Köszönettel tartozom azért, hogy az Országút fórumot biztosított annak a vitának, amelyet a 2024. évi tusnádfürdői előadásával Orbán Viktor indított útjára a magyar nagystratégiáról. Köszönetem értelemszerűen megilleti a vitába akár az Országúton, akár más orgánumokon (például az Indexen) keresztül bekapcsolódókat.

Ezzel az írásommal semmiképpen sem lezárni szeretném a diskurzust, de egyetértek a szerkesztőség felvetésével, hogy ideje megvonni a vita eddigi mérlegét, különösen, mivel a közeledő amerikai elnökválasztás e vita szempontjából is vízválasztó lehet.

Hozzászóló társaim írásait olvasva egyre inkább igazolva érzem azt a korábbi sejtésemet, hogy van olyan hazafias, konstruktív, kritikai gondolkodás a magyar konzervatív szellemi körben, amelyre a kormány stratégiaalkotó munkája sikerrel támaszkodhat.

Megerősítette a vita azt a feltevésemet is, hogy gondolkodásunkban a nagystratégia központi céljaként a magyar életminőség emelését kell kitűzni: legyen a mainál (is) jobb Magyarországon élni, legyen a mainál (is) jobb magyarnak lenni itthon, a Kárpát-medencében és bárhol a világban. Többen kifejezetten egyetértettek ezzel, és senki sem cáfolta ezt az alapvetést. Ezért úgy látom: a kormány akkor igazodik saját bázisa elvárásához, a választók nagystratégiájához, ha biztonságpolitikai, gazdaságpolitikai és külpolitikai stratégiája, s lényegében minden ágazati stratégiája – egymással összhangban, egymásra rásegítve – ennek a célnak valóra váltásához járul hozzá.

A vita másik tanulsága az, hogy a konzervatív gondolkodók között sokan aggódnak a magyar külpolitika oroszbarát imázsa miatt. Aggódnak, mert Oroszország a nemzetközi rend és közerkölcs olyan súlyos megsértésébe keveredett, hogy a vele való azonosítottság nemcsak kényelmetlen vagy szégyen, de konkrét gazdasági hasznot hozó lehetőségektől is elzár. Eltérítheti hazánkat arról a fejlődési pályáról, amelyen a kilencvenes évektől a kétezer-húszas évek elejéig – számos ellentmondás és kisebb-nagyobb kudarc ellenére is – rendkívül sikeresen haladt.

Sőt a vitába bekapcsolódók közül (akik nem külföldiek és nem is „liberálisok”: magyar konzervatív gondolkodók) többen nem is oroszbarát imázsúnak, hanem egyszerűen oroszbarátnak, az orosz érdekekhez igazodónak látják a gyakorlatban megvalósuló magyar külpolitikát, így az azt vezérlő stratégiát is. Ennek fel kell villantania a vészlámpát! Nem elég elmondani, majd időnként megismételni, hogy politikánk „nem oroszbarát, hanem magyarbarát”. Olyan stratégiára – és abból következően olyan gyakorlati lépésekre – van szükség, amelyek mind a magyar, mind a külföldi közvélemény szemében hitelesen bizonyítják a kormány nemzetközi törekvéseiről kialakult téves benyomással ellenkező valóságot.

Ettől még a béke a magyarok alapvető érdeke és célja marad. Külpolitikai imázsunk korrigálásának igénye értelemszerűen nem jelenti azt, hogy ne kellene továbbra is minden lehetőséget megragadni az Oroszországgal való párbeszédképességünk hasznosítására annak érdekében, hogy helyreálljon a béke Ukrajnában és a nemzetközi jog érvényesülése a világban, illetve húsba vágó gazdasági érdekeinket előmozdítani tudjuk. Világossá kell azonban válnia annak, hogy ezt nem Oroszország, hanem Ukrajna és Közép-Európa, s benne mindenekelőtt Magyarország érdekében tesszük.

A vita harmadik tanulsága, hogy a konzervatív gondolkodók körében nem övezi konszenzus azt a világképet, amely szerint „a Nyugat” hanyatlik, miközben kihívói („a keletiek”) megállíthatatlanul fejlődnek, és ezért szükségszerűen övék a jövő. Boris Kálnoky például úgy fogalmazott, hogy hisz a Nyugat rezilienciájában. Szellemi műhelyeinkben gondosan körül kell járni és a kritikus véleményeket is meghallgatva folyamatosan vitatni és elemezni kell ezt a kérdéskört, annak érdekében, hogy helyzetértékelésünk minél pontosabb és naprakészebb legyen. Mérlegelni kell: nem arról van-e szó, hogy miközben bizonyos területeken válságban van vagy afelé tart a nyugati világ, aközben más területeken jól áll, sőt növeli előnyét versenytársaihoz képest. Csak pontos és árnyalt helyzetértékelésre lehet sikeres stratégiát építeni.

Ám még ha benne van is az igazság magva abban, hogy a Nyugat megoldhatatlannak tűnő problémákkal küzd, akkor is kétségtelen – amint arra többen utaltak a vitában –, hogy a nyugati világnak továbbra is nagyon sok nyilvánvaló gazdasági, politikai és szellemi értéke van. A nyugati világ struktúráihoz tartozásunk lehetőséget kínál ezeknek az értékeknek a fő stratégiai cél, a magyar életminőség emelése érdekében történő érvényesítésére. Ha sikeresek akarunk lenni, akkor élni kell ezzel a lehetőséggel: nemcsak a keleti kapcsolatokban rejlő lehetőségekre kell összpontosítanunk, hanem a nyugati lehetőségekből sem szabad semmit parlagon hagynunk, amit becsatornázhatunk a magyar életminőség emelésébe.

Ez utóbbi „hogyan”-ja nagymértékben függ attól, hogy novemberben Donald Trump vagy Kamala Harris nyeri-e meg az amerikai elnökválasztást. Ha Trump győz, valamennyivel – de csak valamennyivel, mert Trump is kemény partner – könnyebb lehet a nyugati kapcsolatépítés. Ám ha mégis Harris nyerne, akkor sem mondhatunk le jottányit sem nyugati lehetőségeinkről. Nagystratégiánknak erre is kell forgatókönyvvel rendelkeznie!

A vita sok megszólalója fejezte ki egyetértését Becsey Zsoltnak azzal a kérdésfelvetésével, hogy van-e egyáltalán még miről vitatkozni, nincs-e már minden kőtáblába vésve. Biztos, hogy vannak megkerülhetetlen adottságaink, amelyeket nevezhetünk akár kőtáblába vésetteknek is. Kétségtelenül ezek közé tartozik annak az együttműködési csomagnak az óriási jelentősége gazdaságunk finanszírozhatósága szempontjából, amelyet Hszi Csin-ping kínai elnök magyarországi látogatásakor kötött országunkkal.

Kína (mint Orbán Viktor kötcsei beszédéből megtudhattuk: nem egyedül, hanem más országokkal együtt) úgy biztosít számunkra stabil finanszírozási hátteret, hogy nem szól bele ennek fejében a gazdaságpolitikánkba és a társadalompolitikánkba, mint a nemzetközi és nyugati pénzforrások. Ez valóban nélkülözhetetlen a nagystratégia megvalósításához szükséges szabad mozgástér szempontjából. Akik mégis aggodalmukat fejezték ki a Kínával történő összekapcsolódásunk miatt, arra utaltak, hogy ugyanakkor Kína barátsága s különösen ennek narratívája korlátozhatja nyugati mozgásterünket, érdekérvényesítő képességünket.

Ezzel szükséges számolni. Viszont azt is látni kell, hogy Kína nem Oroszország. Kétszeresen is nem az. Egyrészt Oroszországnak kifejezetten célja távolítani minket (és a többi közép-európai országot) a nyugati fejlődéstől és szövetségi rendszertől. Kína nem kiszakítani akar bennünket a Nyugatból, hanem partnerként kíván számítani ránk a nyugati világban. Örül, ha termékeit vásároljuk, és többek között gazdasági és technológiai partnerségével is élünk, de nem feltétlenül érdeke, hogy ez olyan mértékű legyen, ami eltérít minket nyugati fejlődési pályánkról. Kína, úgy tűnik, elfogadja Orbán Viktor hasonlatát, miszerint a világgazdaságban uralkodó keleti szél nyugati zászló alatt közlekedő hajók vitorláját is dagaszthatja. Másrészt a nyugati hatalmak is különbséget tesznek Moszkva és Peking között. Tessék elolvasni a G7 dokumentumait! Moszkvával szakítottak. Pekinget riválisnak tekintik, de párbeszédet folytatnak, és számtalan téren együttműködnek vele. Az amerikai és a kínai elnök évente találkozik, és ezek „csak” az elnökök. Stratégiai partnerségünk Kínával okozhat nehézségeket nyugati kapcsolatainkban, de ha bölcsen bánunk vele, akkor nem lehetetleníti el azokat.

A kérdés tehát nem az, hogy kell-e nekünk Kína partnersége, hanem az, hogy miként élünk a benne rejlő lehetőségekkel: s ennek a megválaszolása jelenleg a nagystratégia talán legfőbb feladata.

Egyrészt arra kell törekednünk, hogy a kínai kapcsolat, amely immár adottság, minél kevésbé nehezítse meg együttműködésünket nyugati szövetségeseinkkel. Többek között ehhez nélkülözhetetlen az oroszbarát imázs korrigálása. Csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat a kínai partnerség ürügyén eltéríteni a nyugati fejlődés útjáról. Szerintem nem szabad hagynunk magunkat. Úgy kell átgondolt, valós számításokon alapuló és egymással összhangban álló gazdasági, társadalmi és biztonsági stratégiákat ráépítenünk a kínai (bár hadd hangsúlyozzam ismét: csak részben kínai) pénzügyi háttérre, hogy ezek a nyugati világon belüli gazdasági felzárkózásunkat és általában véve is a magyar életminőség érdemi emelkedését eredményezzék. Megítélésem szerint ezt kell érteni a gazdasági semlegesség újsütetű fogalmán is.

A nagystratégiát övező vita – bízom benne – folytatódik!

 

Nyitókép: Szövetségesek együtt: az Európai Unió Tanácsa Zelenszkij ukrán elnökkel idén júniusban