Talán tizenöt éve is van annak, hogy Balassagyarmaton, egy műemlékes konferencia szünetében szólt Ráday Mihály: gyere velem a piacra, be kell vásárolnom. Szombat délelőtt volt. Sétáltunk a megrakott pultok között, válogatott, vizsgálta a gombát, nézte a salátákat, a zöldségeket, és fogadta a köszönéseket, a kedves szavakat, mert az árusok között egy se akadt, aki ne ismerte volna fel, aki ne kérdezgette volna házakról, utcákról, valamennyien az Unokáink sem fogják látni… című műsorát emlegették, tudták, hogy megmentett postaládákat, kandelábereket, korlátokat, ablakkereteket, épületeket, küzdött a régi házak megmaradásáért, helyreállításáért. Szép szóval és erőszakosan, máskor határozottan, olykor nyersen, de mindig jó szándékkal, jót akarással, az épített és természeti örökség megmentéséért. És ahogy kedvesen megszólították, ő nyugodtan, barátságosan felelgetett. Pedig nem a nyugalom és a kedvesség volt legfőbb jellemvonása. Sokkal inkább a jó értelemben vett izgága, nyughatatlan tevékenykedés, a nem szűnő cselekedni akarás a közös emlékek, közös értékek megőrzése érdekében, hogy legyen mit továbbadni, hogy unokáink talán mégiscsak láthassák.

Szenvedélyesen szerette Budapestet. Hogy örült, milyen büszke volt egy-egy jól sikerült helyreállításra, még ha csak kis szerepe is volt benne. Milyen boldogan kalauzolt a Király utcai klasszicistába hajló copf palotában, hogy mutogatta a lépcsőházat, a míves folyosó-
korlátokat, amikor a kétszáz éves „öreg hölgy” két lelkes tanárember tulajdonosa jóvoltából megifjodott! Nemcsak a fővárosnak, építészeti és vele együtt történeti emlékeinek vált rendíthetetlen, meggyőződéses védelmezőjévé, hanem éppúgy kérlelhetetlen volt, ha vidéki városok, határon túli magyar értékek pusztulását látta. Mennyit kilincselt a kézdivásárhelyi képírda, a millenniumi napfénytetős fotóműterem megőrzéséért. Katona Tamás történésszel járta az olasz városokat is, hogy nyomára bukkanjanak a XIX. századi magyar–olasz kapcsolatoknak, 1848–1849-es magyar szabadsághősöknek, sírok, síremlékek után kutattak Milánóban, a Cimetero Monumentaléban, a történeti temetőben az 1990-es évek elején.

Kérlelhetetlenül harcolt, egy ideje azonban már egyre kevésbé voltak illúziói. Pontosan értette, a műemlékvédelem hovatovább csak a szakembereknek fontos. Látta a pusztulást és a pusztítást, és jól érzékelte azt is, sok a látszat-helyreállítás, a kifestett homlokzat mögött nemegyszer rombolás folyik, a megőrzött, kitámasztott faszádok, rosszabb esetben lebontott, majd visszaépített falak mögött nem új születik, hanem a megcsúfolása mindannak, amit műemlékvédelemnek nevezünk.

Vitatkozott, érvelt, amíg tehette, műsoraival próbálta meggyőzni, jobb útra terelni a döntéshozókat, használta és megint csak a legjobb értelemben szólva kihasználta népszerűségét, ismertségét a lényeges ügyek szolgálatában. De azt is pontosan tudta, nem elég a hivatallal, a hivatalosságokkal harcolni, legalább
olyan fontos, ha nem fontosabb, a civil társadalmat az ügy mellé állítani. Megértetni a polgárokkal, hogy a műemlékvédelem nem egyszerűen szükséges rossz, amit muszáj elviselni, sokkal inkább mindennapjaink természetes része, élvezni, szeretni és őrizni kell az értékeket, amelyekkel megadatott együtt élnünk. Ezért hívta életre az 1980-as évek elején a Budapesti Városvédő Egyesületet, amelyet Europa Nostra-díjjal ismertek el, majd néhány év múlva a Város- és Faluvédők Szövetségét. És azt is tudta, a nevelést a legkisebbeknél kell kezdeni, nekik még meg lehet tanítani, mi az, amit észre kell vennünk magunk körül, és nem elég észrevenni, de tenni is kell értük nap mint nap. Ezért született a Fiatalok az épített és természeti környezet védelméért gyermekrajzpályázat, amelyen évről évre kisiskolások és nagyobbak indultak, akik izgatottan várták az eredményhirdetést, s ők és szüleik is boldogan forgatták az albumokat, amelyekben megjelentek rajzaik. Valahogy így kezdődik a környezet-, a műemlék- és örökségvédelmi nevelés.

Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát – ez volt az alcíme az Unokáink… Most a Város-
védő Ráday Mihály örökre letette a lándzsát, de az a szellemiség, amelyet hátrahagyott, arra késztet minden mai és jövőbeni városvédőt, hogy emlékezzen szavaira, és kövesse a megkezdett úton, folytassa felbecsülhetetlen értékű munkáját a természeti és épített örökség megőrzésének érdekében.