Romon virág

Művészettörténész hallgatók vélekedtek úgy nem is olyan régen, hogy diplomájukkal nem szándékoznak Magyarországon maradni, hiszen egy művészettörténésznek itt nincs mit kutatnia.
Vajon hányan tudnának azonnal választ adni arra a kérdésre, mely város és meddig volt hazánk első – mai kifejezéssel – fővárosa, hol koronázták meg Szent Istvánt? Esztergomban, a fényes kezdetek és a hosszú történelmi évszázadok után az ősi államigazgatási és egyházi székhelyen járva ma is mintha a leginkább elfeledett, elhanyagolt városunkra tekintenénk.
Az 1950-es években faluvá akarták leminősíteni, az odavezető vasútvonal megszüntetését tervezték. Ez együtt járt a lakosság összetételének változásával is. Abban persze nem egyedülálló a város története, hogy a diktatúra negyvenegynéhány esztendejében a polgári életformát is igyekeztek száműzni. A legutóbbi időkben lehetünk tanúi annak a szándéknak, hogy a várost visszahelyezzék az őt megillető rangba – és gondolkodásunkban is elfoglalja méltó helyét. Romon virág.
Esztergom 2022. május elsejétől visszanyerte megyei jogú városi státusát, amelytől 1949-ben megfosztotta a diktatúra. Ebből az alkalomból jelent meg Prokopp Mária művészettörténész professzor asszony szerkesztésében a reprezentatív, Esztergom építészeti értékeit az új kutatások alapján összefoglaló kötet.

„2021-ben felhívással fordultam egykori tanítványaimhoz és kollégáimhoz, hogy mutassuk fel Hazánk első fővárosának, a Magyar Királyság 1000 éves egyházi és kulturális központjának a még ma is látható építészeti értékeit, a római kortól napjainkig.”

Negyvenkét tanulmány és tizenöt esszé ad hírt – mint a kötet szerkesztője írja – „az esztergomi épületek sugárzó hatásáról”.

Esztergom ezer év alatt kialakult sajátos, több központú városszerkezete ma is jól kirajzolódik. A Várhegy alatt találjuk az érseki várost (Vízivárost), amely a királyi városban folytatódik, és jóval később, a XIX. század végén csatlakozott a városhoz több, az előbbiekkel szoros közelségben lévő, sajátos arculatát máig (legalább nyomokban) őrző település.

A bevezető tanulmány a városrendezési elvek újragondolásának szükségességét taglalja építészeti és kulturális-szellemi szempontból.
A város ma – lássuk be – szegény rokon a hazai városok között. Évtizedek óta lezárt, romlásnak hagyott épületek, közösségi terek és funkciók megoldatlansága készteti botlásra – megbotránkozásra – a szemlélőt. A városon átvezető főútvonal továbbra is „kettévágja” a települést, akadályozza az Európa más részein már régebben kialakult gyakorlat megvalósítását: a belső városrész nagyrészt gyalogos élettérré alakítását, ahol a múlt értékei a jelennel ötvözve nyújthatnának kulturális-idegenforgalmi vonzerőt. Értékek sokasága kényszerül így „lappangani”, jobb időkre várva. De jobb időkre várni balgaság – ma kell bátran tervezni. Miért nem vezetik át a főutat az Esztergomot ölelő hegyek alatt? És egyszer autópálya, de legalább autóút köthetné majd össze Budapesttel. Tudom, a pénz… Ennek hiányára mindig mindent hárítani lehet. Mint ahogyan közlekedési nehézségekre hivatkozva utasította el az Alkotmánybíróság – miközben törvénybe foglaltan Esztergomot nevezték meg székhelyéül – a városban való, legalább évente egyszer-kétszeri ülésezést. A székhelyül kijelölt barokk Sándor-palota ma omladozó-romladozó. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk azonban – és erről jó néhány tanulmányban olvashatunk –, hogy a múltrombolás nem korlátozódott kizárólag a XX. századi diktatúra évtizedeire. Esztergom esetében is tanúi lehettünk – más magyar városokhoz hasonlóan – az 1960–1970-es években a régi városközpont letarolásának.

Mégis inkább a megmaradt és jövőnek szánt épített örökségre figyel a tartalmában és kiállításában méltó kötet. Nem feledve egy régi tábla intelmét: „A fundamentum Istentől való, és Istentől az akarat, mely újra építi a falakat.”          

Új kutatások Esztergom megyei jogú város építészeti értékeiről. Szerkesztette Prokopp Mária, Esztergom Megyei Jogú Város Önkormányzata, Esztergom, 2022, 624 oldal