Megélni alkalmasint nehezebb az időskort, mint megírni, de az utóbbi sem könnyű. Különösen így van ez, ha valaki a sajátját kívánja megörökíteni, hiszen a hanyatlás, a gyengülés, a szűkülő perspektíva mindannyiunkat elriasztó tapasztalatait járja körül. Öregedve, véljük, az ember mindinkább elfordul a távolabbi jövőtől, s az őt foglalkoztató dolgok sorában előbbre kerülnek a ma sokasodó nehézségei és az átélt múlt eseményei, az azokhoz kötődő, jelentőségteljes vagy éppen jelentéktelennek tűnő emlékek. A hosszúra nyúlt tegnap árnyékában eltűnni látszik mindaz, amit a jövendő még ígérhet, létállapotához a megakadottság, a kiszikkadás és a közelgő lezáródás képzete társul.

Részben azért olyan nehéz szavakba önteni az öregség mint létélmény legfontosabb mozzanatait, mert nyüzsgő mindennapokra szabott fogalom-
tárunk látszólag alkalmatlannak bizonyul ezen egzisztenciális tapasztalat megragadására. A megfelelő nyelv hiánya oda vezet, hogy az időskorról sematikus elképzelések szerint gondolkodunk, éles határvonalat húzva az időskor előtti, élettől duzzadó periódus és az azt követő, külső szemlélő számára kiüresedőnek ható szakasz között.

Jeles kortárs írónk, Oravecz Imre Alkonynaplójában (Magvető, 2024) tulajdon életvégi útjának állomásait rögzíti, és a fenti nyelvi-tapasztalati problémára is választ ad: a szerző – a rá jellemző módon – nem új szókészlet megalkotásában látja a megoldást, hanem a rendelkezésünkre álló hétköznapi kifejezéseket új vagy talán csak elfeledett jelentésrétegekkel megtöltve igyekszik szólni mindarról, amit saját életéhez és tágabb környezetéhez kapcsolódva lejegyzésre érdemesnek talált az elmúlt esztendőkben.

Az egyszerre szisztematikusságot és töredékességet sugalló naplóműfajnak köszönhetően összetett, ám szükségszerűen mozaikos képet kapunk arról, milyen kérdések foglalkoztatták-foglalkoztatják az idén nyolcvanegy éves Oraveczet. Számos korábbi alkotásához, például A rög gyermekei című, monumentális trilógiájához hasonlóan valójában itt sem történnek rendkívüli dolgok, ehelyett a hétköznapok apró-cseprő, elsőre talán érdektelennek tűnő kérdései és a szerzőt hol örömmel, hol nyugtalansággal eltöltő események adják a kötet ívét. A derűre okot adó vagy éppen nyűgöt jelentő történéseket tárgyaló író azonban helyenként súlyos, filozófiai mélységű megállapításokkal áll elő, sajátosan sötét tónust adva gondolatmenetének: „(Észlelet) Egyre elnézőbb vagyok a bűnökkel szemben. Az erkölcsi érzékem is hanyatlik?”

 

A bejegyzések változó hangvétele ellenére a szerző soraiból minduntalan kiérződik egyfajta általános félelem és bizonytalanságérzet. A jelen és a közeljövő kiszámíthatatlanságából táplálkozó, átható szorongás alapján a megváltozott körülményeknek kitett, azokkal szemben védtelen ember kontúrja rajzolódik ki, aki a testi s szellemi hanyatlás rémétől fenyegetve, sőt, annak következményeit már megtapasztalva próbál boldogulni. A kiszolgáltatottságának mibenlétét önmaga előtt is feltárni kívánó Oravecz ezzel az őszinte gesztussal az emberi lét egyik kiiktathatatlan vonását, az esendőség élményét állítja középpontba. E megoldással a szerző egy olyan univerzálisan értelmezhető fogalmon keresztül szól az öregedés jelentette kihívásokról, amely eltérő mértékben ugyan, de kortól és élethelyzettől függetlenül mindenki által megtapasztalható jelenség.

Ahogy a fentiekből is kiviláglik, az Alkonynapló egy mélyen személyes szövegfolyam. A kötet e jellegzetessége tükrében különösen érdekes látni, hogy a műveiben társadalmi-közéleti kérdésekkel általában csupán közvetve foglalkozó író pontosan az egzisztenciális korlátok és a kitettség fókuszba helyezésével egy tág értelemben vett politikai olvasat lehetőségét teremti meg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a bizonytalanság nem csupán az időskor központi jellegzetessége, hanem valamiképpen annak a történelmi kornak is sajátja, amelyben élünk. A bejegyzések hátterében ugyanis sok esetben azok az elmúlt években egymást követő válságfolyamatok (koronavírus-járvány, energiakrízis) állnak, melyek nyomán a társadalom széles rétegeiben felszínre jöttek a holnappal kapcsolatos félelmek, s ezzel egyidejűleg meggyengülni látszik az élet alapvető kiszámíthatóságába vetett hit. Ebből következően az Oravecz által az öregséggel összefüggésben megfogalmazott észrevételek számos esetben nemcsak a szóban forgó életszakasz kapcsán nyernek értelmet, hanem napjaink társadalmi kontextusában is érvényesnek bizonyulnak.

Az oraveczi töredékek mélyén fellelhető kérdést úgy is feltehetjük: vajon mi a megfelelő magatartás a megcsúszottság és a talajvesztés pillanataira, vagy – kissé félrevezető – pszichológiai terminológiával élve: nehezülő léthelyzet idején mi számít alkalmas megküzdési technikának? A ma is szülőfalujában, a Heves megyei Szajlán élő író erre a problémára – kimondva-kimondatlanul – a türelem és a mértékletesség erényében találja meg a választ. „(Intés 1) Ne akard mindenáron, amit akarsz még” – mondja Oravecz a kötet elején található egyik bejegyzésben, amely bizonyos értelemben magába sűríti a naplóvá egységesült gondolatfüzér mondanivalóját. Noha az idézetből elsőre talán a teljes lemondás és feladás hangja hallható ki, ez az attitűd nem a vágyak és a szándékok totális figyelmen kívül hagyása mellett érvel, hanem azt hangsúlyozza, hogy a létünket kikerülhetetlenül jellemző korlátok erősödése esetén a jó élet megélése, pontosabban az élet jó megélése kizárólag azok tudatosításával valósítható meg. Mozgásterünk szűkülésekor tehát nem akkor járunk el helyesen, ha a minket körülvevő, sok esetben mostohának tűnő feltételrendszerrel végeláthatatlan küzdelmet folytatva igyekszünk érvényesülni, hanem akkor, ha a fennálló viszonyokat tekintetbe véve képesek vagyunk megzabolázni s mérsékelni akaratunkat.

Oravecz egy percig sem tagadja e kihívás nehézségét, ahogy azt sem, hogy minden igyekezete ellenére sokszor maga is kudarcot vall. Sőt, pontosan érzékeli, hogy a korosodás szinte természetszerűleg maga után vonja, hogy az érintett gyakran zaklatottnak s feszültnek érzi magát, attól tartva, hogy elmulaszt valami olyasmit, amit később már nem lesz ideje bepótolni. Fájdalmasan konstatálja, hogy számos boldog pillanat – köztük egy kései, viharos szerelem – dacára benne rendre megerősödő kielégületlenséggel és türelmetlenséggel legalább annyi nehézséget okoz környezetének és szeretteinek, mint önmagának. Ez a tapasztalat vezeti arra a belátásra, hogy az időskor méltóságteljes megélésének egyetlen útja, ha az érintett igyekszik a mindennapjait mindinkább meghatározó korlátokat adottságnak tekintve magában erősíteni az akadályok elviselésének képességét, vagyis az ekképpen felfogott türelem erényét.

Érdekes belegondolni, hogy napjaink politikai diskurzusából mennyire kikopott a türelem fogalma. A társadalmat tekintve szinte egyetlen kifejezés formájában, a – jellemzően történelmi kontextusban felbukkanó – vallási türelem részeként használjuk. A terminus letűnése annak fényében még inkább figyelemre méltó, hogy a sok tekintetben helyébe lépő tolerancia gondolatával ellentétben a türelem minden esetben megköveteli az egyén vagy a közösség részéről, hogy ne pusztán formális aktusként, hanem internalizált, mélyen megélt érzésként nyilvánuljon meg. Ilyen értelemben Oravecz Alkonynaplója korántsem csupán a sokszor elszigetelten élő idősek számára bír mondanivalóval; gondolatiságának a lehető legszélesebb társadalmi térben is feltétlenül helye van – helye lenne.

A szerző a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára

Nyitókép: Plugor Sándor: Öregek könyve sorozat V. (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)