Az orosz elnökkel folytatott rendszeres telefonbeszélgetések, a már-már barátinak tűnő találkozók és a két ország közötti szoros gazdasági kapcsolatok stratégiai szövetség képét rajzolják ki. Ugyanakkor az Erdoğan vezette Törökország több alkalommal is elítélte az Ukrajna elleni orosz háborút (egyébként ismételten 2014, a Krím bekebelezése óta), és nem ismerte el sem a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaság kikiáltását, sem pedig az „álnépszavazásokat”. Eközben pedig virágzik az ukrán–török fegyverkereskedelem, a Bayraktar-drónoknak megfizethetetlen ingyen reklámot szereztek a háború első hetei.
Bayraktar Kavézó Kijevben
Ezek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hol áll most Törökország a két ország háborújában, Ukrajnához (s ezáltal a nyugati szövetségi rendszerhez) vagy inkább Oroszországhoz húz-e?
A kérdésre a rövid válasz az, hogy Ankara alapvetően egyensúlyoz a két fél között, s igyekszik a kettő között körültekintően lavírozva a hasznot maximalizálni. Méghozzá nem is sikertelenül.
Zelenszkij és Erdoğan Kijevben 2022. február 3-án
Törökország helyzete eleve sajátos, mivel bár 1952 óta tagja a NATO-nak, az 1990-es évektől pragmatikus, viszonylag kiegyensúlyozott – noha válságoktól nem mentes – kapcsolatot épített ki Oroszországgal. Ebben kulcsszerepet játszik a gazdasági együttműködés, különösen a gázimport. A törökök ugyanakkor mindent megtettek a csökkentése érdekében, 2016-tól kezdve felpörgették a diverzifikációt, 2021-ben ugyan még mindig negyvenöt százalékra rúgott az orosz behozatal aránya, de visszaszorult a korábbi ötven-ötvenöt százalékhoz képest. Megemlítendő még az Akkuyuban orosz kivitelezéssel épülő atomerőmű és az országba érkező orosz turisták többmilliós tömege. Ráadásul mindkét országot jellemzi egyfajta bizalmatlanság az Egyesült Államokkal szemben, ami Oroszország esetében a jelen háború árnyékában nem szorul különösebb magyarázatra, viszont Törökországnál annál érdekesebb, mivel NATO-tagsága és uniós csatlakozási folyamata miatt a stratégiai Nyugat része.
A két, birodalmi örökséggel rendelkező ország közötti hasonlóságok és a főleg gazdasági érdekközösség azonban nem jelent stratégiai szövetséget.
Ezt nagyon sok tényező akadályozza, a történelmi tehertételek mellett a geopolitikai érdekszféráik is meglehetősen sok helyen metszik egymást, és gyakran ellentétes táborba terelik őket. Törökország 1991 óta építi a maga befolyását a Zbigniew Brzezinski által „eurázsiai Balkánnak” nevezett Közép-Ázsiában, létrehozta a Türk Államok Szervezetét, és e politikai fórumon kívül komoly gazdasági érdekeltségeket szerzett török cégeknek a térségben, a közelmúltban Üzbegisztántól és Kazahsztántól is kapott hadiipari megrendeléseket. A Kaukázusban szintén nem konvergálnak a török és az orosz érdekek: Ankara egyértelműen kiállt Azerbajdzsán mellett az utóbbi évtizedekben, s elvileg komoly segítséget is nyújtott neki a 2020-as, második karabahi háborúban, miközben Oroszország tradicionálisan Örményországgal ápol jó kapcsolatot, katonái az ország területén állomásoznak (igaz, a képet árnyalja a Pasinján-kormánnyal való hűvös viszony). Törökország számára azonban a legnagyobb gondot az oroszok szíriai háborúba történő beavatkozása jelentette 2015-ben; ez nemcsak hosszabb távon döntötte el a háború menetét Bassár al-Aszad rezsimjének konzerválásával, hanem egyúttal a török ábrándoknak is gátat vetett, amit az orosz Szu-24-es vadászbombázó török lelövése utáni gazdasági szankciók meg is mutattak. Ankara hosszas háttértárgyalásokkal, több mint fél év alatt tudta rendezni viszonyát Putyinnal; mondhatni még éppen időben, a 2016-os puccs előtt jött az enyhülés. Mivel Putyin ezután kiállt Erdoğan mellett, nem volt kérdés, hogy a két ország közötti (újabb) közeledés elől elhárult minden komolyabb akadály.
A következő években az eltérő érdekek ellenére a két vezető megtanult egymással tárgyalni és alkudozni. Törökország részt vehett a szíriai rendezésben, a kulcsfontosságú asztanai folyamatban, engedélyt kapott több intervencióra az országban, ami persze nem jelentette, hogy véget értek volna az érdekellentétek. Jól érzékelteti ezt, hogy miután 2020 február–márciusában
az orosz támogatással Idlib tartományban előre törő szír hadsereg ellen a török fegyveres erőket vetették be (Tavaszi Pajzs-hadművelet), márciusban Moszkvában írták alá a fegyverszünetet.
A megállapodás emlékezetes mozzanata volt, amikor az orosz tévékamerák előtt Putyin megvárakoztatta a tehetetlen Erdoğant és kíséretét. Ezt a kölcsönt adta vissza idén júliusban a török elnök, amikor Putyinnak kellett várnia rá Teheránban.
Ukrajna ugyanennek az érdekszféra-küzdelemnek lett a színtere. Ugyan a török kormány nem fogadta el a Krím annexióját – már csak a krími tatárokat ért sérelmek miatt is többször bírálta Moszkvát –, és aggódva figyelte az orosz pozíciók megerősödését a Fekete-tengeren, de az igazi török–ukrán egymásra találásra a 2015. végi orosz vadászbombázó török lelövése után került sor. „Az ellenségem ellensége a barátom” elvét követve 2016 elejétől kezdve rohamléptékkel bővültek a kapcsolatok, amelyek a szorosabb gazdasági együttműködésen kívül komoly katonai dimenziót is kaptak. Ugyanakkor Ankara mindig is vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt Moszkvával; a háborúig Erdoğan megpróbált többször is közvetíteni Putyin és Zelenszkij között – mint láttuk, sikertelenül.
A bosszúálló. Az 1877-es [és 78-asorosz-török] háború allegorikus térképe. Magyarázat: Oroszország, melyet a Haladás allegorikus alakja jelképez, amint „Európa Beteg Emeberét", Törökországot noszogatja a sok önkényéért [a lábán: bulgáriai atrocitások]. Oroszország mellén ékkő [jobbágyfelszabadítás], kezében kard, amely valószínűleg sikerrel jár. Magyarország, melyet riaszt az összetűzés, a közös veszedelemre mutatva kérdezi testvérét, Ausztriát, nem kellene-e beavatkozniuk. Románia, amely a közelben helyezkedik el, orosz segítségért esedezik... Anglia Szent Györgyként legyőzi a keleti kérdés sárkányát... Fred W. Rose brit karikatúrista rajza. A háború eredményeként megalakult Nagy-Bulgária, függetlenné vált Románia, Szerbia, Montenegro, Ausztria-Magyarország megszállta Bosznia-Herzegovinát, Oroszország Besszarábiát, a mai Moldovát, Románia pedig Észak-Dobrudzsát. Az orosz érdekek széles körű érvényesülésének az európai együttműködés, az úgynevezett Európai Koncert állta útját.
Az Ukrajna elleni háború február 24-én kezdődő szakaszában a török kormányzat a már korábban megkezdett politikát folytatta: elítélte az orosz támadást, de nem csatlakozott a nyugati szankciókhoz (ahogy 2014-ben sem tette). Az 1936-os montreux-i egyezményre hivatkozva lezárta és azóta is zárva tartja a Boszporuszt és a Dardanellákat a hadihajók elől – kivéve a saját tengeri kikötőjükbe igyekvő orosz hadihajókat. Moszkva ugyan nem küldhet hadihajókat a Fekete-tengerre, de megnyugodhatott, hogy más sem. Közben Törökország annak az ukrán kérésnek, hogy a légterét is zárja le, nem volt hajlandó engedni. Nagy számban fogadott be azonban ukrán menekülteket (májusban már száznegyvenötezer főt), ugyanakkor az oroszok előtt is nyitva hagyta a határait: meg is ugrott az orosz (és ukrán) ingatlanvásárlások száma az országban. Ráadásul mivel a nyugati országok lezárták kapuikat az oroszok előtt, sokan Törökországba mennek inkább nyaralni, így augusztusban már meghaladta az előző év azonos időszakában mért adatokat (hárommillió fő), de elmaradt a járvány előtti számoktól.
Míg tehát mindkét fél felé tesz gesztusokat, addig is megpróbál közvetíteni köztük. Az első magas rangú találkozókra Törökországban került sor, igaz, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az ukrán gabonaszállítmányok exportjának újraindítását nyáron viszont egyértelműen török sikerként lehetett elkönyvelni (annál is inkább, mert a török gabonaimport jelentős része Ukrajnából érkezik, s a hajók egy része török kikötőkbe szállíthatta az árut).
Az orosz gazdaság visszaesése érzékenyen érinti Törökországot is, de az izolálódó Oroszország számára felértékelődik a nyolcvanötmillió lakosú kis-ázsiai állam. A kereskedelmi adatok szerint hatalmas bővülés tapasztalható a két fél között, igaz, ennek ellenére a teljes török exportnak továbbra is csak a négy százalékát teszi ki az oroszokhoz irányuló kivitel. Az import a gázárak miatt jóval fajsúlyosabb, mintegy tíz százalékra rúg. A diplomáciai gesztusok ellenére, úgy tűnik, Ankara sem kapja olcsón a gázt, noha különböző hírek láttak napvilágot, hogy mind alacsonyabb árat, mind a fizetések elhalasztását szeretné kiharcolni magának. Az október 13-i asztanai találkozón Putyin felvetette, hogy Törökországban lehetne kiépíteni egy új gázelosztót, amely az Északi Áramlat 1 és 2 helyett hozná a gázt a kontinensre, és azóta a török államfő úgy nyilatkozott, meg is állapodtak a beruházásban, noha a jelenlegi helyzetben nem úgy tűnik, hogy lesz kereslet Európában az orosz gázra.
Törökország vélhetően a háború további szakaszában is a már felvázolt egyensúlyozó politikát fogja követni,
melyben igyekszik gesztusokat tenni mind Moszkva, mind Kijev, illetve ezáltal a Nyugat felé is.Azt a stratégiai autonómiát, amelyre az utóbbi időben szert tett, igyekszik majd messzemenően kihasználni. Annál is inkább, mert a gazdasági nehézségek, így főleg a rekordokat döntő infláció, amelyet az ukrajnai háború tovább fokozott, egyre komolyabb kihívások elé állítja a jövő nyáron választásra készülő kormányzatot. Az otthoni nehézségekről mindig könnyű elterelni a figyelmet a külpolitikai sikerekkel.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa
