Persze tudtuk, hogy feszült a helyzet, de nem gondoltuk, hogy valóban baj lesz. Azt pedig még annyira sem, hogy ekkora.

Nekem csak a nagyszüleim meséltek a háborúról. Az a második világháború volt. Megmosolyogtam a nagymamámat, hogy minek a spájzban ötven kiló cukor, ötven kiló liszt, amit mindig cserélni kell, mert álltában tönkremegy. Békében születtem, békében éltem. Egészen ismeretlen érzés volt tehát, mikor február 24-én felébredtem beregszászi szállásunkon, és az a hír fogadott: kitört a háború.

Egy háború kitörése sok mindent jelent. Számomra például többek között azt is, hogy talán nem jutok haza. Mert a határokat ilyenkor lezárják, ez még nekem, béke fiának is nyilvánvaló volt. A hírhez ráadásul hozzátartozott, hogy az oroszok hajnalban léptek be az országba, és már Kijev alatt tartanak. Riasztó körülmény. Ez földrajzilag hatalmas távolság. Ha ilyen tempóban haladnak, mennyi idő vajon, hogy Kárpátaljára érjenek? Hogy Kárpátaljára érjen a harc? Csak találgatni lehetett, de úgy véltük, és mások is, akikkel ott beszéltünk, hogy nagy eséllyel igen kevés. Első dolgom lett felhívni a feleségemet, tudjon róla, mi történt. Első szóra fel sem fogta. Aztán igen, és természetesen nagyon megijedt. Egy-két órával később azonban megnyugtathattam: Beregszászon béke van, nyugalom az utcákon. A határ pedig nyitva, nyugodtan távozhattunk volna. De nem tettük. Jöttünk egy céllal: a magyar kultúrát erősíteni a magyarok között – csak nem fordulunk vissza? Hiszen szemlátomást nem fenyeget közvetlen veszély. Az oroszok is meglassúdtak, amint hallottuk, Kijevnél megálltak. Messze tőlünk. Illetve Csernobilt foglalták el. Ami fontos, hogy messze. Hajrá tehát.

Megérkeztünk a tervezett helyszínekre, ahol vártak is minket, igaz, a közönség nem lett népes, de ez érthető. A dolgunknak gesztusértéke maradt, azt viszont mindenki komolyan vette. Történt mindez nem sokkal a hadiállapot bejelentése után. Azután érkezni kezdtek a menekültek Kijev felől, és magukkal hozták a félelmet. Ahogy szaporodtak, úgy erősödött, bár nem is jó szó ez arra a légkörre, ami kialakult. Inkább nevezném nyomott, feszültséggel teli hangulatnak. Olyasmi érzés, mint ami a vihar előtti csendben ül
a tájra. Baljós nyugalom.

Előző este helyi barátokkal poharazgattunk, had-
köteles magyar fiatalemberekkel. Ők már régebben érezhették a készülődő vihart a bőrükön, nem úgy, mint mi. Egyikük így fogalmazott: „Azt szeretném, hogy törjön már ki a háború, de csak egy napig tartson, aztán legyen vége!” Ő egyébként Ukrajnában maradt. Akkor még átjöhetett volna Magyarországra, aztán a hadköteles korú ukrán állampolgár férfiaknak megtiltották a kiutazást. Nem tudom, vajon bevonult-e, vagy csak várja a behívóját, esetleg az erdőben bujkál, mint tették azt régebben is sokan.

A legrosszabb az egymásnak olykor ellentmondó hírek keltette bizonytalanság volt. Nem igazán lehetett tudni, mi történik. Elég gyorsan érezhetővé vált, hogy mindkét fél manipulálja a közreadott információkat. Komoly harcokról jöttek hírek, sőt, videók Kijevből – közben kolléganőm, Lőrincz P. Gabriella ott élő rokona nem hivatalos információjában arról számolt be, hogy csak stratégiai célokat bombáznak, és viszonylagos nyugalom van a városban. Ha szólnak a szirénák, lemennek az alagsorba, ha elhallgatnak, visszatérnek a lakásukba. Persze Kijev hatalmas területen fekszik,
ő sem tudhatott mindent. Úgy is fogalmazott: „Ahol mi vagyunk.” Vagyis akármi lehetett. Mindenesetre nem gondolt menekülésre, azt mondta, ott maradnak.

Közben Kárpátalján még mindig távolinak tűnt ez az egész. Szaporodtak a menekültek – ennyi látszott. Mi pedig Munkácsra autóztunk Dupka Györggyel, Lőrincz P. Gabriellával és Kertész Dáviddal, hogy az ottani Magyar Házban vegyünk részt a megbeszélt találkozón. Rengeteg autó jött szembe velünk, amerre mi haladtunk, arra meg kevesen igyekeztek. Felmentünk a várba, majd megérkezvén a Magyar Házba dedikáltunk, beszélgettünk, tettük a dolgunkat. Mondanám, hogy úgy, mintha mi sem történt volna körülöttünk, de ez nem lenne igaz. A háború árnyéka erre az estére is rátelepedett. Vendéglátóink ügyesen palástolták, és remélem, mi is, de nyomott volt a hangulat. Jellemző, hogy a felolvasás után, mikor megnéztük a Monarchia éttermet, mely épp akkor nyitott volna, de érthetően nem tette, sebtében késznek nyilvánított gulyást ehettünk, mert közben a szakácsok Magyarországra távoztak.

Aznap éjjel, mivel nem tudtam még aludni, átmentem beszélgetni a szomszéd szobában elszállásolt kolléganőmhöz. A folyosón középkorú ukrán férfival találkoztam. Az egyik kanapén ült, holmija a mellette álló asztal alá betolva. Telefonján csetelt gondterhelt arccal. Megszólítottam, hogy megkínáljam egy korty konyakkal. Angolul csak pár szót tudott, én meg nem beszélek ukránul. Maradék orosz szókincsemmel, mutogatva azért szóba elegyedtünk. A telefonjára bökve megjegyeztem, remélem, jó hírek érkeznek. A fejét rázta, nem azok jöttek. Kiderült, hogy a felesége és két kisgyermeke ugyan szerencsésen átjutott a magyar oldalra, őt azonban visszafordították az ukrán határőrök, és azóta sem sikerült továbbmennie. Vajon hányan járhattak még hasonló cipőben? A szálloda, ahol laktunk, addigra már zsúfolásig tömve volt. Minden valószínűség szerint hozzá hasonlókkal. Kitartást és szerencsét kívántam neki. Mi egyebet tehettem volna?

Másnapra még két helyszínünk maradt, az első dél-
előtt az Európa Magyar Házban. Koccintottunk, fotózkodtunk, koszorúztunk. Vendéglátóink egyike (a nevét
inkább nem írom le) arról beszélt, hogy már két hivatalos levél érkezett az otthonába, ő meg nem ment haza, hogy átvegye őket. Valószínűleg behívók lehetnek: kicsit ráér az még…

Ezzel ért véget a mi küldetésünk. Az óráról órára veszélyesebbé váló háborús helyzet és az általa gerjesztett, félelemmel teli miliő megtette a magáét: utolsó, délutáni találkozónkat már nem tarthattuk meg. Nem maradt ugyanis az intézményben, aki fogadhatott volna bennünket. Összepakoltuk hát a holminkat és hazaindultunk.

Külön történetet érne meg ez is. A százszámra sorakozó autók az úton, a határállomástól egészen az előtte fekvő faluig, Asztélyig értek. Igyekeztem megbecsülni, legalább ötszáz gépkocsi állt – állt, és nem mozdult. Minket Dupka György kivitt a határ elé, oda, ahol a milícia kocsija már elállta az utat. Ott köszöntünk el, és gyalog baktattunk tovább. Még ukrán oldalon belefutottunk egy angliai magyar újságíróba, gyorsan nyilatkoztunk neki, azután ő ment tovább Kijevbe. Mi pedig megkezdtük sokórás várakozásunkat a szinte egy helyben, elnyúlt, hosszú fürtben totyogó tömegben. Számunkra, felnőttek számára is megerőltetőnek bizonyult, de sok kisgyermek is várakozott – ugyanúgy. Se egy vécé, se egy bolt. Kiscsoportonként engedtek minket tovább, mint ezen a ponton túl kiderült, nem igazán indokoltan: középen nagy üresség, a magyar oldalon pedig percekbe került csak az átlépés a modern, automatizált határállomáson. A különbség nehezen leírható. Vagy legalábbis több helyet igényelne, mint ami most rendelkezésre áll.

A túloldalon viszont szívmelengető látvány fogadott. Önkéntes segítők várták a menekülteket, valóban teljesen önzetlenül, minden politikai, a választásoknak szóló felhang nélkül, mint például azok a kalocsaiak, akik gyűjtést szerveztek és kivonultak vízzel, szendvicsekkel, csokoládéval, hogy ingyen osztogassák.

Azóta a háború egyre inkább kiterjedt, Ukrajna elképzelt gyors lerohanása, úgy látszik, nem sikerült. Ám a megszállókat sem kényszerítették eddig visszavonulásra. Hogy ez politikailag jó vagy rossz, ítéljék meg a szakértők. Én csak annyit látok, hogy napról napra többen halnak meg, válnak földönfutókká. És csupán remélhetem, hogyha fent idézett kárpátaljai magyar barátunknak nem vált is be az óhaja, hogy csak egyetlen napig tartson ez a gyalázatos öldöklés, azért mi-
hamarabb véget ér.◼