Száz éve rútul meggyalázták a debreceni Nagytemplomot. Nagy tekintélyű lelkipásztora, Baltazár Dezső püspök köztudottan nem tűrhette a zsidóellenességet, és emiatt egy nap teleszórták temploma padjait „Üsd a zsidót!” feliratú cédulákkal, majd miután a prédikátor felemelte szavát ez ellen, az éj leple alatt betörtek a templomba, és ürülékkel felírták a falakra: „Üsd a reformátust!”, illetve az úrasztalát, a zsoltáros könyvet, Kossuth székét is összekenték bélsárral. A zavaros-polgárháborús időszak (1921) politikai küzdelmeinek kisülése is lehetett ez az istenkáromlás. A magyar jogállamiság régi sebe, hogy az országos botrányon és a templom ünnepélyes újraszentelésén túl elmaradt a felpaprikázott úrfiak garázdaságának elítélése.
2000-ben, amikor néhány, hasonlóan úri fiú – szintén amolyan szellemi polgárháborús közegben – ledöntötte a Regnum Marianum keresztjét a Városligetben, a jogállamiság nem szenvedett csorbát, az országos botrány után a bíróság másodfokon szigorította a tett megítélését, szabadságvesztést rótt ki rájuk, bár felfüggesztette a végrehajtását, és mentesítette őket a priusz alól. Ha valaki templomokat mocskol, kereszteket döntöget, amivel még a vallástalanok szemében is kirívóan közösségellenes magatartást tanúsít, megtorlást érdemel.
Minthogy az ilyen garázda bűntetteket a megbotránkoztató véleménynyilvánítás hajtja, sokan követelik az istenkáromlás – mint kirívó társadalmiérték-megvetés – hagyományos tilalmának fenntartását. De az istenkáromlás gondolatilag is, jogilag is nehezen fogható meg. Ha felütjük Aquinóit, azt találjuk, hogy azzal nem árthatunk Istennek úgy, ahogyan bűncselekményekkel ártunk felebarátainknak. Ez utóbbiak számonkérése elsőbbséget élvez. És valóban, általános keresztény felfogás szerint az Istennel szemben elkövetett vétkeinkért Őelőtte, nem pedig földi bíróság előtt adunk számot. A jog nem egyszerűen liberális túltengésből alakult úgy, hogy tartózkodik eljárni istenkáromlási, az Istenre tartozó ügyekben.
Istenkáromlással leggyakrabban művészi ábrázolásokban szembesülünk: láthatunk bevett kiállítóhelyeken vizelettel teli akváriumba állított feszületet, használt óvszerbe csomagolt Szűzanyát, tizenkét kulás tányérral terített asztalt, levágott karral a közepén. Istenkáromló valamennyi. Felháborodásunkat csak fokozza, ha azt látjuk, a sértő szándék a művészet álarca mögé bújik. Jogos minden lármás tiltakozás, tüntetés, a kurátoroknak szegezett kérdés: milyen mérce szerint biztosítottak nyilvánosságot, pénzt ezeknek a „műalkotásoknak”? A bírósághoz fordulás viszont nagyobb bajt idézne elő. Ha szépészeti kérdésekben tőle várjuk a döntést, abból csak a jobb- vagy baloldali politikai korrektség szerinti cenzúrázás sülne ki. A képzőművészeti zsűrizés éppen ilyen kérdésekben tudna szakmai, cenzúramentes tanácsot adni. Kár volt felszámolni.
Mi több, kultúránknak része az istenkáromlásnak tetsző botránkoztatás: a próféták, Jézus, Szent Ferenc nemegyszer élt vele, hogy éppen a Szentre irányítsa a figyelmet. A bíró nem tud a szent ismérveiről dönteni. Ráadásul a művészi alkotásoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy többértelműek, és a közösség hosszas, oda-visszacsatoló folyamatban állapítja meg, milyen értelmezéseknek ad hitelt. Azt a kérdést, hogy egy botránkoztató mű kínál-e több, mélyebb értelmezési lehetőséget, avagy feledni való, meg kell válaszolnunk. Ám ennek eldöntésében a bíróságtól érdemi segítséget biztosan nem kapunk.
Ahogyan indokoltnak tetszhet az istenkáromlás törvényi tiltása, ugyanúgy jogosnak mutatkozhat a magyar nemzeti közösség méltóságát ért sérelmek megtorlása, főleg a nemzetellenes ideológia sok évtizedes rombolása után. A nemzetkáromlás felháborító. De: amióta van nemzet, azóta bírálják, gúnyolják.
Szellemi küzdelem folyik, és az eldöntéséért vagy a közben elszenvedett intellektuális pofonok jóvátételéért nem szaladhatunk rögtön a bírósághoz.
Elvben megilletheti a „nemzeti közösség méltóságát” az alkotmányos védelem, de nem mindenáron. Roger Scruton nem győzte hangsúlyozni, hogy civilizációs vívmányunk, a szólásszabadság feltételezi, hogy saját szólásszabadságomat a másik szólásszabadságában látom biztosítottnak. Ha korlátozom valaki véleménynyilvánítását, a magam megszólalási lehetőségét is szűkítem. Sokan ünnepelték a Kúriának a HVG-t (Tóta W. Árpádot)
elmarasztaló, idei március 24-i ítéletét, mondván, a nemzet végre megvédte magát. Megvédi magát azzal, hogy ép nemzeti érzés többé nem köszörülheti a nyelvét a mosdatlan szájú skribleren? Ilyen védelmet a nemzet eszméje, köszöni szépen, nem kért. Olyat kér, amilyet tekintélyes konzervatív sajtó adhatna. Szellemit.
