1849. október 6-án reggel fél hatkor golyó által végezték ki Aradon Lázár Vilmos ezredest, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokot. Kötél általi halál lett a sorsa Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornoknak. Ezt követően
az osztrák főtisztek ünnepeltek, és sörrel koccintottak. Azóta magyar ember nem koccint a sörrel.
Hogy lehet átadni ezt a tudásanyagot úgy, hogy élményszerűvé váljék? Erre saját pedagógiai tapasztalatomból válaszolhatok. A történelemtankönyvben ott van Barabás Miklós litográfiájának képe, amely három sorban, soronként négy, öt, majd ismét négy arcképet mutat, névaláírással. Ezek első szótagját egybeolvasva a következő mondókát találtam ki: Kné NaS Dam Au, Lah Pö Lei Tö Vé, Kiss Schwe Dess Lá. Ezt a gimnázium harmadik osztályában, tizenhét éves srácokkal néhányszor elmondtuk. Aki el tudta mondani az összes nevet, szorgalmi ötöst szerezhetett. Egy idő után pedig kötelezővé tettem, minden órán rászántam néhány percet, amíg nem rögződtek bennük a nevek.
Volt egy zenészünk, Stimecz András – tavaly előtt fiatalon, ötvenévesen magához szólította a jó Isten –, aki ezt három szólamban megzenésítette. Amikor az osztálytalálkozón újra láttam a tanítványaimat, szívesen emlékeztek rá, még a dallamára is. Egyfajta gyászinduló volt. Énektanárunk neheztelt is, hogy én a történelemórán konkurenciát teremtek neki. Mondtam, tanítson történelmet az énekórán. Amúgy meg kell tennie, mert néhány zeneszerzőről el kell mondania, mikor élt és milyen császári, királyi, netán, mint Haydn, milyen magyar hercegi udvarban működött.
1988 áprilisában akkori igazgatónk, Korzenszky Richárd atya ebből a csapatból választott ki egy küldöttséget, osztályonként három fiút, akikkel első fecskékként, akkor még útlevéllel és vízummal az ausztriai Melk bencés apátságának gimnáziumába utaztunk, három napig az ő vendégeik voltunk. Tegnap nálam járt az egyik diák, élénken emlékezett rá, megnevezte osztálytársait, akikkel együtt volt ott. Szemnyitogató élmény volt ez a látogatás, szívesen fogadtak bennünket.
Franz Weinwurm igazgató úr pedig, aki történelemtanár volt, osztályával vendégül látott minket, bécsi szeletet ettünk és az osztrák gimnazisták elkezdtek sörrel koccintani. Na mondtam, amikor ezt láttam, itt az alkalom… Szólásra emelkedtem, elbeszéltem nekik, mi is történt Aradon, és hogy a magyarok azóta, úgy száznegyven esztendeje nem koccintanak sörrel. Majd javasoltam, hogy
itt az idő, eltelt száznegyven év, béküljünk ki!
Így talán mi voltunk az első magyar delegáció, akik hivatalosan kibékültünk. Azóta hallom, 1989–1990-ben az járta, hogy eltelt százötven év, most már koccinthatunk sörrel.
Úgy gondolom,
fontos kibeszélni sérelmeinket, hogy azok ne mérgezzenek tovább
és hogy komplexusaink fölé emelkedve tovább tudjunk lépni. Ilyennek láttam a trianoni centenáriumot. Nemrég volt, emlékezünk rá. Egy esztendőn át mindig csak Trianonról szólt a közbeszéd. Végre egy esztendő, amikor kibeszélhettük ezt a fájdalmat, s erre jogunk van, mint annak, akinek amputálták a végtagjait és emiatt jajgat. Az elmúlt két-három nemzedéknyi időben erre nem volt lehetőség. Különböző stratégiák születtek, s még mindig megoszt bennünket, magyarokat e kérdés fel nem dolgozott volta. Nos, mintha a centenárium után rendezettebbek lennének soraink, könnyebben szembesülünk azzal, hogy nekünk ezt szánta a sors és a nagyhatalmak, és el tudjuk fogadni a környező népeket is szomszédainknak.
Ha még odáig is eljutnánk, hogy nem csupán a környező országokban élő magyarokkal, hanem a többségi nemzetek tagjaival is lenne személyes kapcsolatunk, amelyet rendszeresen ápolunk, akkor nagy lépést tennénk előre. Hiszen a mai világról is szól Ady Endre meglátása: Dunának, Oltnak egy a hangja.
Érdekeink összekötnek, határaink pedig egy ideje nem választanak el. Elhatározás kérdése, hogy ne csupán az országon belül érezzük jól magunkat,
hanem utazzuk be, lakjuk be azt a térséget, amelynek ismerjük a történelmét és a nevezetességeit.
S nem utolsósorban tudatosítanunk kell, hogy az aradi tizenhárom között volt szerb, volt horvát, volt osztrák is, és együtt harcoltak a bécsi abszolutizmus ellenében a magyar szabadságért. Ez idő tájt a szabadság nyelve a magyar volt. A pesti polgárok német ajkúak voltak, fiaik azonban Kossuth zászlaja alá vonultak be lelkesen, s nem akartak németül beszélni, mert a szabadság nyelvén akartak szólni. Ezt a lelkületet kell megőriznünk és továbbadnunk a jövendő nemzedékeknek. Ha emlékezünk saját történelmünk tanulságaira, könnyebben megértjük ma az ukrán helyzetet is: az ukrán nemzet, ha még idáig nem, szemünk láttára születik meg.
