A politika és a tudomány világát összehangoló agytrösztök gyakran közreműködnek a kormányzati politika megfogalmazásában. Nemcsak eseti szakpolitikákra, hanem a választások utáni átfogó kormányprogramokra is megfogalmaznak elképzeléseket. Nem új keletű ez a tevékenység. Az 1973-ban alapított The Heritage Foundation 1981 óta teszi közzé a Mandate for Leadership (Mandátum a vezetésre) című kiadványsorozatát, amelyben politikai iránymutatást nyújt a hivatalba lépő kormányzatok számára, az elsőt Reagan, a mostani Project 2025 című kilencediket Trump számára készítette. Demokrata alternatívája, a 2003-ban alapított Center for American Progress a Biden-korszak legbefolyásosabb agytrösztjeként működik.
Tudomány, ideológia, inkubáció
Hogy miként hatnak az agytrösztök az amerikai politika formálására, nehéz megragadni. Egyrészt a kormányzati politikák összetettsége megkívánja a szakértői közreműködést a döntéshozatal és a végrehajtás némely (ha nem is minden) szakaszában. Az amerikai kormány jelentős részben házon belül a Congressional Research Service-re (Kongresszusi Kutatószolgálat) támaszkodik, amely 1914 óta készít elemzéseket a legfontosabb szakpolitikai kérdésekről a törvényhozás számára. A kormányzaton kívüli agytrösztök megalapításával gyorsan bővült az értelmiségi-szakértői szolgáltatások piaca. Az első ilyen intézmények magas színvonalú tudományos elemzéseket készítettek, hiszen munkatársaikat a legképzettebb szakértők közül toborozták. Ahogy azonban az agytrösztök száma nőtt, elemzéseik egyre inkább ideológiai töltetet kaptak. Ráadásul korábbi magas rangú tisztviselők afféle parkolópályaként is használják ezeket az intézményeket, ahol megoszthatják kormányzati tapasztalataikat, kutathatnak, vagy ami még fontosabb, építhetik politikusokkal, érdekcsoportokkal és donorokkal a hálózataikat.
Mivel azonban az agytrösztök nem kormányzati szervek, befolyásuk, rálátásuk mégis korlátokba ütközik. A politikusok számos tényezőt, leginkább a politikai realitásokat veszik figyelembe, amikor döntenek: a gyakorlatiasság fontosabb, mint a tudományos elmélyültség. Az agytrösztök viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy fórumaikon kormányzati és nem kormányzati szereplők eszmecserét folytathassanak. A nyíltan elkötelezett agytrösztöknél (sokuk hivatalosan vagy valóban pártatlan) a politikai elfogultság azzal az előnnyel jár, hogy háborítatlan közeget (safe space) biztosít a szélesebb közönség számára vitatható, még nyers elképzelések megfogalmazására. Amikor 2016-ban versenybe szállt az elnökségért, Donald Trump számos korábbi tabut a közbeszéd tárgyává tett. Azelőtt megannyi agytröszt foglalkozott a geopolitikai verseny, a szabadkereskedelem, a határvédelem kérdéseivel, de nem helyezték azokat éles megvilágításba, nem fogalmazták meg azokat figyelemkeltően, hogy ne minősüljenek vitatottnak.
Ma a Project 2025 minősül vitatottnak, miközben kevesen olvasták el a csaknem kilencszáz oldalas anyagot, amelyet nem kizárólag a The Heritage Foundation, hanem mintegy száz konzervatív agytröszt és érdekvédelmi csoport írt. Maga Donald Trump azonban elhatárolódott tőle a kampány során, és ami még fontosabb, figyelemre méltó győzelme ellenére sem sikerült maga mögött felsorakoztatnia a konzervatív értelmiséget. A Republikánus Párton belül a régi vágású konzervatívok és az újsütetű trumpisták közötti súrlódások a konzervatív agytrösztökben is lecsapódtak: míg a régi vágású konzervatívok a szabadpiacra és a nemzetköziségre összpontosítottak, a Trump-csapat a szociális és a kulturális kérdéseket feszegette. Maga a The Heritage Foundation korábban inkább a régi vágású konzervatív felfogást képviselte, de a 2022-es vezetőváltás nyomán közelebb került a Trump-táborhoz. A Project 2025 programjavaslata trumpista vagy az első Trump-kormányzat holdudvarához tartozó értelmiségiekhez kötődik.
Hatalmat a népnek – legalábbis néhány tagjának
Bármilyen különbség feszül is a régi vágásúak és a trumpisták között, minden konzervatív szemében fontosnak számít a Project 2025 fő témája: a szövetségi kormányzat reformja. Míg a progresszív liberálisok ezt a célt az elnöki hatalom illegitim növelésére való szándéknak tekintik, a konzervatívok régóta megkérdőjelezik az „adminisztratív állam” politikai és jogi legitimitását. A progresszív felfogás szerint a kormányzati szerveknek a közigazgatás szakmaiságát kell érvényesíteniük még a népszerűtlenség árán is. A konzervatívok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy a XX. században a szövetségi kormányzat fékevesztett „közigazgatási állammá” fajult: a kormányzati apparátus kihasználta a végrehajtó hatalmat, néha az elnök tudta vagy jóváhagyása nélkül. Önmagában ebben semmi kivetnivaló nem volna, hiszen a szövetségi kormányzat puszta mérete sem teszi lehetővé, hogy az elnök beleszóljon a közigazgatás alsóbb szintjeinek mindennapi munkájába. Amikor azonban a kormányzati szervek olyan eljárásokat indítanak, amelyek korlátozzák vagy akár felül is írják az elnök politikai programját, a konzervatívok önállósult és öntudatos gépezetet látnak. Úgy vélik, hogy ezek a merev, bürokratikus intézmények egyszerre szakmaiatlanok és antidemokratikusak, útjában állnak az olyan politikai intézkedéseknek, amelyekre az elnök választóitól felhatalmazást kapott. Híres példa erre Ronald Reagan 1987-es, Gorbacsovot a berlini fal lerombolására felszólító beszéde, amikor a külügyminisztérium munkatársai ellenezték, hogy egyáltalán szóba hozza a berlini falat.
Bár a Donald Trump és Ronald Reagan közötti hasonlóságokat sokan vitatják, az „adminisztratív állammal” szembeni bizalmatlanság valóban közös bennük. A sors iróniája, hogy az első Trump-adminisztráció akarva-akaratlanul is az egyik legátláthatóbb elnökség volt: miközben a minisztériumok utánpótlása adminisztratív és fluktuációs akadályokba ütközött, se szeri, se száma nem volt a kiszivárogtatásoknak. A probléma szinte mindig az ideológiai ellenállásban vagy a (többnyire szakmai alkalmatlanságra hivatkozó) politikai hűtlenségben gyökerezett. Ezért a Project 2025 a legnyomatékosabban és egyben a legvitatottabban a szövetségi kormányzatban dolgozók átvilágítására fekteti a hangsúlyt. Hogy ez sikerül-e, kérdéses, hiszen adott szakpolitikai területen korlátozott a szakemberek száma. Mindenesetre Trump jelöltjeinek szenátusi meghallgatása lesz a konzervatív agytrösztök befolyásának első nagy megmérettetése. A The Heritage Foundation úgy döntött, mindenképpen védelmébe veszi Trump választottjait, néhány munkatársa pedig egyenesen amellett érvelt, hogy Trump használja ki a szenátusi szünetben történő kinevezés lehetőségét, mert így megkerülheti a meghallgatási és megerősítési eljárást. Bár ez az elnöki jogkör létezik, más célokra szánták, ezért a konzervatívok jobban járnak, ha minden jelölt sikeresen átesik az eljáráson, még ha ehhez egyes szenátoroknak agytrösztök elemzéseit idéző érdekvédelmi csoportokkal is kell egyeztetniük.
A baloldali média sokszor a tekintélyelvű szándék bizonyítékaként emelte ki, számos konzervatív pedig a szemöldökét ráncolta amiatt, hogy Kevin Roberts, a The Heritage Foundation elnöke júliusban a Trump-szövetséges Steve Bannon hírhedt War Room (’háborús főhadiszállás’) című podcastjében ezt nyilatkozta a Project 2025-ről: „A második amerikai forradalmat vívjuk, amely vértelen marad, ha a baloldal engedi.”
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa
Nyitókép: Donald Trump 2018-ban a Fehér Házban
