Három és fél éves voltam, amikor a szembeszomszédban meghalt egy nálam alig fiatalabb kislány. A valamikori Mendel-kocsma tejcsarnoknak is helyet adó épületében kialakított szoba-konyhás szükséglakásban élt a faluban való felbukkanása óta egy szegény família, nekik halt meg a másodszülött kislányuk.
Most is élesen előttem van a látvány, ahogy átmentünk hozzájuk valamiért anyámmal. A szegényesen díszített karácsonyfa nagy megrökönyödésemre a mestergerendába vert szögre volt felakasztva, a szobában fullasztó volt a meleg, a jelen lévő sok felnőtt ilyen-olyan kipárolgása csak tovább rontotta a helyzetet.
Megérkezett rövidesen a rendőrség is: két óriási, térdig érő szürke bőrkabátos ember
otromba nagy, fényes, fekete csizmákban.
Bőrkabátos rendőr fekete csizmában (Fortepan; adományozó: Magyar Rendőr)
Később ezek az óriások aztán átjöttek hozzánk is kérdezősködni, ami igencsak rosszul érintette apámat. Hisz korábban többször volt már dolga a dolgozók államának rendőrségével, pontosabban annak politikai osztályával. Meg aztán a konyhában, a gáztűzhelyen éppen ott főtt a pálinka, alá volt gyújtva a nagy, piros, piacon vett cefrés fazéknak. Ami egy passzentos, erre a méretre legyártatott rézfedővel volt befedve (vajon ki csinálhatta?), a peremnél körben pedig agyaggal szépen kitapasztva, leszigetelve. Ennek a fedőnek a közepéből indult el a szintén rézből készült cső, ami aztán spirálformát felvéve merült bele a bádogból kialakított, vízzel telemert hengeres hűtőtartályba. A spirál végén meg ott volt egy csap, amin szépen csöpögött, lassan csordogált a hajnali munkába indulásokat segítő, a hétköznapok keserveit enyhítő, átlátszó folyadék.
A történethez még az is hozzátartozik, hogy hiába volt az agyagos szigetelés és a folyamatos szellőztetés, mert
az egész házat így is teljesen átjárta a készülő pálinka illata. Azt, hogy mi is folyik itt, tagadni sem lett volna érdemes.
Az otthoni pálinkafőzést pedig akkoriban erősen tiltotta és szankcionálta a munkások, parasztok és a velük szövetséges értelmiségiek állama. Így aztán csak az lehetett, hogy a betoppanó két rendőr, némi jóindulatot tanúsítva, csak a parancsba kapott feladatára koncentrált: a kislányról és a család életkörülményeiről faggatózott azon a januári, ködös késő délutánon.
Az otthoni pálinkafőzést tiltotta és szankcionálta az állam – régi pálinkafőző a Celjei Regionális Múzeumban (Wikipédia)
Az első halam kifogása szerencsére nem ilyen megrázó, nyomasztó történet. Épp hogy csak iskolába jártam, mikor eljutottam a fejlettség azon fokára, hogy a nagyobbaktól a fogásokat ellesve, magam is megpróbálkoztam a halfogással. Az első pecám összerakásában apám segített. Vele vettük meg Szentgotthárdon azt a néhány méter damilt (igen, méterre is lehetett venni akkoriban!) meg a horgokat. A bot a „magyarófa” szálegyenes vadhajtásából készült, a két kifutót drótból hajlítottuk, és az akkoriban használt, fekete, ragacsos vászon szigetelőszalaggal rögzítettük a bothoz. A damilt a pecabot alsó végébe bevert két szögre tekertük fel, az úszót, vagy ahogyan mi mondtuk, a dugót a sósborszeszes üveget záró kis parafa hengerből készítettük.
Pecázó gyerekek Révfülöpön (Fortepan, adományozó: Martin Kornél)
Ezen zsákvarró tű segítségével vezettük át a zsinórt, ráadásnak pedig egy hegyesre faragott végű gyufaszálat is áterőltettünk rajta. Nehezéknek apám egy kisebb csavart fogott be, és a gémeskút (nálunk volt csak ilyen az egész faluban, büszke is voltam rá!) mellett álló, a tehenek itatására szolgáló, betonból öntött vályú vizében próbáltam ki a szerelék működőképességét. Később ezt a filmekben is gyakran látható, de nem igazán praktikus, parafadugós megoldást lúdtollra cseréltem. Ezzel a szerelékkel és az ellesett tudással készen álltam az első bevetésre, már csak valami csalit kellett találnom, amit a horogra tűzhetek. Erre a kenyérgombócot láttam a legalkalmasabbnak, hiszen forró nyári vasárnap délután lévén, giliszta után kár is lett volna föltúrni a kertet.
Ilyen előkészületek után ballagtam le a patakra, a már előre kifigyelt helyre, ahol mások is szoktak próbálkozni. Csendes, szétterülő része volt ez a falu alatt csordogáló Vörös-pataknak, amely a vizét némely helyeken elszínező gyepvasérc miatt kaphatta a nevét. A parton kicsíptem egy darabkát és kicsiny gombócot gyúrtam a zsebemben vitt kenyérbélből (Istenem, hányszor fogyott el az aztán úgy, hogy nem a halak, hanem én ettem meg!), aztán
bedobtam úgy találomra, középre. És mindjárt kapásom is volt,
majd az eléggé suta bevágás után ki is húztam egy szép, (gyermek)tenyérnyi vörösszárnyú keszeget.
Vörösszárnyú keszegek (fotó: Dénes Emőke/Wikipédia)
A nagy öröm és izgalom után az első gondolatom az volt: hazaviszem megmutatni édesanyámnak! Csak hát vödör, de még egy nejlonzacskó sem volt nálam, nem is nagyon volt ilyen falun ekkoriban. Azt viszont már tudtam, hogy a keszegek elég rosszul tűrik, ha eltávolítjuk őket természetes közegükből. (Ebből a szempontból csak a nálunk „fehérhalnak” nevezett szélhajtó küszök, városiasan snecik a kényesebbek.) Így aztán annak rendje és módja szerint leakasztottam a horogról, és visszadobtam az én első halamat.
Még azt is látni véltem, ahogy búcsúzóul, mintegy köszönetképpen int felém egyet a farkával.
Az egész történetet és az első halam eme látni vélt mozdulatát aztán otthon – mert a nagy izgalom miatt nem is dobtam be még egyszer, egyből hazaszaladtam – édesanyámnak is elmeséltem. Aki pedig később, különféle alkalmakkor és társaságokban többször is felemlegette a hálás hal esetét. Talán ezért is maradt meg az emlékezetemben ilyen pontosan ez a történet.
Nyitókép: Fortepan; adományozó: Kereki Sándor
