Milyen emlékeket őriz a gyermekkorból?
A gyerekkor Pesterzsébeten különösen szép volt; az öcsémmel csavarogtunk, fociztunk éjt nappallá téve. A szelet zsíros kenyeret jól megsózva, almával fenséges ételnek tartottuk. Jó banda verődött össze az utcánkban, időnként egy kis verekedéssel, becsületes módon, nem úgy, mint a forradalom ötvenedik évfordulóján, amikor a rendőr a földön fekvőt rugdosta, és a nemzeti színű zászlón taposott. Voltak erkölcsi törvények. Aki a földön feküdt, azt már nem bántották. Ott lehetett megtanulni, mit jelent közösségben élni, mihez kell és mihez nem szabad alkalmazkodni. A betyárbecsülettől a bajtársi érzületig minden kifejlődhetett az emberben. Édesanyám nagyszerű asszony volt, de nagyon beteg. Gyalog járt be dolgozni az ország legbüdösebb utcájába, az Illatos útra, hogy megtakarítsa az ötvenfilléres villamosvonaljegyet. Elvált alkoholista édesapámtól, akit csak fényképről ismertem, mert hamar meghalt. 1957-ben édesanyámat is elveszítettem. Tizenhat évesen lettem árva.
Keserves élményeim egyike 1956. november 4-e. Az utcai harcokban nem, de a MÚK, a Márciusban újrakezdjük-plakátok éjszakai terjesztésében részt vettem. Egy esztendővel később, november 4-én az osztályban teljes egyetértésben tettük ki a gyászszalagot. Osztályfőnökünk – egy 45-ös kommunista – először némán állt, majd ordítani kezdett: „Fiaim! Itt lesz a rendőrség perceken belül!” Annak köszönhettük, hogy nem csapták ki az egész osztályt, hogy az öreg kiállt mellettünk. Azt mondta, ha ki akarnak bennünket csapni, akkor vigyék az ő párttagkönyvét is…
November 4., majd édesanyám halála – nagyon magam alatt voltam. Beletemetkeztem az irodalomba. Otthon volt pár Tamási-, Nyírő-, Móricz-, Petőfi-, Ady-, József Attila-kötet – a könyvtárban pedig végigolvastam a világirodalomból, a magyar irodalomból mindent, ami érdekelt. Aztán Dabasra kerültem a Művelődési Házba, nagyon szerettem azt a munkát. Dolgoztam segédmunkásként is. Sok tapasztalatot szereztem. Majd magyar irodalom–népművelő szakos egyetemista lettem.
Egész életében az igazságért való kiállása sodorta konfliktusokba.
Iskoláskoromban egyszer azt mondta a tanító: „Bíró, téged fel fognak akasztani!” Lázadó típus voltam. Ha úgy éreztem, hogy igazságtalanság történt, azt mindig szóvá tettem. Az egyetem után a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) Központi Iskolájába kerültem tanítani. Az igazgatóhelyettes nemsokára tudtomra adta: „Ide figyelj! Naponta mennek a feljelentések Gáspár Sándor asztalára, nem fog ez sokáig menni!” Másodjára már azt közölte, hogy keressek másik állást magamnak. Akkor a Művelődési Minisztériumba, a felsőoktatás-politikai főosztályra hívtak. Kitűnő csapat volt.
Közben belépett a pártba. Miért? Egy ilyen 56-os élmény után!?
Dabason a helyi munkásőrparancsnok azt javasolta: „Lépjetek be a pártba, akkor békén fognak hagyni benneteket!” Megnyugtatott minket, hogy a tagjelöltség is elég. Nagyon kemény időszak volt az. De utána csakugyan békén hagytak. Az egyetemen aztán megkeresett a dékán: „Mi az, hogy ennyi ideig tagjelölt?” „Nem akartam belépni, mert idegen tőlem ez az egész.” Elkezdett agitálni, hogy itt senki nem tud, nem is mer megszólalni anélkül. Végül beléptem. Nem bántam meg soha. Tudtam néhány embernek segíteni.
A minisztériumban Aczél Györggyel csatázott a legtöbbet.
Aczél nem akármilyen ellenfél volt. Okos, nagyon tájékozott, és volt érzéke ahhoz, hogy az ellenségei közül is a javából válogasson. Nem véletlen, hogy Déryvel, Illyéssel, Németh Lászlóval, Csoórival rendkívül jó kapcsolatot tartott. Én meg ott, a minisztériumban olyan mértékben álltam szembe vele, hogy főnökként ezt sokáig nem tűrhette. A vidéki irodalmi lapok megmentése például égető kérdéssé vált. Aczél ordítani kezdett a megyei pártbizottsággal, s követelte, hogy rúgják ki a főszerkesztőket. Azok felhívtak engem, hogy mit szól ehhez a minisztérium? Mondtam, hogy a minisztérium szerint kitűnők a főszerkesztők, hagyják őket békén. Az erőviszonyokkal azért tisztában voltam, érdekes módon azonban mégis leálltak ezek az ügyek a Tiszatájnál, az Alföldnél és a Forrásnál.
Aczéllal való utolsó találkozásom az 1980-as évek végén egészen különös volt. Megyek az utcán, valaki hátulról átölel: „Zolikám, miért nem látogat meg engem?” Nézek hátra, hát Aczél az. „Miért mennék én magához? Mindenhonnan kirúgott, most mit akarunk egymástól?” „Higgye el, nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk!” Aczél pontosan tudta, hogy be fog következni a rendszerváltás, de szeretett volna alkut kötni a belvárosi ellenzék és köztünk. Mondtam neki: „Minden a maguk kezében van, a mi kezünkben semmi. Nem lehet így alkut kötni!”
Irodalmi érdeklődése és közéleti szenvedélye hogyan fonódott össze?
Szervesen. Aki Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Illyést olvasott, az tudja, hogy ezek a dolgok nem elválaszthatók. Lehet azt mondani, hogy a politika mocskos dolog, az irodalom más, a költészet pedig valami szent és szakrális dolog… – a világ iránti érdeklődés eleve kizárja, hogy teljesen kívülállóként nézzük a világot és a politikát.
Kezdettől fogva nagyon fontosnak tartja a magyarság számára a harmadik, a saját út megvalósítását.
Adynál indul ez a gondolkodás, hogy valami belülről fakadó megoldás kell. Szabó Dezső ezt nagyon komoly programként ki is dolgozza. Németh László
pedig elméletibb, teoretikusabb formában fejti ki. De ez a gondolat már ott van Kölcseynél, Kossuthnál és Széchenyinél is. Sőt, hozzáteszem Wesselényit is, akiről alig ejtünk szót. Nagy emberek voltak ők, erős nemzeti elkötelezettséggel. Más-más módszerekben gondolkodtak, de mindig a nemzet sorsa volt számukra a legfontosabb. Ahogyan nekem is. És ezen belül persze minden közösség. A legkisebb közösség is. Ötvennégy éve vagyunk házasok. Sajnos, közös gyermekünk nincs, meghalt, amikor megszületett. Van egy nevelt fiam, és mindig voltak többen, akikkel át lehetett élni, hogy az ember közösségi lény.
A rendszerváltozásban fontos szerepe volt, de úgy érzem, ma nem elégedett…
A „szép új világ” bekövetkezett, ránk szakadt mindenestül. Szerintem az emberek nem azonnali életszínvonal-emelkedést vártak, hanem tisztességesebb társadalmat. Ezt fűszerezték demokráciával, jogállamisággal. De a demokráciának Nyugat-Európában a karikatúráját látjuk. A jogállamnak hasonlóképpen. Az agresszió nem szűnt meg, csak átalakult, a módszerek változtak, de valójában csöbörből vödörbe kerültünk ezzel a brüsszeli liberáldiktatúrával. Amerikában pedig jött ez a derék amerikai elnök, aki úgy gondolja, ők majd átalakítják a világot. Az egészben van valami rettenetesen szomorú és lehangoló a jövőt tekintve. Az ember vagy bizakodik, reménykedik, vagy teljesen önmagába fordul. Ebből a szempontból számomra Madách a legautentikusabb, aki azt mondja: értsétek meg, nincs más: küzdesz, aztán meghalsz! De az embernek élni kell, ez pedig azzal jár, hogy bízik a jövőben, abban, hogy értelme van a cselekvésnek, a szónak. Veres Péter mondta: a pesszimistának akkor hiszem el, hogy pesszimista, ha felköti magát. Ebben nagy igazság van.
Már 1984-ben kiállt a 19-ek levelében a határon túli magyarságért. A Magyar Demokrata Fórum az ő érdekükben is bontott zászlót.
1968 nagyon fontos határ: amikor bevonultunk a csehszlovákokhoz. Felszólaltam ez ellen a bölcsészkaron Hamburger Miskával együtt – balhé lett, persze. De összehozta az embereket. Akkor kezdődött Kiss Ferenccel, Csoórival, Czine Mihállyal egy még korántsem tudatos szerveződés. Egy baráti társaságból fejlődött ki tulajdonképpen a későbbi MDF. Fekete Gyulától Csurka Pistáig sokan csatlakoztak. Főleg az 1985-ös monori találkozó után kialakult helyzet hívta elő, hogy feltétlenül lépnünk kell. Nagyon precízen szerveztük meg a lakiteleki találkozót: Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sanyi meg én. A Magyar Demokrata Fórum megalakulását én jelentettem be. Előbb a Bethlen Alapítvány jött létre,
azután az MDF, majd a Hitel.
Egymást támogató hálózat alakult így ki. Mindig a nemzeti önállóság ügyét tartottuk a fő szempontnak. Az egész MDF-gondolatkör a nemzeti függetlenséget, a magyar állami szuverenitást tűzte ki célul, s ehhez a demokráciát,
a jogrendet és a sajtót át kellett alakítani.
A határon kívül élők természetesen hangsúlyosan szerepeltek ebben a programban. Mindez összeterelt bennünket, kitűnő csapat állt össze, s tulajdonképpen ezzel nyertük meg a választásokat.
A csalódás vezette oda, hogy kilépve az MDF-ből Pozsgay Imrével 1996-ban megalapították a Nemzeti Demokrata Szövetséget?
A saját lelkiismeretem megnyugtatására léptem; próbáljuk meg. Teljes kudarc lett, pedig sok derék ember jött össze. Ha 2010-ben nem ez a kormány kerül hatalomra, akkor most sokkal reménytelenebb lennék, hiszen néhány évtized alatt nemzedékek mentek rá erre a történetre. Anyagilag kifosztották az országot, erkölcsileg lezüllesztették. Mert az Antall-kormány után jött a Horn-kormány az SZDSZ-szel meg az MSZP-vel, utána a még nagyobb szerencsétlenség Gyurcsánnyal – kétségbeejtő. A Fidesztől az indulása alapján nem sokat várhattunk, utóbb mégis kiderült, hogy ez az egyetlen nemzeti kormány, már három cikluson át működik, és jól, hála Istennek.
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum milyen képet ad a rendszerváltásról?
Gyűjtöttük az anyagot, sok jó tanulmány született, de még mindig ott tartunk, hogy a háttérben zajlott eseményekről senki nem tud. Rengeteg titkosított irat van zsebekben, táskákban, Oroszországban, meg szerintem a három nagy titkosszolgálat – a MOSZAD, a CIA, a KGB – mindegyikénél. Előbb-utóbb persze minden kiderül. Az igazi rombolás a mai történésekhez kapcsolódik – az LMBTQ-őrület, a migráció. Ezek belülről morzsolják fel nemcsak az egyéneket, hanem a társadalmakat is. Ezért sokkal veszélyesebbek, mint ami eddig volt. A mai kormány révén mi viszonylag jobb helyzetben vagyunk, mint akárki más Nyugat-Európában.
A saját élete elmúlt nyolcvan évére hogyan tekint vissza?
A madáchi alapgondolattal, vagy ami Adynál is vezető szólam, hogy a célba érés az halál. Hiszek abban, hogy az ember lehetőségei, s lényegében az útja is meghatározott. Végigéli az életét, ha becsülettel teszi, ennél többet aligha tehet.
