– Mindig megvolt bennem az érdeklődés a letűnt korok életmódja, használati tárgyai iránt. Nagyjából húsz éve kezdtem el gyűjteni a néprajzi tárgyakat dr. Bátky Zsigmond 1906-ban megjelent Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére című könyve alapján. Ezt az épületet egy jómódú gazda építette, de ötvenháromban el kellett hagynia a családjával együtt. A téesz költözött a helyére, és különböző műhelyeket alakítottak ki benne. Úgy tíz évvel ezelőtt megjelent a lánya, és kérdezte, megtaláltam-e a kincset, amit annak idején elrejtettek? Nem találtam meg, de bármi volt is az, amit akkor elástak, ehhez a gyűjteményhez és az idelátogatókhoz képest nem hiszem, hogy sokat ér.
Az első épületet az ősfoglalkozásoknak szentelték. Itt olyan eszközök vannak kiállítva, melyek a gyűjtögetéshez, halászathoz stb. kapcsolódnak. Ványai úr elmondja, hogy amikor elkezdte a gyűjtést, már a huszonötödik órában volt. Igyekeznie kellett, mert egyre kevesebb tárgy volt fellelhető. Ennek ellenére összejött a közel kétezer-nyolcszáz darabot számláló gyűjtemény, ebből tizenegy volt ajándék, néhányat örökölt, csereberélt, de a többségért fizetnie kellett. Ványai úr nem alkudozott, ha szüksége volt rá, kifizette a kért vételárat, legyen szó egy gombostűről vagy akár egy kombájnról.
Utólag derült ki, hogy olykor a valódi érték két-háromszorosát fizettették ki vele, s az is előfordult, hogy még aznap a dupláját ígérték, ha visszaadja.
Mint mondja, egyik vásárlást sem bánta meg. Így telt meg tizenöt kisebb-nagyobb helyiség a tárgyakkal és a hozzájuk fűződő történetekkel. Egy kerek kő legendája például így szól:
– Az ezernyolcszázötvenes években történt Karánsebesen, hogy egy lány megkívánta úrnapján a rozscipót. Annak ellenére, hogy dologtiltó nap volt, bedagasztotta, megsütötte, és a kemencepadkára tette hűlni. Amikor meg akarta szegni, a kenyér kővé változott. Megőrizte, és csak a halálos ágyán adta tovább. Ezt a mondát Dám László, a nyíregyházi Jósa András Múzeum későbbi igazgatója gyűjtötte a hatvanas években Bihartordán Csóka Vilmosnétól, aki a követ egy kenyereskosárban tartotta. A történetet egy néprajzi értesítőben olvastam, és utánaeredtem. Végül Berettyóújfaluban találtam meg egy sziklakertben, teknősök sütkéreztek rajta.
A tárlatvezetés során több teremben is játékos feladatok várják a látogatókat. Nemcsak az élmény-, de az ismeretszerzést is szolgálja néhány fejtörő. Vagy fordítva, kinek hogy sikerül. Az első a háziszárnyasok világába vezet be. Általában kerülöm az ilyen helyzeteket, de most nincs menekvés, játszani kell. A végeredmény nyolcból hét. Csak a gyöngytyúk hangja fog ki rajtam. A következő „hangjáték”, mely az állattenyésztéssel kapcsolatos, már jóval nehezebb. Nem is megy úgy, de legalább most már tudom, hogyan szól a pergő és mi a különbség a száncsengő és a szánkócsörgő hangja között. A falra szerelt havasi kürt ugyan nem szólt az imént, de a történetét azért megtudom.
– Van egy barátom, aki egyszer beállított ide,
körbenézett, és azt mondta, mondjak egy számot, tegyek hozzá annyi nullát, amennyit gondolok, és azonnal utalja. Persze nem adtam el semmit, csak cseréltem vele.
Ezért a havasi kürtért már nem is tudom, mit adtam. Egyébként a gyűjtemény folyton változik, alakul – mondja, ahogy egy félig berendezett kovácsműhely és egy darabjaira bontott malom előtt elhaladunk. Kell még idő, mire újra be lehet pöccinteni, de eljön az is.
A gyűjtemény eddigi költségeit háromfelé lehet bontani, nagyjából ugyanannyit fordított Ványai Gusztáv a tárgyak rendbe hozására, mint a megvásárlásukra vagy magára az épületre. Mindehhez az anyagi hátteret mezőgazdasági vállalkozása biztosítja. A restaurálás során többször járt úgy, hogy beszerzett egy-egy szuvas, vetemedett, rossz állapotú malmot, bőrszitát, szecskaládát vagy akármit, amit
nem kis ráfordítással rendbe hozatott s nem sokkal később ugyanezek olyan állapotban kerültek hozzá, hogy csak a port kellett lefújni róla.
Az eresz alatt egy régi traktor álldogál. Nem véletlenül. A látogatók kipróbálhatják. Van itt egy kis betonpálya, ahol mehetnek néhány kört.
Kell pár óra, hogy bejárjuk a kiállítást, melynek tárgyai kilenc csoportba vannak rendszerezve. A paraszti munkától kezdve az élelmiszer-feldolgozás tárgyain keresztül a honvédelemig. Minden gyűjteményi részben újabb és újabb feladvány várt. Az átlagom nem lett rossz. Még nem jártunk a felénél, de már hiányzott a be nem csomagolt hideg élelem, annyi a látni- és mesélnivaló. A gyűjtemény a pincétől a padláslabirintusig szó szerint mindent betölt. Ez utóbbi helyen állították ki például a szállítás és közlekedés egykori tárgyait. A legtöbbet darabokra szedve hozták fel és szerelték össze ismét. Szekér, szán, hintó, ameddig a szem ellát.
– Mondták a barátaim, hogy egyszerűbb lenne az életem, ha bélyeget vagy gyufásdobozt gyűjtenék, de a mezőgazdaság közelebb áll a szívemhez – mondja, és egy régi faekére mutat. – Ez Vésztőről került ide, méghozzá úgy, hogy volt itt egy odavalósi öreg bácsi, aki azt mondta, látom, van itt már elég lom, de olyan, mint ami nekem a csűrben van felakasztva, még nincs. Másnak nem adom, de te azt megveheted. Hittem is, meg nem is, de elmentem, és akkor láttam, hogy az ezernyolcszázas évek elején készült ekéről van szó. Megkérdeztem, miért én vagyok a kiválasztott, akinek eladja. Kiderült, hogy
a török időkben a rábéiak őrizték a vésztőiek nagyharangját, amit aztán voltak olyan rendesek és visszavittek. Ez a nyolcvanéves bácsi ennek emlékére adta el nekem az ekét.
Ezt is saját zsebből fizette ki, mint mindent. Elmondhatja, hogy egy fillér pályázati pénz sincs a gyűjteményben, pedig kétszer is pályázott. Az egyik elutasított pályázattal annyit ért csak el, hogy a csatolt fényképek nagyításai díszítik azóta is a pályázati iroda falát. Úgy érzi, így is nyert.
– A gyűjtögetés egy hobbi. Először csak a magam örömére, szórakoztatására, és ha már elhelyeztem őket valahogy, feltör az emberben a vágy, hogy másoknak is megmutassa.
A gyűjteményben található néhány évszámmal ellátott tárgy. Ez mindig elgondolkodtatott. Vajon mi járt a mester fejében, amikor rápingálta? Ez szerintem
egyfajta garancia. Mindenki láthatta, hány évet, generációt szolgált ki egy-egy eszköz, szerszám.
Néha bemutatom a kiállítás egyik-másik darabját a püspökladányi tévében. S az egyik adásban látszódott a háttérben egy hengeres, fém paprikásdoboz. Hamarosan Szegedről telefonált egy gyűjtő, hogy megnézheti-e. Mondtam, hogy természetesen. Voltak azonban ennek komoly egészségügyi akadályai a részéről, ezért az út előtt három napig nem evett és nem ivott, majd fogadott egy kisbuszt, sofőrrel. Tudtam, hogy ha ilyen fanatikus gyűjtő, akkor biztos, hogy hozzá fog kerülni a doboz, nekem úgysem ez a fő csapásirány. Neki is adtam, és egy sonkafőzőedényt hagyott itt érte cserébe.
Látogatásom elején szó esett az elásott kincsről, és azzal a képzeletbelivel vetette össze Ványai Gusztáv a maga kincsestárát. Mennyit érhet? A tárgyak vételi ára, az utánajárás, a szállítás és a restaurálás pénzben kifejezhető. Erről mindről számla van, csakúgy, mint az ingatlan vételáráról, az építési költségekről és a rezsi napi költségeiről. S ha ő vezeti körbe a látogatókat, mégsem szed belépti díjat. Vajon miért?
– Ez egyfajta társadalmi felelősségvállalás.
Járhattam óvodába, iskolába, egyetemre, kettőre is, és úgy érzem, valamit vissza kell adnom azoknak, akik a szalag mellett dolgoztak,
míg én a legkiválóbb professzoroktól tanulhattam. Nem kötelez erre senki, de én így gondolom.
