Tényleg, ez a kismiska hogy eltűnt a magyar nyelvből, annyi más értékkel együtt! Pedig még apám is sűrűn mondogatta a hetvenes, nyolcvanas években egynémely gasztonyi kommunistákra, vagy éppen más, jelentéktelen alakokra. Szóval, a felénk élő nagyobb ragadozómadarak, a réti héja, a barna kánya és az egerészölyv bizony legjobb esetben egy sérült, ellenállásra teljesen képtelen kormoránt tudna csak legyőzni, hogy aztán lakmározhasson belőle. De még abban sem vagyok biztos, hogy ízlene a levegőég szabad vadászainak ez a halszagú hús.

Ebből már látszik is, hogy a Rábán vagy tíz esztendeje megjelenő kormoránokat egyáltalán nem kedvelem. Igaz, ezt a telhetetlen, rettenetesen mohó madarat a halakkal kicsit is együttérző ember nem is szeretheti. Nem véletlenül hívják a most még csak szólóban vagy párosával a Rába felett repülő fekete-szürke kártevőt halfarkasnak.

Végtelen étvágya felénk a legnagyobb veszélyt a vermelő rábai márnákra hozhatja.

Egy-egy ilyen fenéken pihenő, lelassult hajrajt alaposan meg tud ritkítani, többedmagával akár teljesen el is tud pusztítani. Mert rettenetesen mohó madárról van szó, pukkadásig teleeszi magát mindig, ha teheti. Jó múltkorában láttam egy olyan felvételt, amelyen egy ilyen bezabált, a parton emésztő csapatot riasztottak meg a csónakon érkező horgászok. Visszataszító, sőt, dühítő volt látni, ahogy sorra öklendezték ki a szebbnél szebb halakat, hogy egyáltalán fel tudjanak szállni, el tudjanak menekülni a veszély elől.

Egy fenéken pihenő, lelassult hajrajt alaposan meg tud ritkítani (Piaxabay)

 

Azt is tudom persze, hogy a messzi Ázsiában megszelídítve sokaknak a megélhetést jelenti ez a madár. Már vagy ezerháromszáz éve használják ki arrafelé elképesztő mohóságát. Egy-egy halász több madarat, akár tízet is használ egyszerre. Ezek hosszú zsinórra vannak kötve úgy, hogy elszorítsa a nyakukat. Van, aki erre külön karikát használ, de a lényeg, hogy a nagyobb halakat ne tudja lenyelni a madár. Ezeket a halász határozottan elveszi tőle, mikor visszahúzza a zsinórral a csónakba. Az ilyen halfogás általában éjszaka zajlik, a csónak orráról egy lámpát lógatnak ki, hogy a fény odavonzza a halakat. A kormorán víz alatti mozgása állítólag nagyon hasonlít a másik nagy halpusztítóéhoz, a vidráéhoz. Ráadásul a víziszárnyasokkal szemben a tollazata át tud ázni, így ez is ad neki némi többletsúlyt a merüléshez.

Csodálkoznék, ha a régi magyar vízi emberek közül néhányan nem használták volna ki hasonló módon ezt a féktelen étvágyat. Már csak azért is, mert

az őshonos kárókatona egészen a XIX. század végéig velünk élt, és a folyamatos vadászat következtében talán csak a trianoni békediktátummal tűnt el

a maradék Magyarországról. Mondom ezt azért is, mert a Kis-Balatonnál úgy tudják, hogy 1947-ben, az elcsatolt Csallóközből érkezett vissza a Balatonhoz néhány példány, amikor kivágták az élőhelyükül szolgáló fákat. Jellemző módon aztán a halakkal együtt a kolóniás fészkelő helyeiket is elpusztítják borzasztóan savas ürülékükkel ezek a rettenetes madarak.

Közben, ahogyan a hódok esetében is, a „szakemberek” azzal nyugtatnak bennünket, hogy az ország területén nem él tizenötezernél több belőlük, s ha télen csapatostul is látjuk őket, az csak az itt telelő huszonötezer példány miatt lehet. (Ottjártamkor, januárban a jórészt befagyott tatai tavon is többségben voltak a kárókatonák, néhány nagyobb, bátrabb sirály merészkedett csak közéjük.)

Egerészölyv – a mezei pockok, egerek vannak a legnagyobb veszélyben (Wikipedia, fotó: Peter Rohrbeck)

 

Miután a kormoránokról talán minden lényegeset elmondtam, nézzük meg a néhány, a Rába környékén előforduló ragadozó madarat is. Kezdjük a gyerekkoromban csak „nyulászó kányának” nevezett egerészölyvekkel. Ezekből mostanság is szinte mindig látok

a Rába légterében, akár ezer méter magasan is körözni, pontosabban vitorlázni.

Ehhez kell persze az a 110-130 centis szárnyfesztáv, no és az egy kilogrammot csak ritkán meghaladó súly is. Ebből adódóan aztán a kormoránoknak, és természetesen a nyulaknak sem kell nagyon félniük, ha megjelenik egy ölyv felettük. A mezei pockok, mindenféle egerek vannak a legnagyobb veszélyben ilyenkor, no meg a kisebb hüllők, de le tudja bírni az amúgy tényleg elég kártékony mókusokat is. Hosszabb autózásnál látni belőlük az utak menti fákon, kerítéseken is. Mert az autóút nekik is terített asztal, összeszedik és megeszik a járművek által megölt, megsebzett állatokat.

Barna kánya (Wikipedia, fotó: Ferdinand Grassmann)

 

A barna kányából kevesebb van, és igencsak jó szem kell ahhoz, hogy megkülönböztessünk például egy egerészölyvtől. Különösen, ha mind a ketten a levegőben vannak. A szárnyuk fesztávja és a súlyuk is közel azonos (a kánya szárnya nagyobb egy kicsit); van, aki a kiterjesztett faroktollazat formája alapján tesz különbséget közöttük. Amúgy a táplálkozásuk is szinte egyezik, mint ahogyan a költési szokásaik is. Állítólag a barna kánya megeszi a halat is, de megfogni szerintem nem nagyon tudja. Esetleg egy vidralakoma maradékából csipegethet, ilyen félig-meddig megevett halakat már többször is találtam a folyó partján.

Más a helyzet viszont a réti héjákkal. Ezek a gyönyörű ragadozók fesztávban és testsúlyban is kisebbek az előzőeknél. És nem is járják annyira a magas eget, inkább

az ártéri erdők felett, azok oldalában végeznek pompás siklórepüléseket.

Így táplálékként nem vetik meg a kisebb madarakat sem, s az egeret, kígyót, békát és gyíkot is megfogják.

Fiatal barna rétihéja (Wikipedia, fotó: Dino Quinzani)

 

Mindenféle baglyok is élnek a Rába környékén. Onnan is biztosan tudható ez, hogy néha-néha belebotlom a köpeteikbe. Gyerekkorunkban mi is találtunk a folyónál bagolyfészket. Azt találtuk ki, hogy hazavisszük, és majd mi felneveljük azt a két, már nagyobbacska fiókát. Így is lett. Elloptuk otthonról az egérfogókat, és a legelőn, a lyukak közelében megvetettük őket. Hetekig békákra és gilisztákra is vadásztunk, és a baglyaink szépen fel is nőttek. Gyönyörűek voltak, ahogy kiterjesztették a szárnyukat, és olyan pehelypuhák, hogy azt sosem felejtem el.

 

Nyitókép: Pixabay