Philip Roth Szégyenfolt címen eredetileg 2000-ben (magyarul 2003-ban) megjelent regénye a mai napig az egyik legérzékletesebb irodalmi ábrázolása az eltörlés kultúrájának. Évekkel azelőtt foglalkozott a jelenséggel, hogy az eltörlés kultúrája ezen a néven ismertté és elterjedtté vált volna.

A regény főszereplője, Coleman Silk egyetemi tanár egyik órája elején két, hetek óta hiányzó hallgató hollétéről érdeklődve felteszi a kérdést, hogy léteznek-e egyáltalán, vagy netán kísértetek lennének? Megfeledkezett arról, hogy a „kísértet” (spook) szó menet közben a feketék gúnynevévé vált Amerikában. Ő ugyan nem tudja, hogy a két diák fekete, de ez nem számít, rövid úton rasszizmus vádjába keveredik, kollégái nem mernek kiállni mellette, és a botrányban végül tönkremegy az élete.

Ezt a még napjainkban is abszurdnak ható történetet valós, Roth egyik barátjával, Mel Tuminnal megesett események inspirálták. Ezek is azt példázzák, hogy nincs semmi új a szólásszabadság és az inzultusok közötti feszültségben. A történelmi igazságtalanságok nyomán kialakult érzékenységek már akkor is kikezdték az egyénekkel, az egyéni hibákkal szembeni alapvető jóhiszeműséget. Ez azonban a közösségi médiának és az eltörlés kultúrájának kora előtt történt, és a valóságban Roth barátja tisztázni tudta magát.

O’Toole szerint napjaink realitása sajnos közelebb áll a regényben ábrázolt, semmint az 1985-ös valósághoz.

Az eltörlés kultúrája évtizedek óta jelen lévő dilemmákra épít, és ezekből gyárt fegyvereket. Valódi újdonsága, hogy a meglévő feszültségeket sikeresen feloldhatatlan konfliktusokká alakította át.

Napjainkban számos olyan nehéz kérdéssel kell megbirkózni, amely abból ered, hogy eddig elnyomott csoportok kezdik hallatni hangjukat. És a korábban meg nem kérdőjelezett privilégiumok birtokosai most kritikák és kihívások kereszttüzében találják magukat. Az ebből fakadó dilemmák nem a woke-hisztéria termékei. Ugyanakkor a szekértáborosodó politikai és kulturális viszonyok felszámolták a középet. A kiélezett szembenállásban nincs helye árnyalatoknak, szürke zónának és hezitálásnak. A digitális térben pillanatnyi hibák lemoshatatlan bélyegként ragadnak az emberekre. Az emberi gyarlóság megbocsáthatatlanná válik.

Az érem egyik oldala, hogy akiknek nincs hangja, azt nem lehet elhallgattatni. Miközben sokan, akik az eltörlés kultúrája ellen emelik fel a szavukat, más formában és nem feltétlenül szándékoltan, de valójában szintén azt érvényesítik. O’Toole a híres történészt, Niall Fergusont hozza fel példaként, aki rendre élesen bírálja az eltörlés kultúráját, néhány éve azonban szervezett egy konferenciát, amelynek 31 meghívott előadója kivétel nélkül fehér volt és mindössze egyikük nő.

A képmutatás gyakran társul önsajnálattal, ami a szólásszabadság nem várt következményeiből fakad. Aki provokál, annak aligha kell meglepődnie, hogy amit tesz, időről időre visszaüt. David Starkey ünnepelt brit történész egy podcast-interjúban azt találta mondani, hogy a rabszolga-kereskedelem nem lehetett genocídium, hiszen akkor nem élne annyi „átkozott fekete” Afrikában és Angliában. Az interjút követő és aligha meglepő felháborodás után, saját esetét az eltörlés kultúrájának jellemző példájaként értelmezte. Önmaga védelmében úgy érvelt, hogyha jelen van egy tapasztaltabb szerkesztő, bizonyára nem hagyta volna, hogy a végső változatban szerepeljen az „elszólása”.

Starkey érvelése rámutat, hogy a szólásszabadság leghangosabb védelmezői gyakran maguk is a cenzúra hívei.

A történész ez esetben saját maga cenzúrázását hiányolta.

Sokak számára csábító lehet, hogy a fentiekhez hasonló példákból általánosítva az eltörlés kultúrájának kritikáját a privilegizáltak képmutatásával azonosítsák. O’Toole azonban figyelmeztet, hogy a valóság másik oldala, hogy a politikai polarizáció következményeképpen az emberek valóban egyre kevésbé tartják tiszteletben mások véleményét. A közösségi média felerősítette és elterjesztette az amerikai társadalomban mélyen gyökerező szenteskedés hagyományát. Az osztrakizálás, a kirekesztés kétes élvezete mindenki számára könnyen elérhetővé vált.

Egy demokratikus társadalomban a szólásszabadság és annak korlátai szükségszerűen ütköznek egymással.  A szabadság nem egyenlő azzal, hogy azt teszek és mondok, amit csak akarok, bármilyen helyzetben. A szabadság olyan állapotot jelent, amikor az egyén nincs önkényesen alávetve semmilyen hatalomnak.

Senki és semmilyen csoport nem törhet mások elhallgattatására. Ez alól nem jelenthet kivételt mások lehurrogása, témák tabusítása vagy hibák jóvátehetetlen bűnökként való kezelése. Ezek ugyanúgy mások dominálásának formái, mint a rosszindulatú sztereotípiákon alapuló kirekesztés. Hatásuk egyaránt hasonlóan ártalmas az egyénre és demokráciára.

Amikor Kathleen Stock, a Sussexi Egyetem transzfóbia vádjába keveredett oktatója, fizikai fenyegetések közepette kénytelen otthagyni oktatói állását, az aligha segít a transzemberek elfogadásában. Amikor az ismert írót, Kate Clanchyt olyan kritikák érik, hogy az öngyilkosságot fontolgassa, vagy amikor kiváló szerkesztők veszítik el állásukat olyan jónevű lapoknál, mint a The New York Review of Books és a The New York Times, mert felháborodást keltő véleményeknek adtak teret, és amikor a puszta vádak, akár jogosak, akár nem, elegendők ahhoz, hogy valakit eretnekként száműzzenek, akkor

napjaink boszorkányüldözőinek fel kell ismerniük, milyen könnyen válhatnak belőlük is a holnap üldözöttjei.

Észszerű kritikát gyakorolni és mértéktartó vitába szállni sokkal nehezebb, mint elhallgattatni a másik felet. Működő civil társadalom azonban elképzelhetetlen enélkül. Ugyanakkor továbbra is erős a törekvés, hogy ne engedjük az asztalhoz azokat, akik mások és kikezdik privilegizált pozíciónkat. O’Toole szerint a nyugati demokratikus kultúra megőrzéséhez a kölcsönös tisztelet és békés egyet nem értés kultúrája, valamint mások elfogadása és a vitákba való bevonása egyaránt létfontosságú. A tolerancia avítt erényét pedig, amennyire csak lehet, fenn kell tartani.

Fintan O’Toole ír libeális közíró, jelenleg a Nobel-díjas Seamus Heaney „hivatalos” életrajzán dolgozik, tavaly nagy sikert aratott We Don’t Know Ourselves (Nem ismerjük magunkat) című, Írország történetét személyes szempontból feldolgozó művével, amelyben többek közt azt mutatja be, hogy az ír társadalom hogyan hunyt szemet tulajdon, gyakran egyházi kegyetlenségei fölött.
Ismertetett írásának eredeti változata itt olvasható.

Nyitókép: Robert Milligan (1746–1809) kereskedő-rabszolgatartó londoni szobra 2020 nyarán. Az emlékművet lebontották.