Talán nem is hiszik, de minden folyónak megvan a maga illata. Igen, jobb esetben illata, nem szaga. Szaga sokáig a Dunának volt Óbudánál, a Hajógyári-sziget „K” hídja előtt, ahol a lakótelep minden ürüléke némi darálás után a vízbe került. A halak és egynémely pecások legnagyobb örömére, mert volt itt kapás aztán rendesen. Csak belógatták a szerelést, és már vitte is az úszót valami. De nem erről, a hajdan Óbudánál oly büdös Dunáról akarok most beszélni.

Sok folyót láttam már a Temzétől, az Isonzótól a Szajnán át egészen az ókorban elhíresült Halüszig, amelyet a törökök most Kızılırmaknak neveznek. Utóbbinak, ha már a partjára keveredtem, hát a vizét is „megkóstoltam” egy úszással. Mondhatom,

történelme van, de illata, olyasmi, mint a Rábának, az bizony nincsen.

A Dunánál pedig jó, ha fürdőcipőben gázolunk a víz felé, mert a partján és az alján sok a betondarab, az üvegszilánk, ami nem tesz jót az ember talpának. Nos, ilyen gondok a Rábán köztudottan nincsenek, a folyó fenekén, öntésein évezredek óta kialakult kavicságyon gyalogol az ember. Ez meg olyan, mint egy jófajta Kneipp-masszázs.

Az is igaz, hogy Gasztonyban nem is nagyon hallottak erről a Kneipp páterről, de mi, gyerekek, és sokan a felnőttek közül is, nyaranta rendszeresen lejártunk fürödni a Rábára, és imígyen annak simára koptatott, gömbölyű kövein ugyanazt a kúrát kaptuk, mint amit most egy puccos, divatos wellness-szálloda kínál. Igen, volt olyan nyári vasárnap délután, hogy ötven embert is összeszámoltunk, akik ott fürödtek, napoztak a Góri-öntésen.

A vize nyáron is hűvös maradt

 

Így hívták a falu legismertebb „strandját”, ahová a központból, a kocsma és a bolt épületétől indult le az út. Másfél kilométert kellett biciklizni, de megérte, mert a Fischbachi-Alpokban eredő folyónk – itt a hegyekhez még igencsak közel – mindig hűvös marad. Nem úgy, mint Pestnél a Duna, vagy a júliusra pocsolyává váló Balaton. Ezért aztán voltak, akik túl hűvösnek is találták, mások meg azért nem mertek lejönni, mert nem, vagy csak alig-alig tudtak úszni.

Nekik szólhatott a szülői intelem: Ha bennfulladsz, akkor nekem haza ne gyere!

Aztán amióta emlékszem, Gasztonynál senki sem fulladt bele a Rábába. Igaz, két barátomat is ki kellett húznunk akkoriban, meg egyszer vízi hullát is találtunk a falu alatt. De ő, szegény a szentgotthárdi szociális otthon lakója volt, onnan lépett meg, és esett bele szerencsétlenségére valamikor még télen a folyóba. Április elején pillantottam meg, a tavaszi áradások után. Hűvös idő volt, így nem volt szaga, csak a tomporáról és az egyik válláról felszálló legyek miatt vettem észre. Ezek a részek maradtak belőle szabadon, amúgy mindenféle hordalék, faágak, homok borították.

Horgászni indultunk, amikor ezt történt, és oda is lett az egész napunk, hiszen meg kellett várni a vetésen körülményesen átmanőverező rendőröket, majd a sötét Barkasszal nagy kanyarokat leírva megérkező, rumtól leittasodott hullaszállítókat is. Pecázni indultunk, mint minden oviból alig szabadult gasztonyi „férfigyerek”.

A falu alatt csordogáló patakra elég volt egy mogyorófa-vadhajtás is horgászbotnak.

Erre drótból hajlítottunk két kifutót, a végébe pedig, ahol megfogtuk, bevertünk két szeget. Ezekre tekertük fel azt a pár méter damilt, ami kellett az úsztatáshoz.

Úszót, vagy ahogyan akkoriban mondtuk, „dugót” lúdtollból készítettünk. Bizony, voltak akkor még Gasztonyban ludak, és egy-egy nagy szárnytoll kiválóan megfelelt erre a célra. Nehezéknek vagy csavart, vagy a búcsúk után, a céllövölde helyén, a porban összegyűjtött ólmot használtunk. És most a gombostűből hajlított horgot várnák, de ezzel nem bosszankodtunk, nem sokat ért az ilyen, bármilyen ügyesen is voltak meghajlítva. A horgok a városi, akkoriban mindenféle holmit áruló boltokból érkeztek.

A csendes téli folyó

 

A Rábára már komolyabb felszerelés kellett, de erről még lesz talán módunk máshol beszélni. A fürdés és a „halászás” mellett azért komoly értéke, hozadéka, egészen pontosan hordaléka is volt a Rábának. Ami nélkül nem is épült volna fel az újkori falu. Ez pedig a betonozás lelke, a folyami kavics volt, no és a malterokhoz, habarcsokhoz használt különböző finomságú homok. Megvolt mindennek a lelőhelye, és

ha valaki építkezett, akkor estére szerzett a téeszből egy pótkocsis traktort, aztán lapátra kaptunk, akik már elbírtuk, és „megdobtuk” neki a pótkocsit,

tudva, hogy ha majd nekünk kell segítség, akkor ő is első szóra el fog jönni.

De ezeknek az időknek is vége, most a kavics jó pénzért a bányából jön, a rábai föveny használatát pedig a törvény tiltja. Mint ahogyan például mostanáig a hódok vadászatát is. A WWF Magyarország által betelepített hódokét. Ezeknek az amúgy kedves jószágoknak nincs itt már természetes ellenfelük, ráadásul nagyon szaporák. Rágcsálók lévén, az állandóan növő szemfogaik miatt kirágnak mindent, még

a százéves nyárfáknak, folyóparti öreg tölgyeknek is nekimennek. Azután addig rágják és rágják, míg a tervezett irányba ki nem dől a fa,

utána pedig szép komótosan megeszegetik mind a leveleket, ágvégeket, friss hajtásokat. Majd mindent, tokkal-vonóval, egészen a fák törzséig elfogyasztanak. Ezt látva abban bízik csak az ember, hogy egyszer majd jön egy rettenetes nagy áradás, és elviszi őkelméket.

Az árvizekről is hírhedt a Rába

 

Apropó, árvizek! No, hát ezekről is híres, hírhedt a Rába. Elég egy kiadós zápor valahol feljebb, esetleg még Ausztriában, és pár óra múlva, mikor a folyó völgyébe lezúduló víz az árkokon, patakokon keresztül eléri a Rábát, már meg is van a baj.

Volt olyan, hogy az öntésen táborozó gyanútlan túrázók az éjszaka közepén arra ébredtek, hogy már a sátrukban is áll a víz, a rögzítetlen hajók pedig ki tudja, merre járnak már.

Előttem van egy másik kép: nagyobbacska férfigyerek voltam, mikor apám a Rába partján szerzett kaszálót. Aztán dolgoztunk vele, és a második nap, még a leszálló esti harmat előtt „petrencébe” raktuk a szénát, mert kellett volna neki még egy kis száradás. Másnap délelőtt,

mikor mentünk a petrencéket elhinteni, láttuk ám, hogy azok szépen, méltóságteljesen ott lebegnek mind a vízen,

aztán elúsznak, sorban, egymás után.

Hogy milyen lehetett, merre tekereghetett évezredeken át a folyó, azt a Gasztony határában lévő, holtágakból született sekély, iszapos tavak, no és a műholdas térképek is jól mutatják. A Rába, mint mindig, most is izeg-mozog, folyton változik. Innen elvesz, oda meg lerak. Hol mi járunk jól, hol a túlpart, a rábagyarmatiak, avagy a „gyántások”, ahogy a már régóta a temetőben lakó gasztonyiak mondanák.