Sokszor sétáltam már e sírkertben, mindig a hosszúra nyúlt nyárból hirtelen ránk hulló őszben. A természet ilyenkor olyan színeket kever ki a fák lombjában meg a bokrok bogyóiban, és olyan mesterien kombinálja azokat, hogy bármely festő megirigyelhetné. És nyugalom van, nem áll fenn annak a veszélye, hogy hangoskodó turistacsoportokba botoljak, ahogyan a város környéki erdőkben ez ilyenkor már-már elkerülhetetlen.

A Farkasréti temető legmagasabb pontján nézelődöm. Ha innen, a felső bejárattól indultam volna, meglehetősen lehangolttá sikerül a csatangolásom. Bal oldalon az első síremlék nem tűnik nagyon réginek, de benőtte a természet. Bárhogy igyekszem, semmilyen feliratot nem látok, mindent eltakarnak az ágak-levelek. Pedig, legalábbis a sír fölé emelt domborműből ítélve, nem akárki nyugodhat itt. A piros bogyókkal égő csipkebokor ágait nem kívánom széthajtogatni, véres tenyerem lenne a művelet vége. Találgatnom pedig nem érdemes, hiszen ebben a sírkertben több neves magyar személy nyugszik, mint a kolozsvári Házsongárdi temetőben és a budapesti Fiumei úti sírkertben együttvéve.

 

Elhatározom: nem írok le egyetlen nevet sem, amikor eljön az ideje, hogy papírra vessem a benyomásaim. Nem nézem sokáig a félig rejtett kőalakot, inkább odébbállok, mielőtt feltennék magamnak olyan kérdéseket, amelyekre nem tudhatom a választ. Amúgy is: nem ez az egyetlen növényzet ölelte műalkotás ebben a temetőben.

Márpedig a farkasréti sírkert bővelkedik képzőművészeti remekművekben. Ahogy giccsben is, de ez persze elkerülhetetlen. Pont úgy, mint minden településen – hiszen e temető épp olyan, mint egy nagyváros, ismerem fel. Vannak fő- és mellékútjai, amelyekből zsákutcák és gyalogutak nyílnak. Szerényebb és feltűnőbb, néhol egyenesen harsány sírok váltják egymást, mint a házak a városban. Az egymás mellett-mögött sorakozó urnafalak pedig lehetnének a lakótelepek.

 

Látni itt elhagyott házra hajazó nyughelyet ugyanúgy, mint palotára emlékeztetőt. És a stílusok is éppen úgy keverednek, mint városokban az épületeké. Jól elfér egymás mellett a klasszicizáló kőoszlop és a modern fémemlék, a kopjafa és a márványszobor. Aki figyelmesen sétál a kertben, olyan síremléket is találhat, amely régebbi, mint maga az 1894-ben megnyitott temető. Érdekes, de nem megmagyarázhatatlan: a régi farkasréti síremlékek jó része más temetőkből került ide, a tabániból és a vízivárosiból, a németvölgyiből és máshonnan is. Az élet kalandos lehet a halál után is, mondanám egy képzavarral. De létezik a mai kor elvárásainak megfelelő – nem: azokat túlszárnyaló – módon, valóban igényesen kialakított exkluzív parcella is. Kinek mi jutott, juthat.

 

Temetőben sietni nem érdemes. A síremlékek alakjait, alakzatait nézve próbálom kitalálni, mivel foglalkozhatott az, akit oda temettek. Hisz ahány sír, legalább annyi történet, melyeknek nagyobb része legfeljebb szűk körben, ha ismert. Némelyik annyira magával ragad, hogy tán addig álldogálnék mélázva előtte, mígnem magamat is körbefonna a sírokra kúszó borostyán.

 

Megnyúlt a fejfák árnyéka, indulnom kell. Az új temető kapuja csukva, de a portás, amint meglát közeledni, kitárja. Záróra? – kérdem. Igen, sőt! – feleli. Jól elszámoltam magam, most megkerülhetem gyalogosan a régi temetőt, hiszen a kocsim a főbejárat mellett parkol. Két megállónyi séta, nem olyan nagy távolság. Elindulok a két temetőrész közötti keskeny úton. Átnézek a kerítésen – és szorongás fog el. Hátulnézetből bizarrnak tűnnek a sírkövek, hisz se felirat, se díszítés nincs a hátlapjukon. Némelyiket megrongálták, másikukat az idő rágta csipkéssé. Elővenném a fényképezőgépet, de meggondolom magam: ezt nem szeretném megörökíteni.

Megyek tovább, elhagyom a barna mókus birodalmát. Zsebre vágom a kezem. Gesztenyét találok benne. A barna gömböc tetején a szürke folt szív alakú. Újra elteszem – emlékeztessen az életre.