Magyarország és a Magyar Nemzet – írhatjuk egyedülálló alanyként nagy kezdőbetűvel is –: két külön és különleges valóság. A Magyar Nemzet nem Magyarország, nem hagyományos értelemben vett nemzetállam: a nemzet és az állam nem esik egybe. Magyarország és a Magyar Nemzet nem azonos, köztük lényeges, bár nem pontosan ismert létszámbeli különbség van. Ez lényegbe vágó különbség, mert ezzel a magyarok állama és nemzete eltér a meghatározó világszervezet Alapokmányában foglaltaktól. Az „Egyesült Nemezetek” tagjai „azok az Államok, amelyek az Egyesült Nemzeteknek a Nemzetközi Szervezet tárgyában San Franciscóban tartott Értekezleten” részt vettek (3. cikk), továbbá tagja lehet „minden más békeszerető Állam” (4. cikk). A nemzetközi felfogás szerint a nemzet és az állam egyet jelent; ami akkor lehetséges, ha a kettő fedi egymást, azaz ha a szóban forgó „nemzet népe” (lásd az Alapokmány preambulumát: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei”) és a nemzetet megvalósító „állam népe” nagyjából azonos, nincsenek határon túli átfedések, vagy igen csekélyek.
A magyar államhoz, illetve a Magyarországhoz tartozásnak pontos feltételei vannak az állampolgárságról szóló törvény és egyéb jogszabályok alapján. A Magyarországon élők száma éppúgy, mint a tőlük megkülönböztetendő magyar állampolgárok száma nagyjából tízmillió. A magyaroknak, azaz a magyar nemzet tagjainak számát Antall József rendszerváltáskori miniszterelnök tizenöt millióra tette, ahogy Orbán Viktor mai kormányfő is. Az ilyen tágan vett magyar nemzethez való tartozásnak – ellentétben a nemzetközi gyakorlatban népnek nevezett állampolgárokkal, illetve az állam lakosaival – semmiféle feltétele vagy kötelező ereje nincs, nem függ sem származástól, sem nyelvismerettől vagy nyelvhasználattól: aki magyar szülőtől származik, vagy aki őshonosként vagy emigránsként magyarul beszél, annak nem kell a magyar nemzet tagjának éreznie magát, és azt nem is lehet magától értetődően a magyar nemzet tagjaként elkönyvelni, főleg, ha nincs is magyar állampolgársága, sőt más állam, illetve nemzetközi szóhasználat szerint „náció” tagja és állampolgára. A Magyar Nemzetnek sem szervezete, sem bejegyzett vagy bejegyezhető tagsága, sem nyilvántartása nincs. A hivatalos „állami” és a „nemzeti” létszám eltéréséből ez következik.
A nemzetnek ilyenképpen sem saját legitimált vagy különösen demokratikusan legalizált vezetése nincs.
A kételkedők számára: abból, hogy valaki állami vezető, még nem következik, hogy a Nemzet megbízott és elismert vezetője is – gondoljunk mások mellett Kádár Jánosra.
Ennek következtében kérdéses, hogy a bíróság képes-e, van-e felhatalmazása arra, hogy a Magyar Nemzet – tehát nem a magyar állam vagy ország – érdekeiről döntsön, a méltóságának mibenlétét megfogalmazza, ami nélkül nem tudja megállapítani, hogy adott szavak összeegyeztethetetlenek ezzel a méltósággal, és ítéletével megvédje az egész Magyar Nemzetet, vagy orvosolja a nemzet minden egyes tagjának sérelmét. Nehezen képzelhető például el, hogy egy Amerikában élő magyar, aki felfogása szerint a „Magyar Nemzet tagja”, és akinek még talán magyar állampolgársága sincsen, magyarországi bíróság előtt beperelhetné az amerikai kormányt azzal, hogy ő nemzeti méltóságában sérelmet szenvedett, mivel egy amerikai tisztségviselő valami rosszat mondott a magyar helyzetről vagy a magyar történelemről, különösen az államalapítás előtti időszakról. Vagy gondoljunk végig egy kőkemény esetet: az Európai Bizottság elnökasszonya „szégyenletes”-nek mondta az egyik magyar törvényt.
Ha ezért őt valaki feljelenti a Magyar Nemzet közösségének méltóságát ért sérelemre hivatkozva, akkor a Kúria elítéli az elnöknőt?
Vagy talán nem mond ítélet annak mentelmi jogára hivatkozva, vagy arra, hogy nem a nemzetet, hanem az államot és annak parlamentjét érte a sérelem? Kis ügyekben a bíróság teljes szigort tanúsíthat, nagy ügyekben azonban tehetetlennek bizonyulhat.
A magyarországi jogrendszer jobban járna, ha a Magyar Nemzetet kiemelné a köznapi jogi tényezők közül. A Magyar Nemzet méltósága nem szorul bírói, törvényhozói védelemre: magasztosabb annál, semhogy bárki szóval vagy gesztussal megsérthetné. (Érinti a tölgyfa méltóságát, hogy mi történik a törzsénél?) Ennek az elvnek a tudatosítása nemcsak a politikusokkal, hanem a polgárokkal is kulcskérdés. Lehetetlenné teszi a gyalázkodók versenyét, azt, hogy hangzatos megfogalmazásokkal feltűnést keltsenek, a mély érzésű magyarok által elvárt büntetést viszont végül vagy megússzák, vagy további társadalmi civakodást idéznek elő. De azt is lehetetlenné teszi, hogy a nemzet méltóságát politikai eszközként használja valaki fel más vélemények korlátozására. A nemzet méltósága nem lehet eszköz a nemzet megosztására.
A Magyar Nemzet méltóságát senki sem képes köznapi értelemben megsérteni, de megóvni sem. Még a Magyar Nemzeti Múzeumnak sem az a feladata, hogy védje vagy növelje a Nemzet méltóságát, hanem csak az, hogy nemzetközileg elismerhető tényeket és tényt kereső feltételezéseket tárjon a közönség elé.
De földi értelemben semmi sem határtalan. A Nemzet méltóságát csak azok, de azok annál inkább sérthetik és sértették már többszörösen meg, akik más nemzetek érdekében saját nemzetük tagjait feláldozták, vagy jóvátehetetlen bűnöket követnek el akár nemzettársaik, akár idegenek emberi jogai ellen. Erről nem valamilyen bíróság, hanem a történelem mondja ki az ítéletet.
Pásztor Péter írását lásd itt.
Nyitókép: Fotó: Magyar Királyi Kúria és Ítélőtábla 1907-ben. Fotó: Fortepan / Schmidt Albin
