Toportyánunk a XIX. századra teljesen eltűnt hazánkból, de az 1980-as években újra felbukkant, mostanra pedig már annyira, hogy tényleg feltűnő. Megítélése is változóban. Amikor nyoma veszett, szomorúan vettük tudomásul, hogy az ember (esetünkben a magyar) környezetátalakító tevékenységének újabb állatfaj esett áldozatul. Mikor pedig az első példányokat újra megfigyelték itthon, volt nagy öröm. Lám, a környezetvédelem mégiscsak létezik, kézzelfogható eredménnyel. Persze, ha találkozunk vele, azért mégse fogjuk meg: harap. Napjainkban pedig erre a találkozásra van is jó esélyünk, mert
annyi lett egyszerre, hogy az bőven több, mint kéne.
Mint Patkó László vadbiológus, a WWF (World Wide Fund for Nature) Magyarország Nagyragadozóprogram-vezetője elmondta a Rákosmente TV-ben: „Őshonos fajról van szó, amely inváziós terjeszkedést mutat.” Ami különös az egyszerű halandó fülének, mert eddig inváziós fajként messze földről behurcolt, beköltözött állatokról hallottunk. De lám.
Hogy mit szeret? Mindent, amit el tud ejteni: nemrég született szarvasborjút, őzgidát, vadmalacot és persze a háziállatokat, mint a liba, a kacsa, a tyúk… sorolhatnám napestig az étlapján szereplő fogásokat. De a házi kedvencek sincsenek biztonságban,
állítólag kisebb kutyákat is elejt.
Így aztán nem csoda, hogy iránta érzett szimpátiánk fogyóban, különösen azoké, akiknek a közelében felbukkan. Vadászni sem tilos immár – bár állítólag nem könnyű, mert ravaszabb a rókánál. És már a fővárosban is a szemünk elé kerülhet – hát még az agglomerációban.
