Ezt a pergetést felénk, a Rába mellett máig villantózásnak mondják, bár már csak néhány ember akad a faluban, aki a tévé, laptop mellől elmozdulva botot vesz a kezébe. Egy emberöltővel ezelőtt pedig még igencsak számos volt a gasztonyi horgászok tábora. Többségük a férfigyerekek közül került ki, úgy tizennégy éves korig nemigen akadt olyan srác Gasztonyban, akinek ne lett volna pecabotja. A „halászás”, mert mi így mondtuk, többnyire társas szórakozás volt, de azért mindenkinek megvolt a patakon, a Rábán a maga kis titkos helye, ahová a biztos fogás reményében egyedül járt.

Egyesegyedül, még arra is ügyelve, hogy ne hagyjon nyomokat, nehogy mások is odataláljanak, s kifogják a halait. A felnőttek világában, ahogy most is, az idősebbek űzték ezt a mesterséget. A gasztonyi nyugdíjas halászok nem voltak éppen tehetős emberek. Általában

kocsmáztak is, így aztán a kifogott halaknak a presztízs mellett gazdasági szerepe is volt.

Vagy a család asztalán kötöttek ki halászléként, esetleg lisztben és paprikában megforgatva, majd kisütve, vagy néha pénzzé tették a szerencsések a kifogott nagy harcsát, süllőt, csukát vagy márnát. Az ellenérték többnyire a kocsmáros feneketlen kasszájába vándorolt.

 A család asztalán kötöttek ki halászléként, esetleg lisztben és paprikában megforgatva (a szerző fotói)

 

A pergetésről, villantózásról tudnunk kell, hogy akkoriban a villantók, műcsalik drága városi dolgoknak számítottak, viszont fényes kiskanálból, hármashorogból és forgóból könnyen össze tudtuk rakni. Ehhez azonban a felénk „dobóorsóként” emlegetett

peremfutó orsó is szükségeltetett, aminek megvásárlása a helyi ifjúság talán első, komoly befektetése volt.

(A húsvéthétfői locsolás pénzei, a keresztszülők jeles napokra adott százasai fordítódtak sokszor erre a célra.)

Elképesztő minőségbeli különbségek voltak az akkori dobóorsók között. A csehszlovák Tokoz cég Rex fantázianevű gyártmánya, ami elárasztotta a KGST-hez kötött magyar piacot, rendkívül gyenge konstrukció volt a rábai fenekezéshez, a nagyobb halakhoz. Szerencsére már a hetvenes évek végén megjelentek a boltokban a jeles angol drámaíróról elnevezett amerikai orsók is. Egy-egy ilyen Shakespeare igazi felüdülés volt nekünk a rettenetes Tokozok után. Végül a nyolcvanas évek elején a magyar könnyűipar is szintet lépett, és megjelentek a Neptunok. A MOM battonyai üzemegysége nagyot alkotott, ezek a csapágyas orsók már jól bírták a nagy igénybevételt, és egy-egy nagyobb fogás esetén sem szorultak meg.

Elfekvő nagyobb fatörzsek

 

A gyors folyás, az erős sodrás miatt a Rábán a fenekezés a leginkább célravezető horgászmódszer. Ólom, ütköző, előke, horog – ez volt a sorrend a szerelésnél, de volt, aki két horgot is felrakott a biztosabb fogás reményében. Így aztán két horoggal és egy ólommal lett szegényebb, amikor a fenéken hosszú évtizedek óta elfekvő, nagyobb fatörzsben elakadt a szerelése. Ilyen esetben még meg lehetett azt is próbálni, hogy az ellenkező irányban elgyalogolt a parton az ember, és onnan rángatta meg alaposan a damilt, így valamivel nagyobb volt az esély a horog kiszabadítására.

A fenekezéshez, éppen a nagy sodrás miatt, nem lehetett kapásjelzőket használni. A zsinór feszes volt, így a bot végének mozgása jelezte, hogy a hal megtalálta a csalit. Ezeknek a botvégeknek tehát érzékenynek kellett lenniük, de az is igaz, hogy ha túlzottan azok voltak, akkor a sodrás, az ólom odébb csúszása is kapáshoz hasonlatos tüneteket produkált. Akkoriban a kereskedelemben

elég olcsón kapható bambusznádbot teljesen megfelelt

a célnak. A felénk üvegbotoknak nevezett, a hetvenes évek második felében az NDK-ból és Csehszlovákiából érkezett üvegszálas pecák inkább drágák voltak, semmint a feladatra alkalmasak.

A botvégeknek érzékenynek kellett lenniük

 

Ekkoriban a legnevezetesebb horgász, Bürke Miki bácsi, nyugdíjas állatgondozó inkább mogyoróbotokkal dolgozott. Neki is volt dobóorsós bambuszbotja, de a prímet azok az egyszerű készségek vitték, amelyeket parafából, gyufaszálból álló úszóval, és többnyire kishallal felcsalizva a parttól alig néhány méterre dobott be, a mogyoróbot hegyes végét a partoldalba tűzve. Az idősebbek nem röstelltek ásót is levinni magukkal, amivel kényelmes állásokat készítettek, amelyekhez lépcső is vezetett, és sokszor még padot is eszkábáltak, hogy ne kelljen a földre ülniük.

Ott azután elcigarettázgattak, néha még egy sör is akadt a táskában.

Nem voltak még drága botzsákok és szerelékes táskák, többen a sorkatonák által a leszereléskor megkapott kimenőtáskákat használták erre a célra,

amiben a legnagyobb összevisszaságban ott voltak a tartalék horgok és ólmok, mindenféle úszók, haltartó szákok és csalik mellett még ki tudja, milyen hasznos dolgok. A csalik közül akkoriban (is) a giliszták vitték a prímet. A trágyadombokat lakó, vékonyabb és büdösebb gyűrűsférgek mellett az éjszakai harmatra előbújó, és zseblámpa bevetésével ügyesen összeszedhető vastagabb gilisztákat használták. Ezeket a szebb, a harcsák által igencsak kedvelt példányokat egy-egy nedvesebb helyről egészen a mai időkig árammal is elő lehetett csalogatni. (Ma már felénk is új villanyórák vannak, levágja a biztosítékot a hosszabb szigetelt drótból és a ledugott vaspálcából összeállított gilisztaszedő készség.)

A másik, leggyakrabban használt csali mifelénk

a trappista sajt volt. A márnák ezért még tizenöt-húsz évvel ezelőtt is valósággal megbolondultak,

alighogy bedobta az ember, már rángatták is a bot végét. A mostani árához képest kifejezetten olcsó is volt a trappista, így indulás előtt csak beugrottunk a boltba, és kértünk pár forintért tíz dekát. Ennek a maradékát aztán meg is ettük estefelé, mert régen volt már az ebéd, s mi amúgy is örökké éhesek voltunk.

A sajt mellett ott volt még a „tökmagpogácsa” is. Az Őrségben és környékén emberemlékezet óta készítenek a takarmánytök magvaiból melegen sajtolt olajat, aminek mellékterméke volt a présből kijövő, korong alakú pogácsa. Ebből liszttel, kenyérbéllel, tojással és más, sokszor titkosnak számító összetevőkkel jól összedolgozva olyan jó illatú csali lett, hogy legszívesebben beleharapott volna az ember.

Ahogy a sajtra, úgy a tökmagpogácsás gombócra is leginkább a márnák jöttek. Ezek az erőteljes, sportos halak nem kóstolgattak sokáig, hanem egyből rázták is a botot, és néha még el is vitték, ha nem vágott be időben az ember.