Több mint háromszáz napja zajlik az Ukrajna elleni orosz agresszió – több mint háromszáz napja dúlnak az érzelmek ezzel kapcsolatban a hazai médiában. Pró és kontra. Az egyik oldal például inkvizíciós hadjáratot indított köztársasági elnökünk ellen a társadalmi médiában, amiért Kijevbe látogatott. A másik oldal többek közt azért türelmetlen, mert kitartunk a NATO–Ukrajna Bizottsággal szembeni vétóban, amíg Ukrajna nem korrigálja a kisebbségi jogkorlátozásokat. A türelmetlenség érthető – háborús helyzetben különösen is. De a türelmetlenség nem jó tanácsadó – háborús helyzetben különösen nem.

Félreértés ne essék: ha valaki, akkor én megértem a türelmetlenséget. Azokét is, akiket annyira elkeserít az ukrán politikai elit soviniszta részének a kárpátaljai magyarok elleni fellépése, hogy emiatt képtelenek felfogni az ukrán szuverenitás és területi integritás helyreállítása mellett szóló, elemi magyar érdekeket. És azok türelmetlenségét is, akik az orosz agresszió tényén és brutalitásán felindulva képtelenek észrevenni, hogy a magyar kormány csendesen bár, de egyértelműen a megtámadott ország szuverenitása és területi integritása mellett lép fel.

Mégis, ha érthető is a türelmetlenség, célszerűbb a higgadt diskurzus. Természetes ugyanis, hogy ahány konzervatív nézetű ember, annyiféle véleményt formál, és

mi sem fér rá jobban a magyar külpolitika szellemi megalapozottságára, mint az, hogy ezeket a véleményeket minél racionálisabb érveléssel kísérve, szabadon ütköztessük egymással.

A vitát színesíti, hogy – paradox módon – közös nevezője is van a külső szemlélő által könnyen oroszbarátként beazonosítható megnyilatkozók és a magukat lelkes ukránbarátnak vagy nyugatbarátnak tekintők között: az, hogy a magyar kormányt mindhárom kör hajlamos Putyin politikája iránt engedékenynek látni és láttatni.

A magyar miniszterelnök egy parlamenti vitában az ősszel nem véletlenül hívta fel a figyelmet azokra a jelentős különbségekre, amelyek a kormány tényleges politikája és egyes, magukat konzervatívnak vagy kormánytámogatónak valló publicisták véleménye között mutatkoznak. Azt kérte, hogy ne a publicisták véleményét kérjék őrajta számon, hanem a kormányzati megnyilvánulásokat.

Természetesen elsősorban a kormányzatnak érdemes mérlegre tennie, hogy külpolitikai kommunikációja elég hatékonyan segíti-e a magyar és a nemzetközi közvéleményt a tényleges magyar Ukrajna-politikáról és Oroszország-politikáról való tájékozódásban. Mindamellett a magukat ukránbarátnak vagy Nyugat-barátnak gondolóknak is javasolni tudom annak a végiggondolását, hogy az oroszbarátok nem véletlenül ringatják magukat (és a közvélemény rájuk hallgató részét) illúzióba a magyar kormányzat Putyinnal szembeni engedékenységét illetően. Az ugyanis egyértelmű orosz érdek, hogy Magyarországot oroszbarátnak feltüntetve eggyel több megosztó tényezőt ékeljenek be a nyugati világba, és olyan benyomást keltsenek, mintha a nemzeti érdekek következetes érvényesítése, aminek az iskolapéldája Magyarország, szükségszerűen oroszbarát és ukránellenes lenne.

Ez az, amiért érdemes tartózkodni minden olyan állítástól vagy célozgatástól, mintha a magyar külpolitika akár egy percig is kokettált volna a területrevízió lehetőségét megcsillantani kívánó orosz propagandával. Természetesen megvitatásra méltó kérdés, hogy milyen komolyságú orosz megnyilvánulásoknak szabad, illetve kell meghaladniuk a magyar külpolitika ingerküszöbét. A területrevízióval kapcsolatos orosz felvetések azonban nélkülöznek minden komolyságot. Mindenkinek javaslom mérlegelni, hogy nem fenyegette-e volna a magyar külpolitikát politikai Muppet Show­kategóriába süllyedéssel, ha bármilyen értelemben érdemileg reagál egy ilyen orosz kezdeményezésre.

Nem látom célszerűnek a magyar reagálást – illetve annak hiányát – Ukrajna más szomszédai reagálásával összehasonlítani.

A többi szomszédot ugyanis nem vádolták az elmúlt évtizedekben szinte naponta a szélrózsa minden irányából abszurd területrevíziós szándékokkal,

ezért náluk nem vált eleve állampolitikai doktrínává, mint minálunk, hogy nincsenek határmódosítási szándékaik. Ők most szembesültek egy ilyen helyzettel először, ezért érthető, ha fontosnak látták elhatárolódni az orosz szirénhangoktól. A mi részünkről viszont az ezzel kapcsolatos orosz propaganda túlreagálása akár olybá is tűnhetett volna, mintha a korábbi, elvi állásfoglalásainkat nem gondolnánk a jelenlegi helyzetre is eleve érvényesnek. Pedig nyilvánvaló, hogy ami az összes többi szomszédunk irányában alapelv békében, az Ukrajna irányában is érvényes, és különösen is, amikor éppen idegen agressziót szenved el.

Mindamellett valóban nehéz jól megválasztani a kommunikációt. Olyan helyzetben vagyunk, hogy akik Magyarország és Ukrajna egymás ellen hangolásában érdekeltek, azok, ha nem ebbe, akkor abba magyaráznának bele támadó szándékot a részünkről.

Ezen a témakörön kívül Pásztor Péter Európa-politikai és szomszédságpolitikai kérdéseket taglaló írásának más pontjai is alkalmasak arra, hogy – állításaival vitatkozva – emlékeztessek a magyar külpolitika néhány sarkalatos pontjára.

Magyarország nem az uniós támogatásokért „cserébe” fogadta el, hogy az EU kölcsönt vegyen fel annak a segélynek a finanszírozására, amely az ukrán állam működőképességét hivatott támogatni. Magyar részről ugyanis határozottan elutasítottuk a két kérdéskör – a hazánknak mint tagállamnak járó uniós források és Ukrajna segélyezése – összekapcsolását. Ha valamiért „cserébe” adtuk meg a magyar hozzájárulást, az a segély alapjául szolgáló hitelhez tagállami garanciavállalás nélkül való csatlakozás lehetőségének a biztosítása volt. Tehát az, hogy a hitel fedezete ne a tagállamok céltartalékaiból és kétoldalú garanciavállalásaiból álljon, hanem a közös, uniós 2021–2027-es költségvetés mozgásterét terhelje. Ellentétben a látszattal ez nemcsak technikai, hanem rendkívül fontos elvi különbség.

A tagállami garanciavállalásra való újabb kötelezés ugyanis az EU szuperállammá válása felé való további elmozdulás lett volna. 

A kölcsönfelvétel ezen módja viszont az EU szolgáltató jellegét erősíti.

Jó lenne, ha megalapozott lenne, de sajnos nagyon erős túlzás mindezek kapcsán brüsszeli pálfordulásról beszélni. Egyszerűen annyi történt, hogy mivel az EU saját részéről – hangsúlyoznom kell, hogy saját részéről és a mi ellenünkben – összefűzött három ügyet (a kölcsönfelvételt, az uniós forrásokat és a globális minimumadót) velünk kapcsolatban, ezzel olyan helyzetbe lavírozta magát, amelyben engedményekre kényszerült. Ezek gyakorlati, sajnos nem elvi engedmények. Nincs pálfordulás: az EU mai vezetése továbbra is eltökélt a brüsszeli intézmények hatásköreinek a tagállamok kárára való bővítése mellett (legyen világos: a Magyarországgal szembeni jogállamisági fellépés is elsősorban erről szól!), és hiba lenne azt képzelni, hogy a jövőben nem fog minden alkalmat megragadni ennek a kikényszerítésére. Továbbra is lesz lopakodó integráció, és mi továbbra is kénytelenek leszünk védekezni ellene.

Visszatérve azonban a magyar–ukrán kapcsolatokhoz: látni kell, hogy teljesen téves minden olyan megközelítés, amely bármiféle párhuzamot von az orosz kisebbségvédelmi retorika és a magyar nemzetpolitika között. Minden szempontból eltérő kérdéskörről van szó. Való igaz, hogy abból a szempontból is nagy a különbség, hogy az ukrajnai orosz ajkú lakosság nagy része ukrán, míg a kárpátaljai magyarok elsöprő része magyar identitású. A leglényegesebb különbség azonban az, hogy Oroszország többek között az ukrajnai lakosság jelentős részének orosz anyanyelvét is saját ukrajnai befolyásának a növelésére akarja kihasználni, míg magyar részről semmiféle befolyásszerzési ambíció nincs. Magyar részről ez nem is lenne reális, de ha véletlenül mégis az lenne, akkor se lenne rá igény.

Mi egyesegyedül annyit és csak annyit akarunk, hogy a kárpátaljai magyarok jól érezhessék magukat az ukrán állam keretei között, aminek nélkülözhetetlen feltétele azoknak a kisebbségi jogoknak a helyreállítása, amelyeket korábban ez a kisebbség egyszer már élvezett.

Világosan megmondtuk, és így is lesz: amint a jogkorlátozásokat korrigálják, azonnal hozzájárulunk a NATO–Ukrajna Bizottság összehívásához.

Az eredeti Turul-emlékmű Munkácson 2008-ban

 

Amit kérünk, nem lehetetlen, és nem ellentétes Ukrajna érdekeivel. Nem lehetetlen, mert más olyan államok, amelyekbe a Szovjetunió idején jelentős orosz ajkú népességet telepítettek, meg tudták oldani, hogy az orosz befolyásszerzés lehetőségeit elzárva biztosítsanak nyelvi jogokat nyugati szomszédjaikhoz kötődő kisebbségeiknek. Litvánia például úgy oldotta meg ezt, hogy nyelvhasználati jogszabályaiban különbséget tett az EU- és a NATO-tagállamok nyelvei és más nyelvek között. Meg is javult a lengyel–litván viszony azon nyomban. Ami pedig a magyar és az ukrán érdekek egybeesését illeti: teljesen egyértelműen mindkét ország érdeke, hogy a kárpátaljai magyarság minél jobban érezhesse magát az ukrán állam keretei között. Aki mást akar, az valójában nem annyira Magyarországnak, mint inkább Ukrajnának az ellensége, még ha verkliként ismételget is ukrán nacionalista szövegeket.

Megszívlelendő viszont, amit Pásztor Péter a magyar ukranológusok hiányáról ír. Az Ukrajnával kapcsolatos magyarországi diskurzust mindenképpen megnehezíti, hogy alig vannak olyan magyar ukranológusok, akik egyszersmind nem ruszisták. A jövőben a magyar–ukrán kapcsolatok egyik legfontosabb területévé kell tenni az ukrán szakos magyarok és magyar szakos ukránok képzésében, ösztöndíjak biztosításában, a tudományos párbeszéd erősítésében, újságírók képzésében való együttműködést, hogy mindkét ország társadalma hiteles információkkal rendelkezzen a másik országról. És akkor talán eljön az a világ, amelyről Pásztor Péter is és én is álmodom. 

Pásztor Péter írását lásd itt.

Borítókép: Ukrán címer a Turul helyén a munkácsi emlékművön ma