogy Ceaușescu számára kellemetlenebb lett volna nyíltan leszámolni vele, mint eltűrni azt, hogy belső kritikusa a deklarációk és az írott jog komolyan vételét kéri számon rajta. Király is utal rá, hogy a nyugati tömegkommunikációnak köszönhetően tudott Vásárhelyen maradni. A román politika változtatott álláspontján, „receptív lett”, s két munkahelyet is felajánlottak számára Marosvásárhelyen.
Baleset persze bárkit érhet, és
Király Károly meggyőződése, hogy meg is kíséreltek ellene egy merényletet,
amikor egy szűk folyóvölgyben utazva autója szélvédője szétrobbant. Eszébe juthatott Ilie Verdeț miniszterelnök korábbi fenyegető utalása kisgyermekére: „Szerinted ki fogja felnevelni, vagy azt akarod, hogy apa nélkül nőjön föl?” Ettől eltekintve azonban maradt az a furcsa helyzet, hogy (Szentgyörgyi szavaival) a Ceaușescu-diktatúra egyik üldözött, megfigyelt, egyetlen magyar ellenzéki személyisége, a kisebbségi jogok elszánt védelmezője a pártállamtól gyárigazgatói megbízásokat kapott. Lehetett ebben sanda politikai számítás is: szembeállítani a nélkülöző egyszerű emberekkel, akiknek érdekeit állítólag képviseli, miközben drága autóval furikázó, jól fizetett káderként tengeti az életét.
Ez a suttogópropagandába oltható hitelrontás már azért is hasznos lehetett a hatalom számára, mert a nyugati sajtóból, különösen a Szabad Európa Rádió adásaiból Király Károly belső ellenzéki szerepvállalása egyre szélesebb körben vált ismertté. „Leveleimet ezrek ismerték, önkéntes csoportok terjesztették.” Esetenként a legprominensebb erdélyi magyar értelmiségiek, többen közöttük egyben az RKP Központi Bizottságának tagjai is kiálltak mellette, köztük Sütő András, Puskás György, a marosvásárhelyi orvosi egyetem rektora, Domokos Géza író, Gál Ernő, a Korunk, Létay Lajos, az Utunk főszerkesztője, Balogh Edgár író vagy Kányádi Sándor költő.
Király Károly gyárigazgatóként sem a hatalom, hanem munkásai érdekeit tartotta szem előtt, emellett munkát adott egzisztenciálisan ellehetetlenített magyar értelmiségieknek. Király Ibolya szerint „szabad kezet adott magának”, nem kért senkitől engedélyt, szakképzetlen munkásként számtalan értelmiségit alkalmazott a gyárban. Foglalkoztatott kivándorlási útlevélkérelmük miatt munkahelyükről elbocsátott embereket, s állást adott a börtönből frissen szabadult Visky Árpád színművésznek.
Az 1989-es forradalom után a román Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökévé választották. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai zavargások idején e tisztségével élve nyomást gyakorolt a Maros megyei rendőrség és katonaság vezetőire, hogy állítsák le az atrocitásokat, különben hadbíróság elé viszi őket.
Szentgyörgyi László szerint
az autonómia elkötelezett híveként az erdélyi magyarság jogaiért az 1989-es változás után is kiállt
szenátorként, majd a civil társadalmi aktivistaként. Király Károly már korábbi beadványaiban is azt szorgalmazta, hogy a nemzetiségek által lakott területeken három hivatalos nyelv (román, magyar, német) legyen, ezzel összhangban a rendszerváltás utáni új alkotmány elfogadásakor tiltakozott az ellen, hogy az Romániát nemzetállamként határozta meg. Emiatt nemcsak a román politikával, hanem az általa megalkuvónak tartott RMDSZ-vezetőkkel is szembekerült.
„Meggyőződésem, hogy ha az RMDSZ parlamenti képviselete, a román parlamenti hatalom második helyezettje határozottan lép fel a román alkotmány kidolgozása során, a tézisek elfogadása után felmondja az együttműködést és kivonul az alkotmányozó parlamentből, pozitívan befolyásolta volna, demokratikusabb román alkotmány születik. Miután nem sikerült erről érvekkel meggyőznöm az RMDSZ parlamenti frakcióvezetését, sok-sok vita után kénytelen voltam magam példát mutatni, és 1991 szeptemberében, mikor a román parlament elutasította mind a nyolc módosító indítványomat, kivonultam az alkotmányozó parlamentből.” Ezzel vállalta egyben azt is, hogy megfosszák szenátori mandátumától.
Már a politikától végleg visszavonulva, Magyarországon élve Király Károly így összegezte életművét: „Az elmúlt közel öt évtized túlnyomó részében ellenszélben éltem és harcoltam. Nagy csalódásként éltem meg a rendszerváltás utáni politikai-közéleti próbálkozásaim kudarcait, a sorozatos támadásokat, amelyek kollaboránsként, ellenzékiként, majd kriptokommunistaként bélyegeztek meg. A lelkiismeretem azonban tiszta, és örülök, hogy ma is szeretettel tudok gondolni az otthon maradottak többségére.”
