Mint annyi veteránt, engem is a harag, a fájdalom és a düh gyötört az elmúlt héten. Nemcsak sorsára hagytunk egy országot, hanem semmibe vettük azt az áldozatot is, amelyet a barátaim hoztak. Poole-tól Dunblane-ig temetésekre jártam: derék emberek szálltak sírba, és vittek magukkal egy részt belőlem, belőlünk. Ez a hét feltépte régi a sebeket, és a fájdalom újból belénk hasít. Tudom, nem csak katonák őrlődnek. Ismerek segélymunkásokat, diplomatákat, akik ugyanígy éreznek. Ismerek újságírókat, akik tanúi voltak annak a hősi erőfeszítésnek, amelyet országunk vitt végbe, hogy a legszörnyűbb sorstól óvja meg emberek sokaságát.

Nem rólunk van szó csupán. Az afganisztáni misszió nem brit, hanem NATO-misszió volt. Abból a felismerésből fakadt, hogy a globalizáció mindannyiunkat megváltoztatott. A telefonhívások, amelyeket kapok, az smsek, amelyeket megválaszolok, érintkezve afganisztáni bajtársainkkal, emlékeztet, hogy össze vagyunk kapcsolódva.

Afganisztán nem távoli ország, amelyről mit se tudunk. Része az egésznek.

Ezért is kötődünk európai szövetségeseinkhez, szomszédainkhoz és a világ más részein élő barátainkhoz.

És éppen ezért roppant szomorú, hogy most bírálnom kell az egyiket. Soha nem töltött el nagyobb büszkeség, mint amikor Músza Kala elfoglalása [az egyik legjelentősebb afganisztáni hadművelet] után az amerikai 82-esek kitüntetését megkaptam. Óriási megtiszteltetés volt e nagyszerű harcoló alakulat elismerését elnyerni. Most viszont azt kell hallanom, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka kétségbe vonja azok bátorságát, akikkel együtt harcoltam, és azt állítja róluk, hogy megfutamodtak. Gyalázat.

Hagyjuk abba a fecsegést az „örök háborúról”, és lássuk be végre, hogy a tartós békét nem ingyen: drágán adják.

Aki soha nem fogott fegyvert a zászlóért, amelyet lobogtat, óvatosan bírálja azokat, akik harcoltak. Mert ez alatt a néhány nap alatt azt bizonyítottuk be, hogy nem a hadseregek nyerik meg a háborúkat. A fegyveres erők taktikai és műveleti győzelmeket arathatnak, tarthatják a frontot. Többé-kevésbé előkészíthetik a terepet a békéhez, olyanoknak, mint mi, országgyűlési képviselők, hogy tárgyalhassunk, kiegyezhessünk, és hallgassunk a jó szóra.  A nemzetek háborúznak. Ők viselik a terhét. Ők mozgósítanak és állnak hadrendbe. Ők határoznak, és nekik van türelmük.

Ezzel bemutattuk, hogy mi, a Nyugat – az Egyesült Királyság – híjával vagyunk a türelemnek. Nos, ez feladja a leckét mindannyiunkank, és ha nem vigyázunk, a szövetségeseinknek is. De nem is kell feladnia. Kitűzhetjük magunk elé azt a célt, azt a világosan kidolgozott célt, hogy

úgy újítjuk meg az Európa–NATO szövetséget, hogy ne függjünk valamelyik egyedüli szövetségestől, valamelyik egyedüli vezetőtől,

hanem helyette együttműködünk Japánnal és Ausztráliával, Franciaországgal és Németországgal, kisebb és nagyobb partnereinkkel, és tartjuk a frontot.

Tudjuk, hogy a türelem győz. Tudjuk, mert elértük; tudjuk, mert teljesítettük. A hidegháborút a türelem nyerte meg. Ciprusban béke van, mert megvolt hozzá a türelem. Dél-Korea szintén a türelem révén virágzik, pedig ott tízszer annyi amerikai katona szolgál, mint Afganisztánban tette.

Úgyhogy felejtsük az „örök háborúról” való léha fecsegést, és lássuk be, hogy a tartós békét nem ingyen: drágán adják. Eltökéltség és kibírni akarás az ára. Afganisztán tragédiája az, hogy a türelmes munkát újabb harccal, második háborúval váltjuk fel.

A figyelmünket most a végszükségben lévőkre kell fordítanunk; támogatnunk kell az ENSZ Menekültügyi Szervezetét, a Világélelmezési Programot, mindazokat a szervezeteket, amelyek segítséget adhatnak a térségben élőknek. Igen, támogatni kell a menekülteket, és felesleges belemennünk a politikai számháborúba. Ki kell menteni onnan mindenkit, akit lehet.

Befejezésül egy képet hadd fessek fel. Amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Helmand tartomány kormányzójának tanácsadója lehettem, megnyitottunk egy lányiskolát. Olyan öröm szállta meg a szülőket, amikor elnézték a lánykáikat oda menni, hogy én azt csak akkor értettem meg, amikor egy évvel ezelőtt a saját lányomat először vittem iskolába. Sírtam. Aztán erőt vettem magamon.

Van azonban egy másik kép is, amit megosztok önökkel. Ez fájdalmas. És szerintem ezt kell megjegyeznünk. Ez a második kép az, amihez a most kirobbantott örök háború minden bizonnyal elvezet. Egy férfi jön – a nevét soha nem tudom már meg –,karjában hozza gyermekét a támaszpontunkra, és segítségért könyörög. Nem tudtunk semmit sem tenni érte. Vége lett. Így néz ki a vereség: amikor már nem tudod, hogyan segíthetsz. Nem kellett volna vereséggel végeznünk – de most, a fene egye meg, nagyon úgy fest.

 

Fordította Pásztor Péter

Az eredeti beszéd itt megnézhető.

Nyitókép: A helmandi iskola megnyitása.