Amikor Martonyi János születésnapján összegyűlünk, nemcsak egy általunk tisztelt és közülünk sokak által barátnak tartott embert ünnepelünk, hanem azt is, hogy volt a magyar külpolitikának olyan korszaka, amely az ő nevéhez kötődött: a Martonyi-korszak. Jobban mondva Martonyi-korszakok, hiszen a 2002 és 2010 közötti posztkommunista restauráció „Martonyi 1”-re és „Martonyi 2”-re osztja a Martonyi-korszakot. Ez fontos feladvánnyá teszi az „1” és a „2” közötti azonosságok és különbségek vizsgálatát is.
Ám nem olyan egyszerű meghatározni, mettől meddig is tartott a külpolitika Martonyi-korszaka, mint amilyennek elsőre tűnhet. Külügyminiszterként ugyanis csak 1998-tól irányította a külpolitikát. Közigazgatási államtitkárként azonban (előbb röviden a külgazdasági tárcánál, majd a Külügyminisztériumban) szintén óriási része volt az 1990 és 1994 közötti időszak arculatformálásában.
A közvetlenül a rendszerváltást követő külpolitika lényegében két forrásból táplálkozott. Az egyik a szovjet uralommal szembeni ellenállás – méghozzá úgy mondhatnánk: „profi”, tehát a majdan elkövetkező kormányzásra szakmailag is előre készülő ellenállás – öröksége volt, amelyet Antall József és külügyminisztere, Jeszenszky Géza testesített meg. Ők tisztán látták: ahhoz, hogy ezt az örökséget sikerrel kamatoztassák az ország javára, szükség van külügyi igazgatási és külgazdasági tapasztalatra is. Ennek kell képeznie a külpolitika második forrását.
Olyan embert kellett találniuk, aki úgy rendelkezett ilyen tapasztalattal a Kádár-korszakot éppen maga mögött hagyó Magyarországon, hogy közben személyes értékrendje összeegyeztethető a szovjeteknek alárendelt külpolitika maradványain túllépni szándékozó stratégiával. Ezt találták meg Martonyi Jánosban. A hazafias célok: a függetlenség és a nemzeti összetartozás érdekében kamatoztatott külügyi igazgatási szakmai tapasztalat.
Ennek a két forrásnak az együttműködése tette az Antall-korszak külpolitikáját kolosszális sikerré. Mert bár voltak a rendszerváltásnak különféle ellentmondásai, a külpolitika stratégiai céljai szinte csodaszámba menő mértékben teljesültek. Ez egyrészt a Varsói Szerződésből és a KGST-ből való kiszakadás (amely olyan jól sikerült, hogy ezek meg is szűntek a távozásunkkal), másrészt a nyugati gazdaságba és ezáltal a nyugati világ mindennapjaiba történő beilleszkedés volt. Ez az, ami nem mehetett volna ilyen sikeresen végbe az Antall-korszak „Martonyi-komponense” nélkül.
1998-ban az volt – és máig is az – a kérdés, hogy mennyire tudjuk jól kamatoztatni azt az óriási történelmi sikert, amelyet a rendszerváltás külpolitikája hozott az országnak. Ez képezte a feladványt a Martonyi-korszak számára.
A „Martonyi 1”-nek voltak ezen a téren látványos strukturális eredményei. Az első, rögtön az elején, a NATO-csatlakozás volt, vagy még pontosabban az elismert hely kivívása Magyarország számára a NATO-ban. És amivel ez szorosan összefüggött: a konstruktív szerepvállalás a balkáni béke megteremtésében és a háború utáni balkáni világ stabilitásának és működő-képességének megalapozásában. A második pedig az EU-csatlakozás sikeres előkészítése.
Ezek a felszíni eredmények, amelyeket bizonyára nem csak az emelt szintű érettségin kell majd tudni magyar történelemből a „Martonyi 1-ről”. Van viszont ennek a korszaknak egy mélyvonulata. Ez egyrészt a magyar diplomácia óriási tekintélye ebben a korszakban. Ha egy magyar diplomata – lényegében bárhol a világban, bármilyen rendezvényen – megszólalt, annak súlya volt. Akkor a többi résztvevő abbahagyta a mobiltelefonozást, vagy visszatért a folyosóról. Mindenki számára egyértelmű volt ugyanis, hogy egy hatalmas sikertörténet képviselője fog valamit mondani, és ezért érdemes odafigyelni, mert hátha másnak is – különösen a nagy közösnek: az európai és a transzatlanti közösségnek – csurran-csöppen valami ebből a sikertörténetből, ha hallgatnak a magyarok szavára.
A „Martonyi 1” mélységeinek másik fő összetevőjét a gazdasági siker képezte: a Nyugatba illeszkedés nagyon eredményes kihasználása. Természetesen ez nem ment volna a racionális hazai gazdaságpolitika nélkül, de igen fontos tényezőt jelentett benne a magyar külpolitikának egyrészt a rendkívül kedvező megítélése, másrészt a konkrét kapcsolatteremtés erőfeszítései.
Ez az időszak az, amikor a nyugati beilleszkedés nemcsak egyensúlyt, hanem életszínvonalat is biztosított Magyarországnak (és nemcsak életszínvonalat, hanem egyensúlyt is) – és ez meglátszott azon is, hogy az elsöprő médiaellenszél dacára 2002-ben kis híján sikerült megnyerni a választásokat.
Sajnos azonban csak kis híján, és ez a kis híja nagyon sokba került mind gazdaságilag, mind külpolitikailag. A következő nyolc évben, 2002 és 2010 között gyakorlatilag elúsztak az első tizenkét év eredményei.
Bár a magyar diplomatákat ekkor is szerették Nyugaton, de már egészen másért, mint korábban. A „Martonyi 1” alatt azért szerették a magyarokat, mert tekintéllyel bírtak. Bár hatalmas igényei voltak a magyar diplomáciának, világos volt, hogy ezek megalapozottak, és a szövetségeseinkkel közös sikerrel kecsegtetnek. 2002 után viszont szinte pár nap leforgása alatt az vált világossá, hogy a magyar diplomata mindenre igent mond. Mindenhez alkalmazkodik. Csak tapsolják meg! S persze kinek ne érne meg egy tapsot, hogy kritikátlanul alkalmazkodjanak hozzá?
Az alkalmazkodásnak pedig súlyos ára lett: a gazdaság kimerült, összeomlott, és egy legyengített állapotban lévő ország nézett szembe a 2008-ban kirobbanó gazdasági világválsággal. A külpolitika „Martonyi 2”-korszakában az ebből a válságból történő kitörést kellett diplomáciailag menedzselni. Olyan helyzetet, amelybe Magyarország nem sikertörténetként, hanem Európa egyik legnehezebb helyzetű országaként érkezett meg.
És ami még nehezebbé tette ezt az időszakot: ekkoriban nem is egy sikeres nyugati világ részeként kellett ezzel a helyzettel szembenézni, hanem annak a Nyugatnak a részeként, amelynek országai kivétel nélkül a 2008 utáni sebeiket nyalogatták.
Hozzá kell tenni, az ő sebesüléseik kevésbé voltak súlyosak, mint a magyarokéi, mert őnáluk „csak” 2008 óta tartott a válság, minálunk pedig két évvel korábban, a híres őszödi beszéd már mély válságról és az azt övező hazudozásról tett leleplező vallomást. Arra azonban elég volt a nyugati országok nehéz helyzete, hogy 2010-ben ne olyan támogató közegként működjék a Nyugat, mint 1990-ben vagy 1998-ban.
És nemcsak támogató nem volt ez a közeg, hanem – saját érdekeit féltve és még az időközben bekövetkezett, súlyos ideológiai fertőzöttségek folytán is – kifejezetten nyomást gyakorolt, akadályozóan lépett fel a magyar válságkezelési törekvésekkel szemben.
Ebben a helyzetben került sor történelmünk első EU-elnökségére. A kívülállók szinte borítékolhatónak vélték ennek a katasztrófába fulladását. És mi lett? Siker siker hátán! Még amivel mi magunk is úgy számoltunk, hogy meg kell próbálni, de szinte biztosan nem fog sikerülni: a horvát csatlakozási tárgyalások lezárása – utolsó pillanatban azt is sikerült elérni. Szenzációs volt az egymást követő magyar és lengyel EU-elnökség együttműködése is.
Az EU-elnökség hatására az ország 2002 és 2010 között megtépázott külpolitikai tekintélye ismét helyre-állt, és magasra szökkent. Hogy volt ez lehetséges? Úgy, hogy profi vezérek profi csapatot vezettek, és érték el a „Martonyi 2” EU-s sikereit.
De e korszak komoly külügyi eredményei közé tartoznak az energetikai függetlenség irányába tett lépések: a magyar–szlovák gázvezeték megépítése vagy a MOL visszavásárlása. És a sikeres gazdasági válságmenedzselés, amivel négy év alatt kitörtünk a 2010 előtti válsághelyzetből. Természetesen ez is az egész hazai politika közös teljesítménye volt – nem ment volna azonban a nagyon jól célzott, szervezett és irányított külpolitika nélkül.
Miközben tehát a „Martonyi 1”-korszak mérlege egy eleve jó helyzet nagyon sikeres kamatoztatása, aközben a „Martonyi 2”-korszaké egy nagyon rossz helyzet rendkívül sikeres kezelése. A kettő között a különbség a helyzet, az azonosság pedig a sikeresség.
Mit kívánhatnánk szebbet Martonyi János számára nyolcvanadik születésnapján, mint azt, hogy a magyar külpolitika a jövőben mindig ilyen sikeres legyen. Azaz nemcsak Martonyi Jánost, hanem az ő politikai és szakmai örökségét is Isten éltesse!
Nyitókép: Martonyi János külügyminiszter sajtótájékoztatót tart 2013-ban
