A nyelvpusztításnak ez a dicstelen folyamata már jó pár éve zajlik német nyelvterületen is – folytatja a szerző –, hozzátehetjük, az angol nyelvterületen sem különb a helyzet. Adódik a kérdés: hogy állunk mi, magyarok a Kárpát-hazában ezzel a jelenséggel?
Húsz évvel ezelőtt Lukács László magyar–angol szakos piarista tanár Édes anyanyelvünk című írásában megállapítja, hogy nyelvünk alakulása nem csupán a grammatikát érinti, hanem egész létünket. Talán fennállása óta nem érte ilyen súlyos támadás a nyelvet. Pedig csak nyelvünkben tudunk élni emberül, csak vele tudunk áthatolni az emberlét korlátain. Édesanya-nyelvünk: szülőnk és szülöttünk.
Értékes, részletes, rendkívül jó stílusban megírt válasz érkezik két évtized elteltével egy németországi kisvárosból Gaál Csaba sebész főorvostól, amikor saját kiadásában megjelenteti a Rendhagyó nyelvi gondolatok kitérőkkel (egy orvos nyelvi kalandozásai) című, nyelvünk elsilányításának megállítását célzó kötetét.
A szerző célkitűzése egyértelmű: neveljük környezetünket igényes beszédre, hiszen a magyar nyelv korcsosulásának vagyunk tanúi: éspedig a tőmondatok halmozása, s szűk szókincs, az ebből következő szóismétlések, ellaposodott mondatok, közhelyekkel teli szövegek alapvető hiányosságokra utalnak. A könyv a nyelvtörténeti előzményekről, a magyar nyelv helyéről, az anyanyelvről, nyelvünk jelenéről, a nyelvromlás okairól, a gyakoribb hibákról, az értelmetlen szóhasználatról, a nyelvhelyességről, a stílusról, a stílushibákról, a nyelvi divatokról, a médianyelvezetről, az idegen szavak kiejtéséről és indokolatlan használatáról ad átfogó tájékoztatást. Nemcsak bírálja nyelvromlás tipikus jeleit, hanem egyben korrigálja is a helytelenségeket, számtalan példával illusztrálva azokat.
Külön kitér a fordítások okozta nehézségekre, példákat sorolva a tükörfordítás veszélyeire, elismerve azonban azt, hogy nyelvünk és kultúránk hagyományosan – a szerző szerint olykor „szolgalelkűen” – a német nyelvű kulturális térhez igazodott.
Napjainkban az angol hatás még sokkal nagyobb: a magyar „hangú” műsorok ezreiből, naponta rosszul fordított hírek, tudósítások szövegeiből zúdul ránk angol szavak, nyelvtani szerkezetek tükörfordításainak áradata, s ami ennél még sokkal rosszabb – az angol hanghordozás is.
A szükségtelen tükörfordítás okait vizsgálva a szerző a nyugati világhoz való felzárkózás óhaját, a szókincs silányságát, s legfőbb okként a nemzeti önazonosság az anyanyelvi műveltség hiányát említi.
A monográfia részletesen foglalkozik az oktatás helyzetével, s kifogásolja, hogy a forgalomban lévő iskolai tankönyvek tele vannak idegen szavakkal. Az oktatás hiányosságát véli felfedezni abban, hogy napjainkban lelohadt az anyanyelvünk iránti szeretet. „A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni, az emberrel együtt születik. Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus” – idézi Hamvas Bélát, majd a könnyen érthető, jó stílus elsajátítása mellett érvelő Anatole France-ot: „Olvasni kell, hogy írni tudjunk.” Véleménye szerint rendszeres olvasás nélkül nem lehet bővíteni a szókincset, szókincs nélkül pedig nem lehet értőn olvasni.
Végezetül egy személyes megjegyzés: e sorok írójának megadatott 1979 nyarán, hogy néhány napig az amerikai Charlestonban Wass Albert titkára lehetett. Az író e szolgálatot köszönőlevelét az alábbiakkal zárta: „Lassan harminc éve élek Amerikában … az én feleségem sem magyar, tehát otthon nem mindig beszélhetek magyarul. Mégis magyarságunk megtartása érdekében rendkívül fontosnak tartom azt, hogy ne felejtsük el szülőhazánk nyelvét, írjuk helyesen drága jó magyar szavainkat és ügyeljünk a helyesírásukra is…”
Dr. Gaál nemcsak megfogadta az író tanácsát, hanem nyelvőri jószolgálati nagykövetként sokat is tett és tesz a hazától távol anyanyelvünk védelmében. Bárcsak sokan követnék.
