A XXI. század két súlyos kérdése, a víz és az energia közül ezúttal a víz kérdését járjuk körül. Két kérdésre keressük a választ: Hogyan lehet kielégíteni az egyre növekvő vízigényeket? És hogyan lehet biztosítani a megfelelő szanitációt nemcsak Európában, hanem a világ más részén is?

Nézzünk néhány tényt: ma a vízfogyasztás a világon kétszer olyan gyorsan nő, mint ahogy a népesség növekszik. Már ma is 2,5 milliárd ember él vízhiányos területen. Az előrejelzések sem túl biztatóak, hiszen 2050-re – huszonöt év nincs olyan messze már –

a Föld népessége várhatóan tízmilliárd körül lesz, de e prognosztizált népességnek már a fele vízhiányos területen fog élni.

A vízhiányossá váló területeken termelik meg ma a világ gabonatermésének felét.

Végül az utolsó tény: az ENSZ néhány évvel ezelőtt készült előrejelzése azt mondja, hogy a következő években csak a vízproblémák miatt négyszázmillió ember kényszerül lakóhelye elhagyására. Ami teljesen érthető, hiszen ha nincs mit inni, ha van ugyan víz, de az szennyezett és nem az egészségnek, hanem a betegségnek a forrása, ha nincs mivel öntözni, nincs mivel az állatokat itatni és az ipar vízigényét sem lehet kielégíteni, akkor érthető, hogy

nagyon sokan meghozzák, meghozták azt a döntést, hogy menni kell. A kérdés tehát az, tudunk-e megfelelő mennyiségű és minőségű vizet biztosítani

a lakosságnak, a mezőgazdaságnak és az iparnak. A második kérdés pedig, hogy meg tudjuk-e oldani a szennyvízkezelés egyre nyomasztóbb hiányának egészségügyi, társadalmi és környezeti problémáit.

Mai beszédemben Afrikára szeretnék fókuszálni, részben azért, mert vannak olyan eredmények, amelyeket afrikai példaként talán ki lehetne terjeszteni a világ más részére is.

Áder János: A vízproblémák miatt négyszázmillió ember kényszerül lakóhelye elhagyására (fotók: Király Farkas)

 

Hadd meséljek el egy történetet önöknek. Tíz évet kell visszarepülnünk az időben. Ez a harmadik fenntarthatósági expónk, de ezeknek az expóknak három Víz Világtalálkozó volt az előzménye – 2013-ban, 2016-ban és 2019-ben rendeztük meg ezeket –, és akkor csak egyetlen kérdéssel foglalkoztunk, a vízzel és a vele szorosan összefüggő szanitációval. Ezt terjesztettük ki aztán az elmúlt években a fenntarthatóság egyéb kérdéseire. A második Víz Világtalálkozón, 2016-ban részt vett ghánai delegáció látta a kiállítók között a Pureco víztisztító berendezését. Megtetszett nekik. Elkezdtek tárgyalni. Megállapodtak. Azért persze ez nem ment ilyen gyorsan, mint ahogy most elmondom. Megállapodtak, elmentek Ghánába, Kumasiba, Ghána második legnagyobb városába, beruháztak, és sikeresen megépítettek egy szennyvíztisztító művet. Ez természetesen nem egyperces történet volt, de a végeredmény az érdekes, mert

nemcsak elégedettek voltak vele a ghánaiak, hanem rövidesen még másik kettőt rendeltek, és már azok is működnek.

A történetnek itt nincs vége, ugyanis természetesen összegezték a működési tapasztalatokat, elkészítették a költségvetést, hogy mennyibe kerül egy ilyen szennyvíztisztító építése, mennyibe az üzemeltetése, és már évekkel ezelőtt elkezdtünk azon gondolkodni, hogy ki lehetne ezt a programot terjeszteni. Három évvel ezelőtt Kovács Károllyal, a Magyar Vízipari Partnerség (HWP) elnökével közösen javaslatot tártunk az ENSZ-közgyűlés elé. Az ENSZ-ben akkor folyt a vita arról, hogyan állunk a fenntartható fejlődési célok teljesítésével, amelyek közül a hatodik SDG, a hatodik fenntartható fejlődési cél a tiszta víz és az alapvető köztisztaság biztosítása mindenki számára 2030-ig.

Hogyan állunk ennek a harmincéves célkitűzésnek a félidős teljesítésével? Nem állunk jól. Letettünk egy magyar javaslatot az ENSZ asztalára, hogy az úgynevezett ghánai tudást, a ghánai technológiát hogyan és milyen módon lehetne a világ több helyén, de legfőképpen Afrikában más országokban is hasznosítani, az egész kontinens szennyvízkezelését megvalósítani. A mai konferenciára készülve a kollégák utánaszámoltak és újraszámolták a három évvel ezelőtti javaslatot, ráadásul ki is egészítették: most már a szennyvíztisztítás konténeres mobil, könnyen telepíthető víztisztítórendszer működési tapasztalataival is kiegészült. Tehát most már nemcsak szennyvíztisztításról beszélünk, hanem a tiszta víz biztosításáról, a víztisztításról is.

Mit mutatnak a számok?

A számítás alapja az eddig elvégzett munka és a működési, működtetési tapasztalatok. Nem megyek bele a részletekbe, az összesítést mondom. Telepítés és üzemeltetés. Az első állítás – és ebből indult ki a közös gondolkodás korábban –: hogy ha egy hagyományos, egy Észak-Amerikában vagy Európában alkalmazott szennyvíztisztítást és annak infrastruktúráját akarnánk megvalósítani, az megfizethetetlen az afrikai országok számára, tehát más megoldást kell keresni.

És a ghánai tapasztalatokra alapozva azt számolták ki a kollégák, hogy

ivóvíztisztításra és szennyvíztisztításra, ha egész Afrikára kiterjesztjük ezt a modellt, a beruházás összköltsége nyolcvanöt milliárd euró.

Ez fejenként nyolcvanöt euró. Afrika összes lakosára és az egész kontinensre, nyolcvanöt euró fejenként. (Ehhez még jön egyébként az üzemeltetésnek a harminc eurós fejenkénti költsége, de most egyelőre csak a beruházásról beszélünk.)

Nyolcvanöt milliárd euró. Legyen infláció, növekedjenek meg egy kicsit a költségek. Legyen százmilliárd euró.

Ezt a programot nem egy év, hanem tizenöt-húsz év alatt lehetne megvalósítani, ennek a programnak megvannak a műszaki és szaktudásban, tehát szakemberállományban meglévő feltételei. Tizenöt-húsz év alatt, évi ötmilliárd euróból az egész kontinensen meg lehetne valósítani a szennyvíztisztítást, a teljes szanitációt, valamint  a víztisztítás révén azt, hogy minden afrikai lakos naponta három liter tisztított, fogyasztható vízhez juthasson hozzá. Hadd ajánljak egy összevetést az önök figyelmébe.

Az Európai Unió éppen most akar adni  kilencvenmilliárd eurót egy esztelen, véres állóháború további finanszírozásához.

Még egyszer, tehát nyolcvanöt milliárd egész Afrikában, egy egész kontinensen, három liter tiszta víz – nem több, ez igaz – három liter fejenként, és teljes körű szanitáció.

Az Oxfam vizet oszt a súlyos aszály sújtotta Kelet-Afrikában (Oxfam, CC BY 2.0, Wikimedia Commons)

 

Az a kérdés tehát, és ezt a kérdést tettem föl az ENSZ-ben is három évvel ezelőtt, hogy előteremthető-e évi ötmilliárd euró magánforrásból, állami költségvetési forrásból, banki finanszírozási háttérrel és donorszervezetek támogatásával. Ebből a négy forrásból ez vajon előteremthető-e? Három évvel ezelőtt a következőt mondtam az ENSZ-ben, és azért idézem ezt, mert a véleményemet azóta is tartom; ha arra a kérdésre, hogy előteremthető-e évente ötmilliárd euró Afrika víztisztítási és szennyvíztisztítási projektjének finanszírozására, az a válasz, hogy nem, akkor

felejtsünk el minden további, ezzel a témával foglalkozó konferenciát. Minden további ünnepélyes nyilatkozatot, deklarációt és minden ájtatos beszédet.

Az itt ülőknek, a szakembereknek valószínűleg nem kell magyaráznom, hogy ráadásul itt nem csak víztisztításról, és nem csak szanitációról beszélünk, ennek számos jótékony hatása van még. Ha úgy tetszik, járulékos haszna.

Most az történik Afrikában, hogy a szennyvíz nyolcvan-kilencven százaléka tisztítatlanul kerül vissza a víztestekbe. De ha ez tisztítva érkezik oda, a folyó nem szennyeződik, a biológiai sokféleség nem sérül, a folyó lentebbi szakaszán lehet öntözni, állatokat itatni, és aztán némi tisztítással azt a vizet újrafelhasználni. Jobban lehet biztosítani a földműveléshez, az állattartáshoz szükséges vizet, és ki lehet elégíteni az ipar vízigényét is. Ráadásul, miután ma

Afrikában a kórházi ágyak felén olyan betegeket gyógyítanak, akik a szennyezett víz által terjesztett valamilyen betegség miatt kerültek kórházba,

nem kérdés, hogy az egészségügyi intézményekre irányuló nyomás is csökkenni fog.

Környezeti haszna, társadalmi haszna, gazdasági haszna és egészségügyi haszna is van tehát ennek a javaslatnak. És nem utolsósorban kisebb lesz a migrációs nyomás, hiszen ha van víz, és megfelelő életfeltételeket tudnak biztosítani, akkor kevesebben akarják majd lakóhelyüket elhagyni.

Zárásul, megköszönve figyelmüket, azoknak, akik eddig is a megoldáson törték a fejüket, biztatásul Churchill szavait ajánlom figyelmükbe: „A pesszimista a nehézséget látja minden lehetőségben. Az optimista lehetőséget lát minden nehézségben.” Sok sikert a további munkához, és eredményes tanácskozást kívánok mindannyiuknak!

 

Nyitókép: Áder János: A víz hiánya vagy szennyezettsége a népvándorlás egyik legfőbb motorja lehet