Az újraélesztett Operaház

Koncepciózus kortárs épületek, műemlékek hűséges megújítása, történeti környezetbe elegánsan illeszkedő mai házak – ez Zoboki Gábor építészete, amelyben időről időre jelen van a zene. Tízéves korától a Kodály-módszer egyik zászlóvivőjének, Thománé Molnár Magdának, ahogy szeretettel mondja, a virányosi Buba néninek a tanítványa volt. Még hozzáteszi, akit ő tanított, egy életre eljegyezte magát a zenével. Építészhallgatóként egy évre otthagyta a műegyetemet a Zeneakadémia karmester és zenetörténész szakáért, végül a mérnök apa visszaparancsolta, de a zene ismerete, szeretete örökre megmaradt. S hogy mennyire adatott meg a szakma és a szenvedély együttélése, mutatja pályáján a Müpa és a nagy álom, az Operaház.

Az Operaház 1970 óta az otthonom, a harmadik emeleten nőttem fel – meséli beszélgetésünkkor az építész –, ott voltam, amikor a balettintézetben épp végzett Markó Iván a későbbi Győri Balett táncosaival bemutatta A Nap szeretteit, ott voltam Seregi László Rómeó és Júlia-főpróbáján, a Szentivánéji álom premierjén, amikor a román forradalom zajlott, Seregi kilépett a függöny elé, és szinte zokogva azt mondta, lehet, hogy egy szabad Európára megy fel a függöny – óriási pillanatokat éltem meg, én ezt a Házat szenvedélyesen szeretem.

Zoboki Gábor a színpad fölött, a zsinórpadláson  Fotó: Végh László

A magyar kulturális épületek történetében mindig ott van egy államférfi meg egy építész – folytatja –, Podmaniczky Frigyes, mintha a testvérem lett volna… Podmaniczky és Jókai nélkül nem lett volna opera, ők küzdöttek meg Ybl Miklósért, az operáért. És így gondolom ezt a Müpa esetében is, talán kicsit nagyképűen: ha épp nincs az a kormány és nincs egy megszállott építész, akkor nincs Müpa, nem a megtervezés, a megépítés volt a truváj, hanem az, hogy van.

Az Operaházat csak olyan építész újíthatja meg, aki szereti az operát, ez nem csak örökségvédelmi kérdés, elsődleges szempont. Ki kellett harcolni egy megszállott intendánsnak és építésznek. A négyéves felújítást kétéves előkészítő munka előzte meg, tanulmánytervekkel, költségvetéssel, lobbitevékenységgel, hogy megszülethessen az a kormányhatározat, amelyben van egy erős mondat: A cél az Ybl-közeli állapot megközelítése.

Építészetileg, és e tekintetben a színpadtechnika megújulásáról, akusztikai és világítástechnikai kérdésekről, a műhelyek kiköltözéséről, ezáltal a művészek öltözőiről, próbatermekről, s nem utolsósorban egy lenyűgöző ház méltó műemlékvédelmi szempontjairól szólva, tudjuk, nem sok a négy év, ami eddig eltelt a bezárás óta. Nagy európai operaházak felújítása ennél jóval hosszabb ideig tartott, mégis a művészeknek és a közönségnek túlságosan hosszúnak tűnt.

A zenekari árok visszakerült eredeti helyére, újra lesz előszínpad és fafüggöny

Mióta hozzákezdtünk, legalább két programváltás volt. Nem hittük, hogy a teljes restaurálásra lehetőséget kapunk, először csak a színpad felújítására szorítkozott a terv. Sokan úgy látták, a műszaki felújítás után a közönségforgalmi terek még elviszik a következő húsz évet. Én sose gondoltam ezt, sejtettem, hogy egyik probléma adja majd a másikat. Így is történt. A színpad alsógépészete, amely a nyolcvanas években került be a házba, évtizedek óta nem működött rendesen, sokszor megmakacsolta magát, volt, hogy a függöny irányíthatatlanná vált, önálló életet élt, ültem ott olyan estén, amikor megállíthatatlanul egyre beljebb és beljebb csúszott, az énekes szinte a résből énekelt. De a felsőgépészet legalább ilyen problémát okozott, kézzel húzták-tolták a hatalmas díszleteket. Ahogy kifelé mentünk a színpadról, beléptünk a függönykamrába, s kiderült, ha kemény függönyt akarunk, amilyen régen volt az Operaházban, a függönykamrát szélesíteni kell. Amint továbbhaladtunk a nézőtér felé, jött a következő kérdés, az 1912-es székszámnövelés miatt beljebb tolt, kagyló nélküli zenekari árok…, aztán még tovább: a világítástechnika, az előadásokat a nézőtér felől világítjuk, a lámpapark hamar avul és zajos. Ráadásul ott voltak a pattogó, csavarozott moziszékek, új szék kell, a sortávolságoknak meg kell felelniük a tűzrendészeti szabályoknak, a szőnyeg nem alkalmas a menekülésre, mint a dominó… Centiméterenként zajlott a háború, és a végén kiderült, így nem lehet, így nem szabad hozzányúlni a Házhoz. Új koncepció kell.

A nézőtéren állunk, az új széksorok még nem kerültek a helyükre, a hatalmas aranyozott csillár leeresztve, az Operaház számára gyártott négyszáznegyvenhat meleg fényű, klasszikus gyertyaégő majd újra fölfelé világít, mint valaha. A zenekari árok is visszanyerte eredeti mélységét, ahogy visszakerült az előszínpad is.

Nem esett áldozatul ez a Ház sem a háborúnak, és mint annyi épület, nem kapott idegen funkciót sem, de tény, hogy a három átépítés megkínozta.

Először 1912-ben Bánffy intendáns kívánságára Medgyaszay István ugyanazon építészeti keretben kétszáz székkel volt kénytelen megnövelni a nézőteret. Kegyetlen kihívás ez, a mégoly tehetséges, fiatal Medgyaszaynak is az volt. A székszámnövelés miatt nemcsak beljebb tolták a zenekari árkot, hanem levágták az előszínpadot, így a művész alig tudott kilépni a függöny elé. Akusztikai gyilkosság volt.

Az Operaháznak érdekes akusztikai képlete van: a színpadtér, amely hatalmas, festett téglatér, mindig csodálatosan szól. A nézőtérnek, az epidauroszi színház fantasztikus patkóformájának, amely a barokkban nyílt ki, s növelte állandóan az építészettörténet, ugyancsak zseniális a hangzása. De ha ennek a két térnek a találkozásánál a zenekari árok, az előszínpad és a proszcénium fala nem jó helyen van, urambocsá! csak annyi történik, hogy az árok két méterrel hátrébb kerül, mint nálunk 1912-ben, akkor ez a hangzási egyensúly felborul. Tehát, ha a zenekari árok visszakerül a színpad alól a proszcénium akusztikai kagylójába, a két zengőtér jól tud egyesülni. Helyreáll az eredeti, autentikus akusztikai képlet, ahogy Ybl – annak a hangzás- és színpadtechnikai kánonnak az alapján, amely tökéletesen működött és működik a milánói Scalában, a bécsi Staatsoperben, a drezdai Semper-
operben – megtervezte. Most kikerült a kétszáz szék, s bármily nehezen fogadta el a színházi intendatúra, ez az eredeti Ybl-megoldás. És ez is örökségvédelem, nem építészeti, hanem akusztikai. Visszakapjuk az eredeti hangzást. Nem kellett kitalálni semmit.

Ez az a Ház, amelyhez nem lehet hozzátenni, vagy elvenni, olyan tökéletesség árad a kompozícióból.

Valaha, még a tűzvédelmi szempontból új korszakot nyitó vasfüggöny megjelenése előtt nemcsak bársonyfüggöny zárta le a színpadot, hanem létezett fafüggöny, néhány operaházban meg is tartották.

A bársonyfüggöny előtt a több darabból álló, festett fafüggöny keretezte a proszcéniumnyílást, a kemény felület akusztikailag tökéletes hatást adott. Most visszatettük eredeti helyére, felső szakaszát bent hagyjuk az előadás alatt, a bársonyfüggöny e mögé megy ki. Keretezi a proszcéniumot, s a zenekari kagylóból áradó muzsika a fafüggönyről lecseng a nézőtérre. A magas hangoknál radikálisan megnöveli az utózengési időt, az énekesnek lényegesen több pianissimóra lesz lehetősége. Íme az akusztikai örökségvédelem.

És ami a székeket illeti, Thék Endre nádfonatú székeinek többsége, amelyekből egynek sem bukkantunk a nyomára, 1912-ben kikerült a zsöllyéből, a középső sorokban megmaradtak, eléjük került három karosszéksor, az utolsó tíz sorba pedig moziszékek. Most megint minden széknek saját karfája lesz, ha nem is faragott oroszlános, de az íveket, a számlapokat, a szegecselést visszaadjuk, ugyanazt a hullámzást látjuk majd, mint egykor.

Az előcsarnokban vagyunk, fönt Székely Bertalan múzsái és a groteszk festésekkel ékes boltozat. A boltozaterdőből fölfelé tekintve kibontakozik a monumentális lépcsőház, amelyen majd fölmegyünk a nagy büféhez, s onnan tovább az auditóriumba.

Azt szoktam mondani, az operaelőadás nyitánya előtt van még egy nyitány, az építészeti nyitány a maga dramaturgiájával: előcsarnok, oszlopcsarnok, lépcsőház, nagy büfé, szalonok, kerengők, páholy… térről térre, egyik ámulatból a másikba. Színkoncepcióban is zseniálisan építette fel Ybl.

A falkutatás tanúfelületei vallanak, ahogy egy-egy faldarabon szikével lehántottuk a festéket, négy-öt réteg jött elő. A harmadik emeleten – ott voltam otthon – a hatalmas faltesteken eredetileg színes festések voltak, nem vörös betétek, ez az ötvenes években kerülhetett fel. A páholyok mennyezetén a barackvirág, a padlizsánlila és az olajzöldek között bordűrök futottak, a lábazatok világos okkerszínűek voltak. Ezeket utóbb egységesen sötétbarnára vagy feketés meggyvörösre kenték le.

Czétényi Piroska könyvéből is tudom, Yblnek és Scholtz Róbert festőművésznek határozott és tudatos színezési, aranykezelési koncepciója volt, a Házban a sötét földszínektől, az umbrától, a terrakottától az okkeren át fölfelé, az auditórium felé haladva világosodnak az árnyalatok, hogy aztán a komplementerekkel, a zölddel, az egyiptomi kékkel, a királykékkel, a türkizzel, a rózsaszínnel, a pirkadattól a naplementéig kitáruljon az ég. Ybl idejében sokkal világosabbak voltak a színek, mint amilyeneket megszoktunk – most ezekhez tértünk vissza.

A falképeket milliméterről milliméterre tisztították, restaurálták 

És a szimbólumrendszer: az Operaház szellemiségét védik az antik szakállas férfifejek. A falképek egyik főszereplője a mámorban, az élvezetekben tobzódó Dionüszosz, a büfé mennyezetén Vastagh György alkotásán tigris vontatta hintaján vígan issza a bort, a nimfák, faunok mulatoznak, sötét, vöröses umbra a meghatározó tónus. A lépcsőházban, Than Mór seccóin – a Zene ébredése és a Zene hatalma – már a harmónia megtestesítője, az ifjú Apollón fogad lantjával, ott van Orpheus és a Thébait felépítő Amphión is az angyalokkal, két lunettában a Képzőművészet és az Építészet allegóriája, utóbbi kezéből az Operaház alaprajza hullik ki. Aztán a nézőtér fölött Lotz Károly csodája, A Zene apoteózisa, az Olümposzon hárfázó Apollón a lába előtt heverő istenekkel, múzsákkal, szemközt az apollóni tiszta eszmény ellentéteként az ösztönök világának képviselője, Dionüszosz, s mindez Lotz sajátos perspektívájában.

A Zene apoteózisa, Lotz Károly alkotása az auditórium magasában

Az Operaház legendáriuma szerint az auditórium magasában a tizennyolc lunettában az angyalok esténként, előadás után hibátlanul játsszák el az aznapi darabot, hogy spirituálisan megtisztítsák a zengőteret.

Ami ma még nem látható, de a márciusi nyitásra már mindenütt a helyén lesz: a kárpitborítás, a hatalmas előfüggöny.

A Ház a színekkel, a világítással és a textilekkel kapja meg azt a varázslatos aurát, amely méltó hozzá. A kárpitok körül folyt az egyik legnagyobb csata, nehéz volt megértetni, micsoda különbség van bársony és bársony között, hogy ide nem engedhetünk be akármit. Nem mindegy, hogyan csillan meg a fény a brokáton, a bársonyon. Nekünk is meg kellett tanulnunk a bojtokat, a rojtokat, a fonást…,

... egy olyan korban, amikor ez a tudás már csak nagyon kevesek birtokában van. Három hölgy ismeri a titkot Venetóban, kettő Milánó környékén és néhányan Londonban meg Párizsban. Kevesebb lesz a kárpit, mint az utóbbi évtizedekben volt, ez is segíti az akusztikát, hisz a szövet is elnyeli a hangot, de az előfüggönyt kétméteres magasságban aranyozott, kézi hímzés díszíti, hatvan centiméteres bojttal és kézzel font rojttal.

Még egy pillantás a színpadra, a zsinórpadlás magasából a szédítő mélységbe, huszonnégy méter, nagyságban a bazilika után következik. Aki építővel, építésvezetővel találkoztunk sétánk során, szívélyes, mosolyog.

Sok harc kísér egy ilyen építkezést, de amikor élni kezdenek a színek, szűnik a kosz, lekerülnek az állványok, a faburkolat eredeti arcát mutatja, a parkettát pácolják, ugyanazok a munkások, építésvezetők, akik tíz hónapja még köszönni sem voltak hajlandók nekem, mert érdes a stílusom, ha el akarják magyarázni, hogy mit miért nem csináltak meg, most már lelkesen mutatják, amit akkor én próbáltam elmagyarázni; megfordul a lefelé álló Gauss-görbe. Emlékszem ilyesmire a Müpában is, egy reggel a liftben megszólított az egyik munkás: mérnök úr, tegnap bementünk a színpadra, énekeltünk, jó lesz az akusztika… Ezek a nagy pillanatok, a szomorú reggelek mosolygósak lesznek, jön az eufória, látjuk a végét.

Borítókép: Az újraélesztett Operaház.  Fotók: ZDA - Zoboki Építésziroda