Ma ezek utódai legelnek ezerszámra szerte a hazában, a magyar táj elmaradhatatlan színfoltjaként, a természetközeli gyepek gondozóiként, s nem utolsó sorban a magyar gasztronómia csúcsminőségű termékeinek élő alapanyagaként. Az utókor mindezt Bodó Imrének, a Hortobágyi Állami Gazdaság egykori főállattenyésztőjének, később az Állatorvostudományi Egyetem nemzetközi hírű, népszerű professzorának köszönheti.

Az ő messze látó szakmai meggyőződése, patriotizmusa, bátorsága és leleményes szervezőkészsége

nélkül az élenjáró szocialista mezőgazdaság az írmagját is kiirtotta volna a nem sokkal korábban még milliószámra tenyésztett, sokoldalúan használható, szívós őshonos háziállatunknak.

Sokoldalúan használható, szívós őshonos háziállatunk, a magyar szürkemarha (Wikipedia)

 

„A magyarmarha meglévő tisztavérű állománya az igénytelenségre van kitenyésztve, mi pedig nem igénytelen és nemtermelő, hanem fejlődő mezőgazdaságunknak egyre igényesebb és ezzel párhuzamosan egyre magasabb teljesítőképességű állatokat akarunk előállítani” – fogalmazta meg az illetékes elvtárs a magyar szürke fajta halálos ítéletét, melynek végrehajtására az a döntés született, hogy „az egész állományt keresztezni kell a kosztromaival és a magyar szürkét nem szabad fajtatisztán szaporítani”. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy

minden szürke bikaborjat vágóhídra kellett (volna) küldeni.

A kosztromai egy szovjet fajta volt, amely a sztahanovista igyekezetű magyar mezőgazdászok szemében a haladás és persze a terv-túlteljesítés garanciájának tűnt. Megrovóan említi az előterjesztés, hogy egyes szakemberek „teljesen indokolatlanul” az alföldi magyar marhát „soviniszta szempontokból még továbbra is mint önálló fajtát akarják tenyészteni”.

Itatás a Hortobágyon

 

Miután ilyen módon preventíven rá is mutattak a belső ellenség fenyegető aknamunkájára, kiváltképp értékelhetjük Bodó Imre és a keze alá beosztott, szakmájukat és állataikat szerető állattenyésztők és gulyások elszántságát, hogy csakazértis az önálló fajta „teljesen indokolatlan” fenntartására esküdtek össze.

A puszta mélyére rejtettek közel kétszáz tehenet néhány bikával. Ez adta a fajta megmentésének a magvát.

Nem pusztán parancsmegtagadásra vetemedtek, hanem szabotálták a szocialista mezőgazdaság céljait, ráadásul mindezt soviniszta indítékból. Aki kicsit is ismeri a hatvanas évek légkörét, elképzelheti, mit kockáztatott a pártvonallal szembeszegülő szakember, milyen merészség kellett szakmai meggyőződésének érvényesítéséhez. Kászoni székely őseinek állatszeretete és furfangja, a kőszegi katonai reáliskolában sajátjává vált keménység és fegyelem, híres lovasként ismert katonatiszt édesapjának, piarista tanárainak és gödöllői professzorainak példája, s mindenekelőtt

a vele jóban-rosszban kitartó felesége, a kutatói karriert családja kedvéért feladó Újhelyi Erzsébet bátorító szolidaritása

segítette döntésében. Ez tette végül hazánkat a világon az elsők egyikévé az őshonos háziállat-géntartalékok megőrzésében.

Soha nem a maga érdekét nézte, a szakmáért, családjáért, nemzetéért habozás nélkül vállalt áldozatot

 

A magyar szürke megmentésének történetét, s a mindig huncutul mosolygó Bodó Imre professzor rokonszenves egyéniségét mutatja be a kollégái és hét gyermeke visszaemlékezéseiből építkező Egy borjúfark sem hibázott című portréfilm. A tudósét és emberét, aki soha nem a maga érdekét nézte, aki a szakmáért, családjáért, nemzetéért habozás nélkül vállalt nehézségeket, áldozatot. Anekdotaszerűn mutatja ezt az igaz történet, melyet az őt a hatvanas évek elején a Hortobágyi Állami Gazdaságba hívó kollégája mesélt el. Már indulófélben volt, családja minden holmija felpakolva, amikor jött „a pontosítás”: a fizetése kevesebb lesz, az ígért vezető beosztást, s a gazdaság központjában ígért lakást sem kaphatja meg. „De gyere, gyere, ha már be is pakoltál, ez mind nem lényeg”. Mire Bodó Imre „Ha már ennyire benne vagyunk, akkor nincs mese, megyek!”

Családjával a tanyán

 

S bár gyermekei úgy emlékeznek vissza, hogy édesapjuk folyton dolgozott, odahaza is, azért arra maradt ideje, energiája és figyelme, hogy mind a hetüket a maga egyéni módján szeresse és támogassa. Hogy

átadja nekik a magyar kultúra és történelem szeretetét és ismeretét, magyar hősökről és királyokról mesélve, s Arany János verseit – fejből – tanítva nekik.

Hogy megtanítsa úszni őket az agárdi nyaralások során. S habozás nélkül, beosztásban és fizetésben komoly visszalépést is vállalva otthagyta a szívéhez oly közeli hortobágyi pusztát, a fővárosba költözött, hogy középiskolás korhoz ért gyermekeinek a legjobb oktatást nyújthassa.

Tanítványa és kollégája, Sótonyi Péter, az Állatorvostudományi Egyetem rektora szerint Bodó Imre nem papírízű ismereteket adott át hallgatóinak; nemzetközi kitekintésű elméleti tudása mellett „ontotta a gyakorlati példákat”. Nem egy könyvet, hanem a saját életét, tapasztalatait osztotta meg, színes történetekben. Beosztottjai emberséges főnökként emlékeznek rá, aki ha kellett, felgyűrte az inge ujját, és segített cipekedni a hivatalsegédeknek.

A gulyások, akikkel annak idején együtt dolgozott, harminc év után cifra szűrbe öltözve eljöttek a köszöntésére

rendezett ünnepségre, hogy találkozhassanak vele.

Bodó Imre bácsi a tehetségével és kitartó munkájával ért a szakma csúcsára, a hatalom kegyeit soha nem kereste. Hitét nyíltan megvallotta, fiait a piaristákhoz járatta, minden gyermeke az üldözött Regnum Marianum közösségben nevelkedett. Otthona a regnumista gyerekek számára mindig nyitva állt, derűs egyénisége valamennyiünk számára példa volt.

 

Az élete 92. évében elhunyt Bodó Imre temetése a kelenföldi Szent Gellért plébániatemplomban lesz január 11-én 14 órakor.