2022. május 19-én este, főműsoridőben a közszolgálati, korábban kulturális csatornaként működő Duna Televízió, május 20-án pedig, szintén az esti főműsoridőben a világszerte nézhető Duna Word csatornán lepergett a neves humorista közkedvelt műsora, amelyben a házigazda és a közmédia-társaság által valamilyen szempontból érdekesnek ítélt vendégek szórakoztatják a nézőközönséget. Ez alkalommal egy idős irodalomtörténész is szerepelt a műsorban, amelynek során – a humorista-műsorvezető kérdései mentén – megtudhattuk, hogy Latinovits Zoltán rossz színész volt, bár tagadhatatlanul csinos férfi, Kodály Zoltán pedig egy, a politikai megalkuvásban, elvtelenségben verhetetlen, önző és jellemtelen figura, aki soha senkin nem segített, és azt is hirtelenében, hogy minden ennek ellentmondó történet hazugság. Kiderült – a műsorvezető és interjúalanya egybehangzó állítása értelmében –, hogy a nagy művészi teljesítmények nem érdekesek, csak az emberi gerincesség és az erkölcsi minőség számít. Előhívta a műsorvezető az idős tollforgató kedvenc témáját, nagy 20. századi költőnk és gondolkodónk, Illyés Gyula emlékezetének bemocskolását is, amelynek interjúalanya korábban már egy egész vaskos kötetet szentelt. Ezzel kapcsolatban került sor Illyés Egy mondat a zsarnokságról című korszakos versének valóban kabaréműsorba illő, dilettáns elemzésére.

Mondandójukat cáfolni nem szándékozom, hiszen semmilyen hiteles érvvel, hivatkozott tényanyaggal nem támasztották alá elhangzott, rosszindulattól csöpögő kijelentéseiket. Valószínű tanácsot kértek valamely dörzsölt jogi szakembertől, akinek a javaslatára magán vélemény-nyilvánításként oldották meg mocskos feladatukat. A sajtószabadságról szóló törvény védelme alá helyezték magukat, amely értelmében mindenkinek joga van a véleménye nyilvánosan történő kifejtésére. Egy szabad országban ki vonhatja kétségbe ezt? Joga van mindenkinek rágalmazni, ostobaságokat összefecsegni, a tetszetősnek tűnő, ám hazug „tények” állításával félrevezetni nézőközönséget. Ha lehetőséget adnak rá, akár milliós tételben is. Ilyen esetekben – megboldogult, drága nagyanyám elbeszélése szerint – az Osztrák-Magyar Monarchia idejében azt dúdolta, fütyülte a politikai ellenzék és a közügyek iránt érdeklődő polgár, hogy „Für unser Geld”. Ami dallamában a Habsburg birodalom himnuszát idézte, szöveg szerint pedig annyit jelentett, hogy „a mi pénzünkön”. Mert, igen, a mi pénzünkön, a közmédia adóforintokból finanszírozott, patinás csatornáin történt nemzeti kultúránk nagyformátumú alkotóinak igaztalan mocskolása. Olyan színvonalon, mintha az ambíciózus megszólalók azért kárhoztatták volna az Országházat, a Bazilikát és mondjuk a Kékes-tetőt, hogy álltak a Rákosi korszakban, az 56-os magyar forradalom megtorlása éveiben, de végig a Kádár korszakban is, a nemzeti gyalázat és tragédiák idején sem dőltek össze szégyenükben. Sőt, befogadták, kiszolgálták ezeknek a sötét koroknak a politikai szereplőit is.

Engem, amíg a –  véleményem szerint –  felelőtlen rágalmazás mámorától megittasult páros működését néztem, legfőképp az a kérdés foglalkoztatott: a szenilitáson és a rosszindulaton kívül mi mozgathatja ezt a megalapozatlan állításait axiómaként hangoztató embert? Alapvető indítéka és célja nyilvánvalóan nem a valóság tényeinek feltárása, az igazság megismertetése, hiszen a történelmi tényeket, az események valóságos összefüggéseit elhessegeti, figyelmen kívül hagyja annak érdekében, hogy legalább emberileg-erkölcsileg megsemmisítse a megkérdőjelezhetetlen, nagy, magyar alkotókat, akiknek a teljesítményéhez az ő „szellemi” megnyilatkozásai semmilyen szempontból nem mérhetők.

Megmagyarázhatatlan, nagy kár, hogy egy ilyen ordenáré magán-produkcióhoz nyilvánosságot biztosít a közmédia, még ha csak egy kabaréműsorban is, hiszen ezzel saját maga semmisíti meg saját hitelességének, tehát létjogosultságának illúzióját.