Keresgélvén a szűkös növényi erőforrások, nyersanyagok kiváltóját, a PVC feltalálásával a XIX. században, akkor még szerényen, világhódító útjára indult a műanyag. Ami nem sikerült Nagy Sándornak, Napóleonnak, Hitlernek, azt gond nélkül valósította meg: főként a XX. század során bevette az egész bolygót. Most ott tartunk, hogy már nem vagyunk meg nélküle. Egyúttal dobogós lett a közellenségek versengésében, különösen, mióta felfedezték a mikroműanyagokat és káros hatásukat, az egyik főellenség.
Kevés az olyan ember, aki ne értene egyet az ellene való küzdelem égető szükségességével.
Lelkes diákok és meglett kutatók pályáznak lebontó és begyűjtő projektekkel, mi, egyszerű halandók pedig szelektíve gyűjtünk, petpalackokat váltunk vissza (ha sikerül), és bio-bevásárlószatyrokkal indulunk a szupermarketekbe. A jómódúbbja pedig oda már be sem teszi a lábát, hanem a kimért, csomagolásmentes, leginkább bioterméket (aranyáron) kínáló ökoboltokba jár. Nemzetek, köztük világhatalmak szakértői, politikusai szónokolnak. Országos és nemzetközi szervezetek alakulnak, és tanácskoznak, és tesznek ajánlásokat… De mindez egyelőre úgy tűnik, pótcselekvés csupán és szájtépés. Mert globálisan, a nagykibocsátás szintjén, határozottan és bizony túlemelkedve a nemzetgazdaságok és multinacionális cégek közvetlen, rövid távú érdekein kellene gyakorlati megoldásokat találni, azokat deklarálni és – nem utolsósorban – meg is valósítani, közös erővel. És pont ez, ami sehogy sem sikerül.
Erre a permanens kudarcra hozott újabb példát még a legnagyobb és talán legkompetensebb világszervezet, az ENSZ november elsejei tanácskozása is,
amikor megállapodás nélkül ért véget globális műanyagegyezményének ötödik tárgyalási fordulója a dél-koreai Puszan városában. Majd tíz évig készítették elő, most egy hétig csócsálták tovább – és megint nem történt semmi. Pontosabban mégis történt: eközben is folyamatosan és növekvő mértékben az, ami ellen összegyűltek.
