Az 1956-os magyar felkelés össznemzeti jellegét talán a legvilágosabban Kádár János november 1-jei, az MSZMP megalakítását bejelentő rádióbeszéde mutatja, amelyben nemcsak azt hallhatta az ország népe, hogy „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét”, de még azt is, hogy „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését”.
Nem egészen két hét múlva azonban Kádár egy másik beszédet mondott, amiben már azt sürgette, hogy „minden erővel és lehetséges segítséggel – a szovjet csapatok segítségét is igénybe véve – zúzzuk szét az ellenforradalmat”. E fordított pálfordulást megelőzően Kádárt Moszkvában „látták vendégül” a szovjet vezetők. S meglehet, szembesítették vele, hogy széllel szemben nem lehet… A Nyugat a Szovjetuniónak Jaltában adott koncesszióit a színfalak mögött megerősítette, s Kádár alighanem azzal a választással szembesült, hogy masiniszta lesz a kényszerpályán mozgó ország vonatán, vagy a kerekek alá kerül. A geopolitikai hátteret két történész, Borhi László és Békés Csaba segítségével ismerhetjük meg.
Borhi László Hadüzenettől rendszerváltásig című akadémiai doktori értekezésében túllép azon a közkeletű vélekedésen, hogy a nyugati nagyhatalmak régiónkat kényszerűségből, a Szovjetunió katonai erőfeszítéseinek jutalmaként áldozták fel. A helyzet ennél is rosszabb: „Roosevelt a stabilitás és a béke fenntartását a kisebb államok fölött érvényesülő nagyhatalmi hegemónia árán valósította volna meg. Elképzelésébe jól illeszkedett Churchill és Sztálin megállapodása a Balkán és Közép-Európa egy részének nagyhatalmi felosztásáról.” „Európa a Szovjetunió és Nagy-Britannia ellenőrzése alá tartozott volna.”
Roosevelt úgy vélte, hogy „a kontinens keleti felében érvényesülő szovjet uralom kedvezőbb feltételeket biztosít az európai béke számára, mint az alávetett kis nemzetek különállása.
Moszkva katonai ereje stabilizálhatta az ellentétek által feszített, instabil térséget, és kellő hatalmi egyensúlyt biztosít a másik kontinentális nagyhatalommal, Németországgal szemben”.
Az Egyesült Királyság sem vélekedett másként:
„Az Attlee-kormány több tagja úgy gondolta, hogy a kommunizmus megfelel a legtöbb kelet-európai országnak, ahol a demokráciának nincsenek mély gyökerei.
A kényszermunkatáborokról érkező híreket gyalázkodó koholmányoknak tartották, és az emberek többsége a nyugati politikusokat hibáztatta, amiért nem értenek szót Sztálinnal.” Sir Orme Sargent, a Foreign Office (a brit külügyminisztérium) központi osztályának befolyásos vezetője „úgy gondolta, hogy Romániában és Magyarországon megengedhető, hogy a Szovjetunió kizárólagos befolyást élvezzen, még akkor is, ha ez teljes körű szovjetizálást jelent. Ennek a két országnak ugyanis nem volt hatása a Földközi-tenger keleti medencéjében érvényesülő brit jelenlétre.”
Ráadásul térségünk feláldozását követelték a Big Business érdekei is. Az amerikai külpolitika irányítói, valamint a politikai szféra és a közélet befolyásos képviselői közül sokan „kívánatosnak tartották az együttműködést Sztálin Szovjetuniójával. Még nem ért véget a háború, de
a legnagyobb amerikai vállalatok vezetőiből álló küldöttség utazott Moszkvába, ahol a Kremlben magával Sztálinnal tárgyaltak a szovjet piac megnyitásáról
az amerikai üzleti élet számára”. „Moszkva együttműködésének biztosítása érdekében az elnök még azt sem bánta volna különösebben, ha a térség bolsevizálásra kerül.”
George F. Kennan, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete „egy szovjet–amerikai konfliktus elkerülésére javasolta, hogy osszák fel a kontinenst szovjet, illetve nyugati részre, mert csak az érdekszférák kölcsönös elismerése alapján létrehozott »realisztikus megállapodás« alapján látott reményt a nagyhatalmi együttműködés folytatására”.
Békés Csaba Győzhetett-e volna a magyar forradalom 1956-ban? című tanulmánya szerint az 1989 után megindult tudományos kutatások egyértelműen bizonyították, hogy az 1945-ben létrejött európai status quo stabilitására alapozott bipoláris világrendben valójában nem volt reális lehetőség a szovjet birodalomhoz tartozó országok számára a kommunista rendszer felszámolására.
Az elszakítására irányuló nyugati törekvés nem fogalmazódott meg,
„az Eisenhower adminisztráció 1953–1956 között hirdetett ún. felszabadítási propagandája nem volt több puszta retorikánál”.
John Foster Dulles külügyminiszter 1956. október 21-én a Face the Nation című politikai televíziós műsorban egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy „az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor”.
Békés Csaba Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban című tanulmányában emlékeztet: „az Eisenhower-kormányzat 1953–1956 között jelentős összegeket költött a Kelet-Európába irányuló felforgató propaganda céljaira, valamint emigráns szervezetek támogatására, a rab nemzetek felszabadításának ígérete pedig állandó tétel lett a legmagasabb szintű politikai nyilatkozatokban is”. „A valódi amerikai külpolitika ebben az időben ugyanakkor a realitások tudomásulvétele és az európai status quo de facto elismerésének alapján igyekezett maximálisan kihasználni a Sztálin halála utáni új szovjet vezetés tárgyalási hajlandóságát, és megpróbált egyezséget kötni a Szovjetunióval minél több területen.”
A magyar forradalom kirobbanásakor „a status quo politikából adódóan katonai, vagy akár komolyabb politikai beavatkozás szóba se jött”,
a tétlenség azonban „az évek óta folytatott felszabadítási propaganda következtében mind az amerikai társadalom, mind a világ közvéleménye számára komoly csalódást okozott volna”. Amerikának az a lehetősége maradt, hogy „a propaganda szintjén igyekszik meggyőzni a világot, hogy számára milyen fontos a magyar forradalom ügye, úgy azonban, hogy ezzel minél kevésbé terhelje meg az amerikai–szovjet viszonyt”.
Békés szerint „minél valószínűbbé vált ugyanakkor, hogy a szovjetek az egyre radikálisabb magyarországi változásokat nem fogadhatják el, így nem marad más választásuk, mint a felkelés leverése, illetve az addig általuk is legitimnek tekintett Nagy Imre-kormány megbuktatása, annál világosabb volt, hogy az Egyesült Államok egy ilyen szovjet lépést kénytelen lesz élesen elítélni”.
Dulles Dallasban tartott választási beszédében kijelentette: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.” Békés szerint „ezt az üzenetet Moszkvában nem volt nehéz az adott helyzetre úgy értelmezni, hogy az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében”. Dullesnek ezt a kijelentését közvetlen úton is a moszkvai vezetők tudomására hozták. Borhi konkrétan leírja, hogy ez hogyan történt. „Utasították Bohlen moszkvai nagykövetet, hogy hívja fel a szovjet vezetés figyelmét Dulles beszédének erre a kulcsfontosságú részére (mármint arra, hogy Washington nem tekinti potenciális szövetségeseknek a kelet-európai országokat). Ezt Bohlen október 29-én egy fogadáson meg is tette.” Mondhatnánk, éppen csak sok sikert nem kívántak a katonai intervencióhoz…
Békés szerint „a nyugati nagyhatalmak passzív magatartása egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az 1945 után kialakult európai status quót a Nyugat minden propaganda ellenére tudomásul veszi, azt valójában nem kívánja megkérdőjelezni. Ez mindenekelőtt természetesen a szovjet vezetők számára jelentett komoly megnyugvást, hiszen az addig is működő hallgatólagos megegyezés helyett most
konkrét biztosítékot kaptak rá, hogy a jövőben a saját birodalmuk határain belüli konfliktusok rendezése során még a legdrasztikusabb eszközök alkalmazása esetén sem kell tekintettel lenniük a Nyugat álláspontjára.”
Ez a reálpolitika, gondolhatnánk, ámde Amerika itt nem állt meg. Miközben szabad kezet adtak a magyar forradalom leverésére, „Cord Meyer, a CIA lélektani hadviseléssel foglalkozó osztályának vezetője utasította a Szabad Európa Rádiót, hogy bátorítsa a felkelőket”. A SZER „taktikai tanácsokat adott a hazafiaknak arra nézve, hogy milyen irányba fejlődjön a felkelés, és kik azok a felkelők, akik a legalkalmasabbak a vezetésre”.
Borsányi Julián Bell ezredes álnéven győzelemmel kecsegtette a forradalmárokat: „Most, hogy a katonaság jó része a forradalmárok oldalára állt, a győzelem többé már nem ábránd.” Borsányi október 28-án egyenesen háborúra szólított föl a szovjet fegyveres erők ellen, mondván, hogy „a szovjet erősítések még a Duna vonalát sem érhetik el két-három héten belül, amennyiben a magyar hadsereg kellő ügyességet tanúsít, vezetése pedig kellően gyorsan gondolkodik”. Litteráti-Loótz Gyula Patkó Gyula álnéven „a Molotov-koktél fortélyaira okította hallgatóit az éteren át”.
A forradalmárok egyike az események után azt állította, hogy „a magyar forradalmárok követelései egyre radikalizálódtak, mert a SZER adásai azt a reményt táplálták, hogy Nyugatról döntő segítség érkezik”. Az egyik felkelő később kifejtette, hogy „a nyugatiaknak arra kellett volna használniuk rádióikat, hogy elmondják, miért nem lehetséges a segítségnyújtás”. A SZER „jobb szolgálatot tett volna a magyar ügynek, ha nyíltan megmondja a magyar népnek, hogy a gyógyszeren és az élelmen kívül más segítséget nem adhat a Nyugat”.
Borhi szerint „Nem közölték a hallgatósággal Dulles és Eisenhower arra vonatkozó nézetét, hogy a forradalmároknak nincsen esélye a győzelemre, bár nyilvánvalóan megtették volna, ha erre utasítás érkezik – de nem érkezett. Pontosan az ellenkezőjét sugározták, és még azt követően sem szólították föl a harcolókat a fegyverletételre, hogy a szovjet csapatok november 4-én döntő támadást indítottak ellenük”.
Pedig még a brit Foreign Office is felhívta a State Department figyelmét, hogy „nem szabad bátorítani a magyarok felesleges önmészárlását,
… fontos, hogy ne bátorítsuk az oroszokat, hogy még durvábbak és keményebbek legyenek, mint amilyenek eleve”.
Borhi szerint az Egyesült Államok egyfelől „tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval abból a célból, hogy megnyugtassa az oroszokat, nem használják ki a forradalmat szovjetellenes célokra. Másrészt viszont az amerikaiak agresszív propagandakampányt folytattak, amellyel azt akarták elérni, hogy remény töltse el a felkelőket, és arra buzdították őket, hogy teljes erővel küzdjenek”.
A kudarc biztos tudatában az amerikai politika békés civileket buzdított harcra, és a pusztulásba kergette őket.
Kellő politikai földrajzi és világtörténelmi távlatból nézve ez a magyar népfelkelés igazi története, amiben a magyarok Nagy Imréstül, Kádár Jánosostul gyalogok voltak a Zbigniew Brzezinski által érzékletesen nagy sakktáblának nevezett amerikai politikában.
(Nyitókép: Fortepan/Hofbauer Róbert)
