A beérkezett válaszok szerint az amerikai polgárok 41 százaléka fekete. A feketék körében a válaszok még megdöbbentőbbek, szerintük a népesség 52 százaléka fekete. A valóságban arányuk csupán 12 százalék. Hasonlóan zavarba ejtő arányt mutatnak más csoportokra vonatkozó becslések is. A válaszadók szerint az amerikaiak 29 százaléka ázsiai, 39 százaléka spanyol ajkú és 27 százalékuk őslakos indián, holott a valós arány 6, 17 és 1 százalék. A becsléseket összeadva számtanilag is képtelen eredményt: 136 százalékot kapunk. Az amerikaiak matematikai készségeinek megkérdőjelezésén kívül adódik egy fontos kérdés: hova tűntek a fehérek?

Miközben a valóságban az amerikai felnőtt lakosság 14 százaléka első generációs bevándorló, a bevándorlók arányát saját maguk 40, a nem bevándorlók 31 százalékra becsülik.  Shriver hozzáteszi, hogy ösztönösen még talán ez a szám is csekélynek tűnhet azoknak, akiknek mostanában volt szerencséjük New Yorkba látogatni. Mely városban a válaszadók szerint az amerikai összlakosság 30 százaléka él, további 30 Texasban és 32 százalék Kaliforniában lakik.

Eszerint a kontinensnyi ország fennmaradó szinte üres területein valóban bőven jut még hely másoknak is.

Gyalogosok New Yorkban
 
Nagy-Britanniában ugyan jelentős muszlim népesség él, de tényleges arányuk sokak észleléséhez képest talán nem is olyan magas: 4,3 százalék. Ezzel szemben Amerikában a lakosságnak ugyan csak 1 százaléka muszlim, de arányukat 27 százalékra becsülték a válaszadók. A zsidóság számaránya hasonlóan alakul: a valóságban 2 százalék, a válaszadók szerint 30.

Vajon az amerikaiak azzal számolnak, hogy kihalnak, teszi föl epésen a kérdést az írónő. A válaszadók szerint ugyanis az amerikaiak 30 százaléka meleg és 21 transzgender identitású. Ha ezekből a számokból indulunk ki, a népességnek több mint a fele aligha fog hagyományos úton utódokat világra hozni, így valóban csak a bevándorlás útján kerülhető el a demográfiai összeomlás, de csak ha a bevándorlók hajlandók párzani, jegyzi meg Shriver.

A valós adatok természetesen egészen mást mutatnak: az amerikaiak 3 százaléka meleg és 0,6 százaléka transzgender.

Árulkodó, hogy az utóbbiak arányát a válaszadók a valós adat harminchatszorosára teszik.

Mindezek fényében nem különösebben meglepő, hogy a vegetáriánusok arányát 30 százalékra becslik, holott valós arányuk 5 százalék. Talán az amerikaiak optimizmusát vagy éppen irigységét mutatja, hogy 20 százalékra taksálják azok arányát, akik évente egymillió dollárnál nagyobb jövedelemmel rendelkeznek, holott arányuk kerekítve nulla százalékot tesz ki.

Ráférne az amerikaiakra, vonhatnánk le a következtetést, az alaposabb demográfiai ismeretszerzés. Mégis helytelen volna a kutatás eredményeit egyedül az amerikaiak tájékozatlanságának tulajdonítani. Shriver éppen ellentétes tanulságot fogalmaz meg: ezek a válaszok figyelemre méltó pontossággal tükrözik az amerikai baloldal aktuális témáit, melyeket a fősodratú média aránytalanul felnagyítva tálal.

A kisebbségek arányukon felüli reprezentációja, a pozitív diszkrimináció korábban is megfigyelhető volt az amerikai médiában, de George Floyd halála vízválasztónak bizonyult. Aki az elmúlt két évben a The New York Timest olvasta, a lap hasábjain nap mint nap bemutatott fekete építészeket, kurátorokat, színészeket, üzleti vezetőket és politikusokat elnézve könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy az amerikaiak 41 százaléka valóban fekete. Hasonlóan egyoldalú tájékoztatás volt megfigyelhető a The Washington Postban és egy sor más divatos lapban, a tendencia pedig nemigen mutat változást. A PBS NewsHour művészeteket népszerűsítő programja szinte kizárólag kisebbségi művészeket szerepeltet. Mára az amerikai reklámfilmek szereplőinek többsége sem a többségi társadalomból kerül ki.

Shriver szerint a YouGov felmérése arról tanúskodik, hogy az amerikai baloldal nagymértékben elfoglalta az ország fő információs csatornáit, és ezáltal meghatározza a közbeszéd témáit. A hírműsorok, a nyomtatott média, a szórakoztató és dokumentumfilmek mára aránytalanul a vegetarianizmus és veganizmus, a homoszexualitás és a transzgenderizmus, a bevándorlás pozitív hatásai, illetve a vallási, szexuális és etnikai kisebbségek kedvező társadalmi közreműködéséről szólnak.

Miért ne hinnék az emberek, hogy a lakosság kétharmada, kétszázmillió ember Kaliforniában és New Yorkban él? Máskülönben hogyan tudná iskolázott demokraták szűk köre meghatározni az egész ország kulturális termését?

Az amerikai társadalmi valóság korábban is gyakran csak haloványan látszott New Yorkból. Shriver szerint azonban a kontraszt napjainkban minden korábbinál nagyobb,

az LGBTQIA+ és a BLM tornyaiból nem tűnik föl a harmincezermilliárd dolláros államadósság, a 8,5 százalékos infláció és az egyre romló gyilkossági statisztikák valósága.

Shriver a YouGov kutatásának eredményei láttán felteszi a kérdést: ha a többségi társadalom valóban privilegizált pozícióban él, és hisz a fehér felsőbbrendűségben, talán erősebben hinne saját dominanciájának fennmaradásában is. A kutatás eredményei ezzel szemben arról tanúskodnak, hogy az amerikaiak szerint a fehéreknek – legalábbis statisztikai értelemben – semmiféle tér nem maradt.

Lionel Shriver eredeti cikke itt, a YouGov elemzése itt olvasható.