Mert azt soha nem tudtam elképzelni, hogy a történelem így vagy úgy – a szellem önmagára ismerése által, ahogy Hegel megálmodta, kommunizmusba torkollva, ahogy Marx kigondolta, liberális kapitalizmusban kiteljesedve, ahogy Fukuyama professzor bizonygatta – elérkezhet végállapotához, ahol majd békében megpihen, mint nyugdíjas nagypapa a kerti függőágyban. Most azonban segítségemre sietett a mesterséges intelligencia és megmutatta, mire számíthatnak távoli vagy talán nem is olyan nagyon távoli utódaink.

Előre szólok: nem igazán biztató ez a kép.

Mielőtt azonban fejest ugranánk az AI-jövőbe, vessünk egy pillantást Comte fantáziadús modelljére! A nagy elméletalkotó úgy vélte, hogy miközben persze az emberi megismerés három lehetséges módja, a teológia, a metafizika és a pozitív felfogás mindig is egymás mellett létezett, addig az is kimutatható, hogy a társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyoknak megfelelve, előbb egyik, majd a másik, végül a harmadik válik domináns gondolkodási formává. A teológiai keretek között személyiséggel is rendelkező emberfeletti és természetfeletti alakok, a metafizikai rendszerben inkább absztrakt princípiumok – erő, képesség, karizma és más hasonlók – irányítják a világot, míg a pozitív felfogás a tapasztalati tények között keres tudományos összefüggéseket.

Persze a tudományos gondolkodás ilyesféle felmagasztalása nem Comte leleménye. Már évszázadokkal korábban, a felvilágosodás hajnalán megjelentek azok az elképzelések, amelyek a tudománytól várták az emberi haladás nagy kiteljesedését, a boldog aranykor eljövetelét. Francis Bacon 1627-ben megjelent Új Atlantisza a tudomány szigete, ahol minden lehetséges kérdésre tudományos választ adnak Bensalem okos lakói, ráadásul úgy, hogy tudományuk – legalábbis elvileg – már éppen olyan, mint a miénk: szüntelenül előre mozgó, minden irányba kiterjedő, tervszerűen szervezett kutatás, kísérletezés és általánosítás. A tudomány diadalmenete ettől kezdve nem is állt meg, s ha néha-néha kisiklott, megbicsaklott, még akár meg is kérdőjeleződött, azért egészen napjainkig meghatározta világunkat. A boomereknek azok a nemzedékei, akik a dialektikus és történelmi materializmus, azaz a tudományos szocializmus emlőjén nőttek fel, nem is nagyon tudják másképp elképzelni a társadalom hatékony működését, mint a tudomány privilégiumait elismerve és támogatva. De a huszadik század végéig Nyugaton sem volt alternatívája a szcientista gondolkodásnak, bár kétségtelen, hogy az atlanti partvidékeken szabadabban bántak az ábrándos ötletekkel, mint az Elbától, s a Lajtától keletre.

A mesterséges intelligencia azonban gyökeresen új szellemi létformát jelent,

ha egyáltalán szelleminek nevezhető az a tér, amelyet megalkot. A mesterséges intelligencia ugyanis nem tudományos munkát végez, hanem adatelemzést, s az adatokból kirajzolódó trendek alapján tesz ilyen vagy olyan javaslatokat. Nem foglalkozik miértekkel, nem keres elméleti összefüggéseket, nem törekszik magyarázatokra, egyszerűen csak az adatok alapján előálló mintázatokat köti össze, s tárja elénk megoldás gyanánt.

Hogy a legegyszerűbb példát vázoljam ide, gondoljunk csak az útvonaltervező programokra! Egy ilyen alkalmazás nem akarja megérteni, miért nem járható egy útszakasz, nem hozza összefüggésbe a reggeli dugót az iskolakezdéssel vagy a munkaidő-szervezéssel, nem érdekli, az óraátállítás, a városszociológia, a közlekedéskultúra ezernyi kérdése, csak az érdekli, hogy a rendelkezésre álló információk alapján melyik útvonal lehet a leggyorsabb az autós számára.

Hasonlóan működnek a tőzsdei kereskedőrobotok. Ezek sem foglalkoznak a közgazdaságtan ezernyi kérdésével, nem foglalkoztatja őket kereslet és kínálat, nem akarnak elmélyedni a börzeműveletek mögött álló emberi, gazdasági motivációk miértjeiben, pusztán arra törekszenek, hogy a rendelkezésre álló számok és az általuk korábban megismert trendszerű összefüggések alapján megjósolják, mit érdemes venni és eladni, hol ajánlatos short pozíciót nyitni, vagy éppen árfolyam-emelkedésre spekulálni.

A november elején rendezendő budapesti Banking Technology konferencián is megjelenik majd az AI. A szervezők így írnak a mindent felforgató technológiáról: „Az utóbbi időszak legnagyobb technológiai megatrendjévé nőtte ki magát a ChatGPT nyomán kirobbanó AI-forradalom, amely a bankszektor működését, fejlesztési irányait és informatikai stratégiai céljait is átformálhatja.”

Ha pedig kinyitjuk a példatár által kínált lehetőségeket,

nem kell merész fantáziákkal a jövőbe látnunk ahhoz, hogy megsejtsük: hamarosan az élet minden területén kínál majd megoldásokat a mesterséges intelligencia: mindenütt, ahol adatok gyűlnek össze, s ahol trendeket lehet megállapítani. A nagyon közeli jövőben nem a bankár mondja meg, mibe fektessük pénzünket, hanem az AI, nem a marketing-szakember tesz javaslatot a termékvolumenre, hanem az AI, nem a dietetikus állítja össze az étrendünket, hanem az AI, nem a gyógyszerkutató ismeri föl, mi lesz a hatékony orvosság összetétele, hanem az AI, és így tovább és így tovább.

Persze a mesterséges intelligencia – csakúgy, mint most a tőzsdei kereskedőrobotok – sokszor fog tévedni. Ha rábízzuk magunkat, olykor bizony majd csúnyán pórul járunk. De hát, érvelnek majd a gépelme barátai, a tudomány is téved. Néha igen nagyokat. Mégis évszázadokon keresztül rábíztuk magunkat. Meg aztán, mondják majd a haladárok, tessék csak megkutatni a mesterséges intelligencia – valóban tartalom nélküli – eredményeit! Rendelkezésre áll a tudomány teljes arzenálja, nincs semmi akadálya annak, hogy feltárjuk az adatokból összeálló irányok mögött rejlő okokat.

S valóban nincs. Elméletileg.

Gyakorlatilag azonban nagyon is van. Ahogy ugyanis mind jobban behálózza életünket és civilizációnkat az adatáramlás, ahogy gyarapodnak a számok és a számokból kihúzott vektorok, úgy lesz egyre több és több kutatnivalója a tudományos műhelyeknek. Csakhogy míg az AI által előállított trendjóslatok száma szinte felfoghatatlan mértékben növekedhet, addig sem a kutatók, sem a kutatóhelyek, sem a kutatási pénzek nem tudnak jelentősen gyarapodni. Ennek következtében viszont egyre szélesedő szakadék tátonghat az AI által feltárt adatstruktúrák és a megkutatható, tehát tudományosan is értelmezhető és alátámasztható összefüggések között.

A nem is olyan távoli jövőben eljuthatunk odáig, hogy a tudományos megértés végzetesen lemarad a mesterséges intelligencia trendértelmezései mögött, s könnyen lehet, hogy a hatalmas szakadék miatt a társadalom egyre nagyobb kétellyel tekint majd a maga hasznosságát egyre nehezebben igazoló tudományos munkára. Már jelenünkben is igaz az, hogy egyes esetekben, így például a tőzsdei robotkereskedelem tekintetében a közgazdaságtudomány lemondott a megértésről, olyan bonyolult folyamatok állnak az árfolyammozgások hátterében. A tudomány által megértett összefüggések és a meg nem értett, de jól alkalmazható AI-megoldások között egyre táguló mennyiségi távolság pedig oda vezethet, hogy radikálisan csökken a tudomány magyarázóereje. Ahogy egyre több és több lesz a pusztán adatmátrixokból összeálló hasznos megoldás, és ezek mellett egyre jobban eltörpül a deduktív-nomologikus összefüggések jegyében is értelmezhető jelenségek köre, úgy tűnik majd egyre fölöslegesebbnek az egyes AI-javaslatok tudományos feldolgozása.

Hadd jegyezzem itt meg, hogy szemben a tudománytörténet önigazolásra törekvő, s ezért erősen historizáló narratívájával, a valóság az, hogy a történelem során az emberiség egészen sokáig, egészen jól megvolt tudomány nélkül. Az egyiptomi piramisokat, a római aquaeductusokat, a gótikus katedrálisokat, s még az első gőzgépeket sem tudósok építették, hanem technikusok. A lenyűgöző mérnöki teljesítmények mögött semmiféle tudományos megfontolás nem állt, pusztán a tapasztalat, no meg persze a matematika. Könnyen elképzelhető, hogy a mesterséges intelligencia a maga matematikájával és az ember a működő vagy nem működő megoldásjavaslatok szelekciójával létre tud hozni olyan világot, amelyben megint nem lesz szükség a narratív tudományra.

S ha így lesz – márpedig ma nehéz másképp látni a tudomány és az AI találkozását –, akkor sok egyéb furcsaság mellett olyasmit is megtapasztalunk majd, amit a XVII., XVIII. században átélt Európa, amikor a hatalmas és mindaddig szilárdnak látszó világmagyarázó rendszer repedezni, majd düledezni kezdett, s végül összeomlott.

Amikor Auguste Comte, aki a felvilágosodás korának végén, 1798-ban született, belenézett a maga múltjába, tisztán láthatta azt a folyamatot, ahogy az istenek, angyalok és szent emberek helyét átveszik a nagy fogalmak, majd a pozitív tények és összefüggések. Tisztán láthatta a vallás világmagyarázó jellegének megszűnését, s a hit visszaszorulását a magánéletbe, tisztán láthatta, hogyan jelenik meg ok gyanánt a szellem, az ész, a Zeitgeist, majd hogyan szorulnak vissza az efféle eszmék a kávéházi filozofálgatások fogalomtárába, és persze tisztán láthatta a tudományos gondolkodás kibontakozását és átütő sikerét.

Vajon a mi nemzedékünk is arra van-e kárhoztatva, hogy látnia kelljen mindent átfogó, nagy elbeszélésének összeomlását? Vajon a szemünk előtt fog-e végbemenni a tudományos gondolkodás és a tudományos kutatás hobbivá laposodása? Vajon eljöhet-e az idő, amikor az általunk kinevetett és kigúnyolt relativisták vidám na ugye! felkiáltással mutathatnak rá a legbárgyúbb szórakoztatásra, mint olyasmire, ami egyenrangú a mi európai kultúránkkal? Vajon joggal állíthatják majd: az AI által alakított életünk és az AI által felkínált megoldásaink szempontjából nincs jelentősége annak, mit alkotott Homérosz és Goethe, mit gondolt Platón és Kant, mit tervezett Leonardo és Ciolkovszkij. Mert ezekről a huszadik században még elhihettük, hogy így vagy úgy, de táplálták azt a kultúrát, amely a modern európaiságot, az emberi élettörténet csúcspontját megteremtette, de a mesterséges intelligencia berobbanásával olyan korba lépünk, amelyben már semmiféle összefüggésben nem állnak civilizációnk sikerével vagy kudarcával. Eljöhet a kor, amikor valóban mindegy lesz, hogy Beethovent hallgat-e valaki vagy Lagzi Lajcsit? Eljöhet az idő, amikor a bulvárlapok horoszkópjai éppen olyan magyarázóerővel bírnak, mint Csányi Vilmos vagy Barabási Albert-László kutatásai? Eljöhet az idő, amikor a szubjektív ideákkal szemben nem lehet objektív vagy legalábbis objektívnek tűnő világképet állítani, mert az objektivitás fogalmát is ledarálja a mesterséges intelligencia fáradhatatlan adatőrlése?

Hérakleitosz szerint:

„Az ébren lévőknek egy és közös a világuk, az alvóknak pedig mindegyike külön világba lép.” De vajon nem esik-e szét ez a közös világ, ha a lehetséges gondolkodási formák közül nem emelkedik ki egy mindannyiunk számára meghatározó narratíva? Vajon lesz-e még társadalom, ha mágikus és mitologikus, vallásos és tudományos világnézetek, vagy a gondolatfoszlányokból összefércelt fantáziavilágok egyenértékű álmokká válnak a mesterséges intelligencia rideg adatébrenléte mellett?