Az Amerikai Egyesült Államok prezidenciális rendszerének fontos eleme a félidős választás, melynek révén a szavazók két elnökválasztás között új felhatalmazást adhatnak a törvényhozás részére. Ütemezése lehetőséget ad arra, hogy a választók konszenzus-, de legalább kompromisszum-keresésre késztessék a döntéshozókat a Fehér Ház és a Kongresszus részéről. Az elmúlt évtizedben az amerikai politikai intézményrendszer a liberális és konzervatív erők versenye helyett a progresszív és populista erők hitvitáinak helyszíne lett. Ahogy ezek egyre súlyosabb politikai, gazdasági és mindenekelőtt morális áldozatokat követelnek, minden választás felkínálja a lehetőséget arra, hogy a felek tanuljanak hibáikból.
Demokraták apokaliptikus jövendölése
Bár a félidős választás nem az elnökről szól, az utóbbi megítélése hatással lehet pártjának teljesítményére. A történelmi tapasztalatok alapján egy 40–45 százalék közötti elnöki támogatottság az elnök pártjának átlagosan 36 kongresszusi helyébe kerül. Joe Biden az elmúlt fél évben átlagosan 40–43 százalék közötti népszerűséggel bírt: noha 2022. július 21-én volt mélyponton (37,5 százalék), november 1-jén is csak 42,4 százalékon állt. A demokraták aggodalmát fokozta, hogy őszi felmérések alapján az amerikaiak 71 százaléka szerint az ország rossz irányba halad, míg az általános politikai erőviszonyokat vizsgáló felmérések a demokraták iránti 44 százalékos bizalmat mutattak, szemben a republikánusok 46 százalékos támogatottságával, ami körzetenként ennél nagyobb eltéréseket takar. A republikánusok a kampánytémák tekintetében is nyeregben érezhették magukat: a kiemelt kérdések közé tartozott a gazdaság helyzete, az infláció, illetve az élelmiszer- és üzemanyagárak emelkedése, továbbá a közbiztonság állapota, mely témákban a republikánusok megítélése jobbnak tűnt, többek közt azért, mert a demokraták gazdaság- és társadalompolitikai kezdeményezései a mérsékelt szavazók körében ellentmondásos, progresszív jegyeket mutattak.
A demokrata kampány arra a kérdésre összpontosított, ami gyengíthette a republikánusokat és mobilizálhatta a szavazókat: ez az abortusz volt, amihez a lendületet a Legfelsőbb Bíróság júniusi döntése adta. A precedenst megszüntető döntés közel ötven év után teljes mértékben visszaadta a vonatkozó szabályozás jogát az államok részére, vagyis az abortuszvitát állami szintre terelte (jogi vonalon is megerősítve egy évtizedek óta fennálló politikai tendenciát). A szövetségi szintű kongresszusi választás e téren tehát irreleváns, a demokraták mégis több helyen erre építették kampányukat (novemberre időzítve külön szavazásokat például Kalifornia és Michigan államban). A képlet apokaliptikus hangulatot igényelt: számos demokrata politikus, köztük Joe Biden hangsúlyozta (sőt, a kampány hajrájában központi kérdéssé emelte), hogy a választás magáról a szabadságról és a demokrácia jövőjéről szól. A demokrácia elleni egzisztenciális fenyegetés republikánus győzelemmel társított képe egyébként csak fokozta az amerikai baloldal és jobboldal közötti feszültséget. Nem meglepő módon a demokrata kampány Donald Trump személyére összpontosított.
A republikánusok vereséggel felérő győzelme
Az amerikai jobboldal komoly reményeket fűzött a félidős választásokhoz: optimista becslések szerint a Képviselőházban harminc- vagy akár negyvenfős többség elé nézhettek, sőt a kampány utolsó heteiben egyesek már a Szenátusban is három- vagy akár négyfős többséget vizionáltak. Ez sosem volt reális, mivel a képviselőkkel szemben a szenátorok megválasztására hatévente kerül sor, méghozzá úgy, hogy egyszerre csak a helyek egyharmadáról szól a választás, ami az aktuális erőviszonyok tükrében azt jelentette, hogy a republikánusoknak inkább védeniük kellett a meglévő pozícióikat, és csak elvétve volt reális esélyük újat elnyerniük. A jobboldal optimizmusát a kampánytémák iránti választói fogékonyság látszólag kedvező alakulása, valamint az ehhez társított dominóeffektus reménye fűtötte: utóbbi lényege, hogy egyes kérdések (például az üzemanyagárak és a közbiztonság helyzete) leginkább helyi és állami szinten érezteti hatását, ezért a republikánus jelöltek nemcsak a képviselőházi és szenátusi, hanem adott esetben a kormányzóválasztásokon is hasznot húzhatnak belőlük, a különböző győzelmek együttes hatása pedig „piros hullámot”, vagyis országszerte érezhető, földcsuszamlásszerű republikánus győzelmet idéz elő. A hullám azonban elmaradt. A választás pontos eredménye e sorok írásakor még nem ismert, de már most biztos, hogy a jobboldalon annyira nagy a remények és a teljesítmény közötti különbség, hogy a technikai győzelem vereséggel ér fel.
A republikánusokat a legfájdalmasabban a pennsylvaniai eredmény érte, ahol John Fetterman demokrata szenátorjelölt (az őt ért stroke ellenére) legyőzte republikánus ellenfelét: Mehmet Oz vereségével a Republikánus Pártnak nemcsak elveszett egy szenátusi helye, hanem felerősödtek belső vitái is. A félidős választásoktól függetlenül az amerikai jobboldalon évek óta belháború dúl. A konfliktus középpontjában Donald Trump személye áll: szimpatizánsai 2016-os győzelme óta benne látják a siker kulcsát, míg kritikusai szerint összességében kárt okoz a pártnak. A félidős választás elvileg az utóbbi csoportot igazolta: a volt elnök több helyen beleszólt a szenátor- és kormányzójelöltek indítására irányuló folyamatokba, amit a mainstream republikánusok köre, így például Mitch McConnell már nyáron nehezményezett. A helyzeten nem segített, hogy Donald Trump nemcsak akkor, hanem a választást követően is becsmérlően beszélt belső ellenfeleiről, sőt elkezdte célba venni potenciális kihívóit is, köztük Ron DeSantis floridai kormányzót, akit a neve után „szenteskedőnek” nevezett, és akinek látványos (közel 20 százalékos előnyt felmutató) választási sikere egyúttal alternatív modellt is kínál a jobboldali kampánystratégia számára. A belső nyomás alá kerülő republikánus vezetés számára egyelőre sovány vigasz, hogy emberei a Képviselőházban a kötelező győzelmet elérték, a Szenátusban pedig a következő választásokon kedvezőbb feltételek mellett mérhetik össze erejüket a demokratákkal. Ugyanakkor ehhez rendezniük kell soraikat, vagyis tisztázniuk szükséges a Trump-kérdést, és javítaniuk kell kampányukon. A lehetőség a demokratáknak is adott, jóllehet náluk épp a nyomás hiánya (a meglepően jó teljesítményből eredő kényelem kísértése) jelenti a fő kihívást.
Aki győzött, a floridai kormányzó: Ron DeSantis 2022 októberében
Úton a józanodás felé?
A 2022-es félidős választás egyszerre kellemetlen leckeként és üdítő reményként szolgál az amerikai közélet iránt érdeklődők számára. A demokraták keserű élménye az a tény, hogy az amerikai társadalom nem (vagy csak néhány kérdésben) osztja progresszív nézeteiket a gazdaság- és társadalompolitika terén, vagyis nem lelkesednek az inflációt és az államháztartási hiányt növelő kiadásokért, vagy az üzemanyagárak emelkedéséhez hozzájáruló következetlen energiapolitikáért, továbbá nem feltétlenül tartanak lépést a tradicionális kulturális értékeket és társadalmi békét kikezdő koncepciókért, illetve ez utóbbiak felülről történő szorgalmazásáért. A republikánusoknak hasonlóképp el kell gondolkodniuk, hogy régi-új dilemmájukat hogyan kívánják kezelni: a dilemma lényege korábban az volt, hogy célszerű-e a konzervatívoknak részt venni a kultúrharcban, vagy inkább korlátozzák figyelmüket a szakpolitikai kérdésekre. Donald Trump 2016-os választási győzelme megtanította, hogy a kulturális és ideológiai kérdéseket a jobboldal sem hagyhatja figyelmen kívül (már csak a progresszív erők ellentétes irányú agresszív nyomása miatt sem), viszont 2022-ben a trumpi jelöltek eredményessége e téren kérdésessé vált. Az idei félidős választás tapasztalatai alapján az egyes szakpolitikai kérdésekben elfoglalt mérsékelt és következetes álláspontokat szükség esetén kultúrharccal kiegészítő konstrukció jobb, mint annak fordítottja. Az amerikai választók tehát vélhetően jelezték a közélet józanodása iránti igényüket a tartalom és a stílus terén egyaránt. Amennyiben a politika hangadói vették és elfogadták az üzenetet, úgy ez liberálisok és konzervatívok számára is jó hír – nem csak Amerikában.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének munkatársa
Nyitókép: Joe Biden a félidős választások utáni, november 9-i sajtótájékoztatón
