A világörökségi rang elnyerésének históriai előzményeiről, az ókeresztény temetőnek és egyedi sírkamráinak kutatástörténetéről és bemutatásáról, az újabb régészeti eredményekről, a műemlékvédelmi és örökségkezelési szempontokról is szó esett azon a pécsi tanácskozáson, amelyet a két évtizedet köszöntve rendezett a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft.
Az előjáték
Visy Zsolt régészprofesszor, aki maga is kutatta az antik temetőt és a műemlékvédelmi szakember, Fejérdy Tamás építész egyaránt fontos szerepet töltött be Magyarország képviseletében a világörökség nemzetközi szervezetében. Nevük itthon és nemzetközi szinten egyaránt összeforrt a világörökség kérdéseivel, jelen voltak azokon az üléseken is, amelyek annak idején az ókeresztény temetkezési hely világörökségi jelöléséről szóltak. A történet avatott tanúiként beszéltek most a cím elnyerését megelőző eseményekről, mai szemmel legendás pillanatokról.
Az ókeresztény temető kutatástörténete több mint két évszázadra nyúlik vissza. A források szerint 1716-ban, a jezsuita rendház építésekor egy festett sírkamra került elő. S mert azt, nem lévén még műemlékvédelem, nem őrizték meg, így a később megtalált temetkezési helyek sorában a Péter-Pál sírkamra lett az első. Akkor, 1782-ben, a Káptalani Levéltár építésének idején Koller József kanonok úgy döntött, kerüljön az épület keletebbre, hogy megtarthassák a különleges emléket. Azóta az előbukkanások sorrendjében számozzák a régészek a sírkamrákat. A XIX. és a XX. században folytatódtak a feltárások, egymás után leltek rá a régészek – elsősorban Szőnyi Ottó, Gosztonyi Gyula, Möller István, illetve az 1960-as évektől Fülep Ferenc – azokra a temetkezési helyekre, amelyekről méltán gondolhatták a szakemberek, hogy megfelelnek a világörökség megkívánta teljesség, hitelesség, egyediség követelményének.
Vagy mégsem bíztak benne eléggé? Talán ez lehetett az oka, hogy az első nevezési dokumentáció 1998-ban nem csupán az ókeresztény temetőről szólt, hanem évezredek örökségéről: a település római, középkori és török időkből származó emlékeinek együtteséről, mint az egymásra rétegződő kultúrák építészeti és művészeti lenyomatáról. Ám a nemzetközi szakértők úgy vélték: a helyszín nem egyedi, több hasonló szerepel már a világörökségi listán. Az elutasító véleményre a magyar részes állam – így nevezik a világörökségi egyezmény tagjait – a kérelmet visszavonta. Ezután következett az újabb, elszánt próbálkozás, az ókeresztény temető jelölése, amelyről ezúttal elhangzott olyan nézet is, hogy nem üti meg a „világörökség színvonalat”, akadt, aki túl kicsinek, más túlságosnak nagynak, szervetlen lehatárolásúnak tartotta a területet, míg végül újabb, immár két támogató szakmai állásfoglalás után eldőlt, hogy a világörökségbüró javasolja a jelölést a bizottságnak, amely 2000. decemberi cairnsi ülésén el is fogadta azt.
A Sopianae északi temetőjét alkotó sírok, sírépítmények az ókeresztény kultúra egyedi és komplex emlékei – hangzott az értékelés.
A temető legnagyobb értéke a részben festett föld alatti kripták nagy számában, illetve históriai, vallástörténeti, építészettörténeti és képzőművészeti gazdagságában rejlik. A kis méretű földalatti kripták, fölöttük a kriptakápolnákkal, illetve a földbe mélyített, egyterű közösségi sírépület építészete, a belül bevakolt és festett sírok, a római motívumok, a bibliai témájú falképek, freskók és seccók, valamint az ókeresztény szimbólumok azt igazolják, hogy a Római Birodalommal kapcsolatban álló keresztény lakosság élt itt. A síremlékek a korai keresztény közösség szokásainak beszédes tanúi. A szellemi-vallási kontinuitást képviseli és bizonyítja, hogy az ókeresztény nekropolisz fölött a XI. század első évtizedében keresztény központ jött létre.
A történet ezután kezdődött
Az ókeresztény nekropolisz világörökség lett, ám a történet itt nem ért véget, épp ellenkezőleg, csak ezután kezdődött. Nemcsak azért, mert az ásatások folytatódtak – a 2000-es évek elején és azóta is újabb és újabb síremlékek kerülnek elő –, hanem azért is, mert, ahogy Visy professzor mellett Nagy Levente és Tóth Zsolt régész is hangsúlyozta, a sírhelyeket, a megmaradt építményeket nem elég feltárni, konzerválni, hanem eredeti helyükön hiteles és méltó bemutatásukat, értő megismertetésüket, folyamatos jó karban tartásukat is meg kellett és a jövőben is meg kell teremteni.
A sírkamra többnyire a tehetős családok temetkezőhelye volt. A kétrészes építmény földalatti része a kripta, a tulajdonképpeni sírkamra (hypogaeum), ahova az elhunytakat téglasírokba vagy ritkábban szarkofágokba helyezték. E fölé emelték az emlékkápolnát (cella memoriae). A kétszintes építmények egyszerre szolgáltak temetkezési helyként és szertartások színteréül.
A Cella Trichora, a háromkaréjos kápolna, amelynek falait dús redőkbe rendezett, falikárpitot idéző, arabbetű-motívumos falfestés maradványai fedik. A kutatások szerint a festés kétrétegű, tehát két időszakban, a IV. és a XI. században keletkezett, s ez az építmény használatának folyamatosságára utalhat. Möller István beomolva, összetört szarkofággal lelt rá az 1910-es években a III. sírkamrára. A bemutatottak között van még a dongaboltozatos, dísztelen IV. és a kazettás falazatú, faragott kövek mintázatával díszített XIX. és XX. sírkamra, valamint a Nyolcszögletű (V.) sírkamra, amely az egyetlen ilyen formájú építmény a temető területén.
A hétkaréjos kápolna, a Cella Septichora az ókeresztény temető eddig ismert legnagyobb, de valószínűleg befejezetlenül maradt, részlegesen földbe mélyített, durván megfaragott mészkődarabokból, tört mészkőből és téglából emelt falú épülete. Névadója hét apszisa. A kápolna 1927-ben került elő, majd Gosztonyi Gyula mérte fel és tárta fel részlegesen 1938–1940-ben. A végleges, teljes régészeti kutatásra és feltárásra csak 2005–2006-ban Visy Zsolt vezetésével került sor.
Bár az ókeresztény temető egy élő város alatt fekszik, a feltárás és a kutatás nem állhat meg.
A Tóth Zsolt vezette ásatáson került elő 2010-ben, a Jannus Pannonius utcában, a Rózsakert területén az újabb Cella Trichora, melynek sírkamrája is van, ennek bemutatása azonban források hiányában egyelőre várat magára. S hogy még mit rejt a föld mélye, az ókori holtak városa meddig terjeszkedett, s még meddig kellene bővíteni a világörökségi területet, az a jövő kérdése, nagyszabású, az adottságok miatt azonban csak kisebb lépésekben megvalósítható régészeti feladat.
A címet meg kell őrizni
Ami azonban a jelen, a közvetlen feladat, az a meglévő, megismert kincs bemutatása, megismertetése. Amikor 2004-ben sor kerülhetett a Cella Septichorának és környezetének feltárására, bemutatására, a tervező, Bachmann Zoltán építészprofesszor a hétkaréjos temetőkápolna falai fölé, a mai térszínt síkjára illeszkedő, kétszáz négyzetméteres üvegtetőt álmodott. A föld alatti múzeumtér bejárati folyosója üvegfalat és födémében üveghasítékot kapott, melyen keresztül előtűnnek a bemutatótér falrészletei. A többszintes múzeumtér különleges térkapcsolataival vezeti végig a látogatót az ókeresztény sírkamrák között. Az emlékek más-más nézőpontból, lentről fölfelé, föntről lefelé láthatók, mindig úgy megválasztva a betekintés irányát és módját, hogy azzal a meglévő érték ne sérüljön. A különböző szintek és a különleges világítástechnika segítségével kitáruló képek jól értelmezhetően, érzékletesen mutatják az egyes korszakok sajátosságait, egymáshoz való viszonyát is.
Magától értetődő, hogy a munka folytatására, az újabb és újabb régészeti feltárás lehetőségére, a feltárt helyszínek bemutatására van szükség, a meglévők fenntartásának érdekében pedig az infrastruktúra és a környezet fejlesztése, a folyamatos és rendszeres karbantartás, a korábbi építészeti, épületszerkezeti megoldások javítása sem maradhat el. Mindezek mellett kiemelt figyelmet kell fordítani a falfestmények állapotára, esetleg újabb konzerválására.
A Cella Septichora Látogatóközpont vezetett túráival, kultúrhistóriai, vallástörténeti programjaival, múzeumpedagógiai gyakorlatával igyekszik teljessé tenni ennek a kiemelkedő jelentőségű világörökségi helyszínnek a megismertetését, amelyben együtt kell dolgozniuk a régészeti, műemlékvédelmi, oktatási és turisztikai szakembereknek.
Nem kétséges, hogy a cím mégoly sok feladattal járó megszerzése „csekélység” volt megőrzéséhez képest, a húsz évvel ezelőtt elnyert világörökségi rang csak a kezdet volt.
Borítókép: A Cella Septichora északi fala. Fotó: Graics Tibor/Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft.
