◼Professzor úr 1960–1966 között végezte tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Kik voltak meghatározó tanárai, milyen szemléletmód jellemezte akkoriban az orvosképzést?

Egyetemünket a német tradícióra épülő rendszer jellemezte. Több nagy formátumú professzor a pályáját még a háború előtt kezdte, így például Straub F. Brunó biokémikus, Szent-Györgyi Albert tanítványa, Haranghy László patológus a kolozsvári egyetemről került Budapestre; jelentős egyéniség, bár megosztó személyiség volt Gegesi Kiss Pál gyermekgyógyász, Rusznyák István a belgyógyászati vonalat, Nyírő Gyula a pszichiátriai oktatást határozta meg. Közvetlen kapcsolatunk alig lehetett velük, szemléletük inkább a fiatalabb oktatók révén, a részben hasznos, részben kevésbé hasznos gyakorlatokon jutott el hozzánk.

Külön említem Horányi Béla professzort, az ő hatására választottam az ideggyógyászatot, annyira impresszionált az okossága és szellemi eleganciája. Hozzájárult ehhez, hogy már az érettségi előtt elhatároztam, a későbbiekben az aggyal szeretnék foglalkozni, hogy megértsem az emberi viselkedést, annak agyi vonatkozásait. Ez akkor romantikusan hangzott, és nagyon tetszett nekem.

◼Pályáját mégis patológusként kezdte.

Haranghy professzor intézetébe kerültem (az egyetem II. számú Kórbonctani Intézetébe), amelyet később Jellinek Harry professzor vezetett. Vizuális beállítottságú lévén minden vizuális tárgyat nagyon könnyen befogadtam, így a radiológiát, a kórszövettant, a patológiát is. Országos diákköri sikerek után gyakornokként kezdtem a pályát, azzal a meggondolással, hogy a patológiai alapozásnak mindenütt hasznát vehetem.

1971 januárjában, patológus szakvizsgával kerültem át a Juhász Pál professzor vezette pszichiátriai klinikára. A felfelé ívelő intézetben számos kiváló szakember dolgozott, különösen a neuropatológia területén. Előbb neurológiából, majd pszichiátriából szereztem szakképesítést. Fontos volt számomra a kutatás. Juhász professzor egy tervezett agykutató részleghez hívott, amely azonban nem valósult meg. Így előbb elsajátítottam a klinikai ismereteket, majd ezt követte a kutatómunka.

◼Ez utóbbi terén mi foglalkoztatta leginkább?

Pályám elején Jellinek professzor irányítása mellett az érbetegségek mechanizmusával, a klinikán az agyi erek betegségeinek mechanizmusával, a vér–agy gáttal foglalkoztam, azaz hogy milyen alapmechanizmusok szabályozzák azt, hogy a vérből bizonyos anyagok átjutnak az agyszövetbe, mások egyáltalán nem. Ez az érdeklődés alapozta meg a kanadai és az USA-ban folytatott kutatásaimat.

Az utóbbi tizenöt évben elkalandoztam a stroke-kutatás irányába, egyrészt az idegsejtek károsodásának kivédésére irányuló vegyületek vizsgálatára sejtbiológiai szinten, másrészt nagy felbontású (128 csatornás) EEG-vel, bioelektromos képalkotó módszerek fejlesztésével a stroke utáni rehabilitáció értelmezéséhez szeretnék adatokat gyűjteni.

Az EEG-vel az ezredmásodperces érzékenységű agyi tevékenység vizsgálata a tudatos agyi működés, a tudat értelmezésének irányába terelte érdeklődésemet. Három éve behatóbban foglalkozom a tudattal kapcsolatos irodalom olvasásával.

De visszatérve: a megfigyelés, a lényeg kiemelésére való törekvés vitt a kutatás felé. Miért történik valami, mi annak az oka és mi a mechanizmusa, a működési rendje? A kutatás és a klinikum, a közvetlen gyógyítás egyaránt végigkísért további pályámon, kutató ideggyógyász lettem.

◼Tudományos kutatóként került ki Kanadába és az Egyesült Államokba. Ekkor fordult a cerebrovascularis betegségek felé?

Mint említettem, Jellinek Harry professzor munkacsoportjában első közleményeim az érpatológia területét vizsgálták; az erek betegségei, az érelmeszesedés, a magas vérnyomáshoz kapcsolódó kóros elváltozások a periférián, a szívben és az agyban. Ez meghatározta az utat, amelyen később is haladtam.

Nem kerültem azonnal a világhírű montreali klinikára és kutatóközpontba (Montreal Clinical Research Institute). Kötelező tanulmányútként Prágába küldtek, néhány évvel 1968 augusztusa után, Csehszlovákia szovjet megszállását követően. Zdenĕk Servít professzort, akinél dolgoztam volna, miután aláírta a Charta-nyilatkozatot, már nem engedték be a klinikára, ezért kértem feletteseimet, hogy hazatérhessek. Végül egyik munkatársával, Fischer professzorral dolgoztam.

Egyre bővülő nemzetközi kapcsolataimnak köszönhetően megpályáztam a montreali kutatóhelyet. Prágából már úgy érkeztem haza, hogy elnyertem az ösztöndíjat. Ez persze némi viharokat okozott itthon, de végül családommal együtt kiutazhattam Kanadába.

Montrealban döntés elé kerültem: kint maradni vagy hazatérni? A főigazgató ugyanis behívatott: állást kaptam az intézetben, ugye, maradok. Gondolkodási időt kértem, majd másnap közöltem vele, hogy részben családi meggondolások miatt hazatérünk az ösztöndíj lejárta után, 1979 végén. Be kell vallanom, a döntés nehéz volt, ami testileg-lelkileg hatással volt rám. Vajon jól döntöttem-e?

A Jóisten azonban mindig a tenyerén hordott, mert olyan feladatokat kaptam idehaza, amelyekben talán hasznára voltam a hazai ideggyógyászatnak, a stroke-ellátásnak. Talán nem futottam be olyan tudományos pályát, amelyre odakint lehetőségem nyílt volna, de azt hiszem, megtettem mindazt, amit meg kellett és meg lehetett tennem itthon.

1980-ban átvettem a cerebrovascularis osztály vezetését, klinikai területen is az agyérbetegségekkel foglalkoztam.

Nemzetközi körökben egyre ismertebbé vált a nevem, s ennek alapján hívtak meg később, 1985-től 1988-ig az Egyesült Államokba. Közben idehaza kineveztek a klinikán osztályvezetőnek, és haladtam előre az egyetemi ranglétrán.

◼Akkoriban már használták a később elterjedt stroke kifejezést az agyi érkatasztrófára?

Cerebrovascularis kórképekről beszéltünk, ami egyébként helyes meghatározás, de mégiscsak körülírása volt a betegségnek. Az amerikai évek során megint szembesültem egy nagy „kísértéssel”. A Nobel-díjas Joseph Goldstein professzortól átvettem egy metodikát: az agyból kitenyésztettem a kapilláris erek sejtjeit, s ennek segítségével modellezni lehetett bizonyos jelenségeket. Erre felfigyeltek, és hazatérésem után a német Knoll Gyógyszergyártól ajánlatot kaptam, dolgozzam nekik. Évente két-háromszáz molekulát kellett volna tesztelnem, hogy a kapilláris rétegen hogyan hatolnak át a gyógyszerjelölt molekulák. Én maradtam klinikus. Ezt a módszert azóta jelentősen továbbfejlesztették, sok kutatólaboratóriumban használják, idehaza a Szegedi Biológiai Központban egy kiváló munkacsoport, Deli Mária vezetésével foglalkozik a módszerrel.

◼1988-ban tért haza, jelentős kutatási eredménnyel és sikerekkel. Odakint szerzett tudományos fokozatot?

Már korábban itthon megszereztem a kandidatúrát, majd megvédtem a nagydoktori értekezést. 1990-ben a tudományok doktora lettem, 1991-ben pedig kineveztek egyetemi tanárnak.

◼Mikor kezdeményezte az Agyérbetegségek Országos Központjának létrehozását?

Az Egyesült Államokban bejártam a Marylandi Egyetem neurológiai klinikájára, ahol az első nemzeti stroke-programot dolgozták ki. Jó kapcsolatba kerültem annak egyik vezetőjével, Tom Price-szal, s a tőle kapott szakmai anyaggal tértem haza. Ezzel megkerestem Szabó Zoltán professzort a Városmajor utcai klinikán, ahol 1980-tól már konziliárius voltam. Az ő szakmai támogatásával – a korábbi egészségügyi kormányzat „érzéketlensége” után – 1990-ben a rendszerváltás meghozta az áttörést. Jól ismertem Surján László minisztert, aki eredetileg patológus volt, s az ő és Jávor András államtitkár támogatásával beindult nálunk is a nemzeti stroke-program.

◼Maga a központ 1993-ban jött létre az OPNI keretében.

A neurológia mint egységes klinikai diszciplína időközben számos részterületre szakosodott: az extrapiramidális betegségek, az epilepszia, a sclerosis multiplex, a fejfájás, a neuroonkológia terén önálló tudományos társaságokat hoztak létre, ám a betegszámot tekintve a stroke az egyik legnagyobb terület, amellyel a neurológia foglalkozik. Harmadik halálozási okként tartják számon, de a tartós maradványállapotokat tekintve az első helyen áll. Súlyos betegség, az egy éven belüli elhalálozás huszonöt-harminc százalék.

Szükség volt tehát a nemzeti stroke-program megindítására, amelyet – mint említettem – az amerikai tapasztalatokra építve igyekeztem megfogalmazni. A praktikusan gondolkodó amerikaiaktól tanultam meg, hogy a nemzeti felvilágosításban milyen jelentős szerepe lehet a médiának. Rövid, közérthető üzeneteket kell közölni a lakossággal az egészségük védelmében. Újra és újra, a médiumokban folyamatosan „sulykolni kell” a stroke kockázati tényezőit, azokat a tüneteket, amelyekkel sürgősen, mentővel stroke-centrumba kell kerülni.

◼Milyen változást hozott az országos stroke-program a betegség megelőzése terén?

Népegészségügyi szempontból a stroke megelőzésében és gyógyításában értük el talán a legjelentősebb javulást az elmúlt harminc évben. A prevenció mellett országosan létrejöttek az akut ellátóegységek, a strokerészlegek. Ma már majd negyven stroke-részleg működik az országban.

Sikert hozott a vérrög oldásának széles körű alkalmazása az agytrombózisok eseteiben, majd az arra alkalmas betegeknél a vérrög katéteres eltávolításának módszere. Újabban a stroke-diagnosztikában öntanuló, mesterséges intelligencia alkalmazása további fejlődést hozhat a beavatkozásra alkalmas betegek kiválasztásában.

◼2002-ben kinevezték az OPNI főigazgatójának. Érezte-e a Lipótot kívülről érő ideológiai nyomást?

Közvetlen politikai nyomást nem tapasztaltam, de azt éreztem, hogy a szakmán belül egyes kollégák, szakemberek politikailag hová kötődtek, s az ő törekvéseik mennyire kapcsolódnak bizonyos ideológiai irányzatokhoz. Ez egyébként természetes, csak az a kérdés, hogy a szakmai és az önös szempontok mennyire keverednek, tekintettel arra is, hogy a pszichiátria különösen ideologikus terület.

◼Ismeretes, hogy a XX. században hogyan éltek vissza a pszichiátriával a nemzeti- és a nemzetközi szocialista diktatúrák (a náci német és a szovjet hatalom, de mások is).

Valóban, ilyen területen is érzékeny a pszichiátria. Az emberkép, a pszichiáter világnézete, értékrendje, humanitása az orvos-beteg kapcsolatban rendkívül érzékeny terület. A testi gyógyításban mindenki könnyebben megnyílik, annál nehezebben osztja meg legbelsőbb gondolatait, törekvéseit, vágyait. Freud orvosgyógyszerről beszélt, a pszichiáter a beteg lelkét a saját lelkével is gyógyítja. Ezért igen nagy a pszichiátria és a pszichiáter felelőssége.

A pszichiátria elismertsége meggyengült a mai társadalomban. Az OPNI nagyságánál fogva – Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű intézménye volt – társadalmi szempontból is súlyt jelentett. Főigazgatóként gyakran találkoztam a média képviselőivel, s a felvilágosítómunkának hatása volt. Azzal, hogy a Lipótot bezárták, ez a társadalmi szakmapolitikai súly megszűnt. Más intézet nem tudta átvenni ezt a szerepet, nem beszélve arról, hogy a szakmai műhelyek felbomlottak, és a mintegy

húsz rezidens orvos közül tizennyolcan külföldre távoztak a bezárás után.

◼Az OPNI-ban kielégítő volt-e a pszichiátria és a társtudományok együttműködése?

Megvalósult és jól működött, mert az intézet nagyságából adódóan sokféle irányzat képviseltette magát. Az egyes osztályok vezetőinek különböző orientációja ugyancsak gazdagítóan hatott.

◼Az OPNI bezárása a szakma és a népegészségügy szempontjából milyen következményekkel járt?

Szakmai szempontból a pszichiátria elveszítette azt a nagy intézményt, amely valamelyest politikai szinten is képviselte a területet. A csúcsintézmények, a klinikák feladata az oktatás, a kutatás és a gyógyítás. Ebbe a szakmapolitikai szempontok nemigen férnek bele. A Lipót „hivatalból” – ex officio – képviselte az ügyet. Ez megszűnt. A pszichiátria ma, úgy érzem, bizonyos mértékben vergődik. Nem tudja a betegek és a saját érdekeit megfelelőképpen artikulálni.

Gondoljunk az elöregedő társadalomra, a szellemi hanyatlással élők számának ugrásszerű emelkedésére. Súlyos társadalmi probléma az alkoholizmus, a narkotikumok elterjedése, közismerten a kábítószerezés, a szenvedélybetegségek gyakoriságának emelkedése. Óriási probléma a szorongás, a depresszió, az öngyilkosság… Ezek a kórképek manapság megsokasodtak, amikor egyre nehezebb problémákkal kell szembenéznünk. A XXI. század nem várt nehézségek sorával köszöntött be. Pandémia, háború, energiaválság, fenyegető éhínség, vízhiány, infláció… soroljam? Ilyen körülmények között kell megőrizni a testi-lelki egészséget.

A mindennapok pszichés zavarainak ellátásából részben kiszorul a pszichiátria. Számos életmódvezető nemritkán tudománytalan praktikáival találkozunk, amelyek – látványos módon ugyan, de – aprópénzre váltják a pszichiátriának azt a felelősségét, amelyet nem lenne szabad kiadnia a kezéből. Ezért is hiányzik az a nagy intézmény, amely nemzeti szinten – tudományos megalapozottsággal és társadalmi felelősséggel – fogalmaz meg olyan elveket és követendő módszereket, amelyek hozzájárulhatnak a társadalom egészséges életéhez és működéséhez.