Földmérők meséltek a madaras emberről. Ők mindenfelé, így a folyó közelében is megfordulnak, itt találkoztak vele, és láthatták, hogy nem akárkivel hozta össze őket a véletlen. Ismert minden madarat, ami csak megfordul a Rába környékén. Számontartotta fészkeiket, sőt, fiókáik számát is. Mindez pedig csak úgy lehetett, hogy
ott élt velük, a tollas jószágokkal, folyamatosan járva az ártéri erdőket. Mondták, hogy aludni sem ment haza, talán nem is volt neki hová.
Alkonyatkor az őrségi erdőkbe hazatérő hollók rekedt beszédére és rigók füttyére, csattogására aludt el, és az utóbbira is kelt, amikor hasadt a hajnal.
Állítólag tudott a tollas világ lakóinak a nyelvén is, legalábbis ezt állították a földmérők, akik szavahihető embereknek számítanak felénk. Be kell vallanom, sokáig bíztam abban, hogy egyszer csak én is összefutok vele, bár a történetét már sok-sok esztendővel ezelőtt hallottam. Valahogy idős embernek képzeltem, ritkás ősz szakállal, már bizonyosan meg is halt, lelke együtt röpdös kedves madaraival, neki ez lehet az égi jutalom, a mennyek országa.
Az is biztos, hogy
a madaras ember legtöbbet a feketerigókból láthatott arra felénk, a Rába környékén.
No jó, vadkacsából, azaz hivatalosan tőkés récéből is rengeteg van itt, különösen téli időben látni őket csapatostul a vízen. Egészen mások, mint mondjuk Óbudán, a Dunánál, a rábaiak egyáltalán nem várják be az embert, messziről meghallva a zaját, felröppennek és sokszor felháborodott hápogás közepette szapora szárnycsapásaikkal suhannak tova. De megfigyeltem, hogy rövidesen landolnak is, pont úgy érnek vizet, mint egy hidroplán a régi időkben. (A városi tőkés récék csak annyit tesznek, hogy nagy álmosan a partról beletottyannak a vízbe, azután szemrehányó tekintettel elvégzett néhány méter úszás után megint csak a parton kötnek ki.)
A vadkacsák Békásmegyeren, a Gőtés-tónál sem félnek az embertől (Fotó: Krómer István)
„Mifelénk”, ahogy Gasztonyban mondják, a Rába környékén szürke gém a harmadik leggyakoribb madár. Nincs belőlük túl sok, de az utóbbi években nem múlt el nap, hogy ne láttam volna egyet-egyet. Ők aztán itt vannak télen-nyáron, sosincs náluk game over. Emlékszem, apám „vasgémnek” nevezte ezeket a csupa csont, bőr és toll gázlómadarakat, amint megpillantva bennünket, felháborodott, recsegő hangokat hallatva felrepültek, hogy aztán nem sokkal odébb megint leszálljanak. Amúgy nem valami okos jószágok, hiszen a parton gyalogolva sokszor négy-öt ilyen felriasztás után esik csak le nekik, hogy a másik irányba lenne célszerű menekülniük.
Emlékszem, apámmal egyszer fekete gólyát is láttam a Góri öntésnél, de ez valami kegyelmi pillanat volt, azóta sem fordult elő ilyen ritkaság a gasztonyi Rábán. Vagy csak én nem voltam jókor, jó helyen. A közönséges gólyáknak viszont nem is kell lefáradniuk a Rábáig, a falu határában lévő öt-hat, holtágból kialakult tó, és azok békavilága épp elég táplálékot ad nekik. De találnak bőven élelmet a házak között is, tavaly
a portám utcára futó végében álló villanyoszlopra költöző, viharvert pár a kertemben tanyázó pannon gyíkokat szedegette össze
kényelmesen, de szisztematikusan. A felénk csak „rézkígyónak” nevezett jószágok nem adták könnyen a bőrüket, olyan hevesen tekeregtek a gólyacsőrben, hogy csak többszöri próbálkozásra érte utol őket a végzet.
A fehér gólyáknak nem is kell lefáradniuk a Rábáig (fotó: Pálffy Lajos)
Kiderült aztán, milyen öregek, törődöttek voltak ezek a tavalyi gólyák. Egy fiókájuk volt csak, azt sem tudták rendesen táplálni. Elpusztult a szerencsétlen, a szülők kilökték a tetemét a fészekből. És mint az az embereknél is gyakran előfordul ilyen esetekben, hamarosan el is váltak egymástól. Az egyik szülő még néhány hétig le-leszállt aludni egyet a fészekre, de még a nagy augusztusi vonulás előtt nyoma veszett annak is.
A gyurgyalagok viszont visszajöttek! Apám mesélt róluk, hogy régebben itt éltek, aztán jó huszonöt-harminc esztendeje egyszer csak ismét megjelentek a Rába légterében. Előbb csak fura, sivító hangjukra lettem figyelmes, majd meg is láttam a régi, Nagy Háború előtti repülőkre hajazó röpképű, színpompás madarakat. Be kell vallanom, hogy apám madaras könyvét kellett elővennem, hogy azonosítsam a nagy visszatérőket. Aztán most már fürdőzés közben, háttal a vízen lebegve tanulmányozom, milyen
ügyesen manőverezve gyűjtik a táplálékot a magas partoldalba vágott lyukban kikelt fiókáknak.
A kicsikre csak egy-egy fifikásabb róka jelent veszélyt, az árvíz már nem nagyon ér el abba a magasságba ilyen aszályos esztendőkben.
A színpompás gyurgyalag, a Rába nagy visszatérője (képek a Pixabay-ről)
Persze parti fecskék is vannak, mindig is voltak, de most a falu alatt valamiért gyurgyalagból jóval több van. A Kisasszony (Kisboldogasszony) napjára, szeptember 8-ra útnak induló fecskék amúgy meg szoktak pihenni a folyó feletti, repülő rovarokban bővelkedő légtérben. Tavaly még november elején is láttam egy megkésett csapatot, biztosan nagyon távolról, talán éppen Skandináviából eredtek útnak. (Mert ott is él ez a gyönyörű és okos madár, kár, hogy Gasztonyban már üresek az istállók, így elhagyottak az ott lévő fecskefészkek is).
Jégmadarak is költenek a partoldalban, s úgy húznak el acélkék tollazatukban a pecázó, elmélázó ember előtt, mint valami vadászrepülő. És közben még rikkantanak is egyet, aztán mire az ember gyereke felkapja a fejét, már sehol sincsenek. Annál tovább lehet nézegetni a minden évszakban előforduló cinegéket, van belőlük a Rába mellett sok kékcinege is. Ezek aztán
kedélyes beszélgetés közepette röpködik végig a fákat, táplálékukat keresgélve.
Nagy néha megjelenik egy-egy őszapókból álló raj is, pont úgy viselkednek, akár a cinegék, még a hangjuk is hasonló, csak a farkuk hosszabb valamivel.
Az őszapónak hosszabb a farka
Néha látok a föld felett rebbenni ökörszemet is, ő nagyon nem szeret magasan szárnyalni, megmarad a bokorszinten. Ritkán, de a szemem elé kerül a part szélén vagy a sekély vízben rovarokat, rákocskákat keresgélő kis lile is. Olyan ügyesen tud szaladni apró lábacskáin, hogy öröm nézni. Meg-megáll közben nagy hirtelen, és lecsap a csőrével. Az embertől nagyon fél, ha meglát, hiába nem mozdulok, rögtön szárnyra kap. Énekes nádiposzátát pedig most ősszel láttam először. Ez olyan „semmi extra”, kis kócos madárka. Ott matatott a nádban mögöttem, mikor estefelé indultam volna haza. Szigligeten már láttam belőlük sokat a nyaralások során, a nagy balatoni nádasokat biztosan jobban szeretik.
Vagy húsz-huszonöt esztendeje
az Alpokból érkező hollók is előfordulnak a Rába felett.
Sokszor elnézem, ahogy egymással beszélgetve, szinte évődve repülnek este hazafelé. Néha leszállnak a magasra nőtt nyárfákra, ahol tovább szövegelnek repedtfazék-hangjukon. Kedvelem őket, írok is róluk mindjárt ezután egy fejezetet. A nemrégiben megjelenő kormoránokat viszont nem szeretem. Igaz, ezt a madarat halakat kedvelő ember nem is szeretheti. Nem véletlenül hívják a most még csak egymagában vagy párosával a Rába felett repülő, fekete-szürke madarat halfarkasnak. Végtelen étvágya a legnagyobb veszélyt a vermelő márnákra hozhatja. Egy-egy ilyen fenéken lévő, lelassult hajrajt alaposan meg tud ritkítani, többedmagával akár el is pusztítani.
Végül a Rába közelében repülő jószágok közül már csak a denevérek maradtak. Tudom, ők nem madarak, viszont a légtérben való megjelenésük határozottan és pontosan jelzi, hogy itt az este, ideje hazaindulnom.
