Még most is elevenen él emlékezetemben, mennyire szúrta a hátsómat a szalmabála, ahonnan néztem a színházi előadást. Egy idő után át kellett ülnöm a rongyszőnyeggel letakart feláras helyre, amely kényelmesebb biokarosszéknek számított. A gyepes területen kialakított rivaldában különös, élő állatokat is felvonultató produkció pörgött, az Indul a bakterház című vérbeli vígjáték. Mondanom sem kell, óriási siker volt. Lelkesen tapsolt a közönség a helyi amatőröknek, köztük a Baktert alakító alpolgármesternek, ahogyan a szalmában hempergett Rozival, a helyi boltossal, kinek még a bugyogója is kivillant a szoknyája alól. Az amúgy is nagy népszerűségnek örvendő, jó hírű parasztgazdaságot irányító Nagy István is hozta a formáját, humoros ember lévén nagyszerűen alakította szerepét, cimborái azzal gratuláltak neki a végén: „Te aztán élethű kísértet voltál.”
Az Indul a bakterház egyik ikonikus szereplője lett Nagy Pista tanyájának névadója (fotók: Borzák Tibor)
Mindez Törtelen esett meg, a helyi tanyaszínház regnálásának fénykorában. Nem véletlenül tűzték műsorukra ezt a darabot, hiszen az eredeti regény írója, Rideg Sándor 1903-ban ebben a faluban született. Cselédsorban nőtt fel, hatéves volt, amikor családja Monorra költözött. A helyi értelmiség 1964-ben meghívta az írót nosztalgiázni, szülőházát azonban nem találták meg, mindazonáltal jól elbeszélgettek vele. Amikor a tanyaszínház újabb előadást tervezett, szórakoztató történettel akartak előrukkolni, a sok hétköznapi gond után hadd nevessen végre önfeledten a népség.
Szemtanúként állíthatom: a Bakterház adaptálásával ez meg is valósult, sőt, az egyik ikonikus szereplő, Banya, Nagy Pista tanyájának névadója lett.
Az alkalmi színjátszóknak nemcsak felrázniuk sikerült a tanyalakókat, s némi szerepük is lehetett az ott élők szellemi-lelki válságkezelésében,
hanem két évtizedre szóló hagyományt teremtettek. Saját képükre formálták és eljátszották többek között a János vitézt, a Lúdas Matyit, a Mágnás Miskát. És ahogyan lenni szokott: minden jónak egyszer vége szakad. A törteli tanyaszínház ma már csak emlék, de legjobb pillanataikat sokan őrizzük.
„Nagy paraszt” – így szokott bemutatkozni Nagy István, ezzel is vállalva és jelezve, hogy nem szégyelli a paraszti munkát. Mindjárt kiderül, hogy az amatőr színjátszásnál is nagyobb szívügye a tanyasi életforma. Nem először autózom hozzá, remélem, most nem tévedek el, mint máskor. A Banya-tanya, vagyis negyvenhektáros birodalma a Homokhátságon, a Gerje–Perje síkján, a törteli határban terül el, ahol a homok és a feketeföld találkozik. A gazda tanyáját kunhalmok veszik körül, köztük a Czakó-halom, a Búbos-halom, amely képződményeket Illyés Gyula nemes egyszerűséggel „a mi katedrálisainknak” nevezett.
Négy kilométerre innen, a kocséri határban található a Kutyakaparó csárda, ahol Petőfi Sándor írta szomorkás hangvételű költeményét, melynek egyetlen versszaka is jól jellemzi ezt a vidéket: „A harangszó a távol falukból / Meghalni jár ide, / S az eltévedt madár körülnéz csak / S odább megy ízibe. / Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol; / Bágyadtabb sugára, / Mintha szánakozva tekintene / Ez árva csárdára.” Amikor sétál a vándor a pusztaságban, gondolataiban
felidéződik a hunok, kunok, jászok és magyarok küzdelmekkel és örömökkel teli sorsa.
Riportalanyom is sok küzdelmet megélt. Mint mondja, a Bürgeház dűlőben született, most a Kákás-tó dűlőben van az otthona, itt szeretné befejezni földi pályafutását.
Nagy István és Rózsika a tanyájukon – itt szeretné befejezni földi pályafutását
Több mint negyven éve, 1984-ben kezdte a legeltető állattartást és a tejelő tehenészetet. Udvarában mindig kapart baromfi, a kis tóban úszkált víziszárnyas, az ólakban meg birkák, kecskék, sertések sokasága lakott. Neki az „őrző-védő szolgálat” munkaköri leírás nélküli alkalmazottait máig a kuvaszok jelentik. Vendégcsalogatónak pedig ott a csökönyös szamár. Mostanra jelentősen megcsappant a jószágállomány, nem akarom elhinni, hogy
egyetlen tehén sincs az istállóban, holott nem olyan régen még majd ötvenről gondoskodott. Nehezen bírja már a hajnaltól estig tartó fizikai munkát,
megroppant az egészsége. „Be kellett látnom, hogy hetvenöt éves koromra elfáradtam” – jegyzi meg őszintén, és azt is hozzáteszi, reméli, sikerült neki értéket teremteni, amit az utókorra hagyhat. Szívesen továbbadja az érdeklődő fiataloknak azokat a tanyás gazdálkodásban alkalmazható környezettudatos elméleteket és hasznos gyakorlatokat, melyeket maga is megtapasztalt.
Nagy Pistát suhanc korában arra biztatta az apja, tanuljon agrármérnöknek, ha nem akar a termelőszövetkezetben lezülleni. Megfogadta az atyai jó tanácsot, és elvégezte a Gödöllői Agrártudományi Egyetem állattenyésztési szakát. Olyan sikeresen vette az akadályokat, hogy marasztalták tanítani, de ő inkább visszavágyott a természetbe. Teli tervekkel, nagy lendülettel látott munkához, gazdaságát 2004-re ökogazdasággá alakította át. Mivel
foglalkoztatta az elsivatagosodó Homokhátság megmentése, kidolgozta a tájegység biológiai sokféleségének megőrzését elősegítő válságkezelési módszert,
amiért innovációs nagydíjat kapott. Ennek égisze alatt húszféle alternatív szárazságtűrő növényt próbált ki, és volt nála gyepgazdálkodási bemutatóüzem is.
Csacsibarátság – a vendégcsalogató szamár
Elkezdte gyűjteni a vadon termő gyógynövényeket, szárította és értékesítette őket, ez örök szenvedélye, ma is csinálja. A Banya-tanya közelében létrehozta a hétállomásos turisztikai útvonalat, a Kákás tanösvényt. A szabadföldi kertészettel párhuzamosan valóságos édenkertet varázsolt őshonos gyümölcsöskertjéből, melynek terméseiből élettársa, Rózsika napelemes szárítóval aszalványokat készít, s lekvárokat főz, és ő dolgozta fel a tehéntejet is, kézműves sajtjai a közeli termelői piacokon keresettek voltak. Mottójuk megmaradt: „Magyar terméket egyetek, hogy ne nyikorogjon a beletek!”
Hiába a sok siker, a karakteres arcélű tanyagazdát sosem izgatták különösebben az elismerések, díjak, nem vállveregetésekért választotta pacsirtaéletmódját napfelkeltétől napnyugtáig. A már említett innovációs nagydíjat azonban megérdemelten kapta, előzőleg, 2018-ban pedig részt vett Az év agrárszakembere címet odaítélő versenyen, ám ott mások vitték el előle a pálmát. Egy évvel később, 2019-ben Az év tanyája pályázaton viszont oklevelet kapott a magyar tanyasi életforma fennmaradása, népszerűsítése, a vidéki térség felemelkedése érdekében végzett áldozatos munkájáért. Számára ennél is nagyobb „kitüntetés” az, hogy
az utóbbi időkben a legmagasabb fórumokon is felismerték a tanyák megtartóerejének fontosságát,
beindultak a tanyafejlesztési pályázatok, és vannak olyan fiatalok, akik ébredve a városi kómából tanyára költöznek és parasztgazdálkodást folytatnak, vállalva ezzel a kiszolgáltatottságot és a lenézést is.
Kamratúra, Tanyák útja, Nyitott tanyák, Nyitott falvak, Tanyák Napja – csak néhány azon kezdeményezések közül, melyek Nagy István nevéhez fűződnek, vagy résztvevője volt ezeknek a rendezvényeknek. A törteli értéktár elnökeként számos helyi értéket regisztráltatott már, például a tanyás gazdálkodás módszerét, a szénhidrogén-kutatást, a kunhalmok láncolatát, a hun régészeti leletet, a hősi halottakat, a híres vőfélyeket, a tanyaszínházat… Hét egyéb téma mellett a százötven éves törteli tanyavilág a vármegyei értéktárba is bekerült.
Nyitott tanyák – a vendég figyelmébe...
Vendéglátóm meséli, hogy a régi időkben ötszázöt tanya és tanyahely létezett, ma mindössze százhuszonnyolcra tehető a számuk. A négyezer-háromszáz lakosú faluból háromszázketten laknak külterületen. Csupán húsz tanyalakó rendezkedett be önellátásra, az őstermelők száma harmincegy, a többiek semmilyen mezőgazdasági tevékenységet nem folytatnak. Számos külföldi polgár – köztük hollandok, németek – vett ingatlant a határban, ezek már úszómedencés hobbitanyák. Sok a lebontott vagy összedőlt épület. Az a mondás járja:
ahol még látszik a piros cserép, az a tanya még áll,
ahol pedig beszakadt a tető, annak a tanyának vége van.
Régen három generáció élt együtt békében. Mindenki tudta, mi a dolga, még a pulikutya is ismerte a saját napirendjét. A gazdálkodó, szorgos parasztok mindent teljes erőbedobással végeztek, génjeikben őrizték a kunok, a jászok tulajdonságait. Dolgoztak, ittak, mulattak. Sokat jelentett számukra a tiszta levegő, az egészséges élelmiszer, az önfenntartás megteremtése. Békében éltek saját magukkal, családjukkal, rokonaikkal. Segítették egymást.
Keménységüket, becsületüket soha semmi és senki nem tudta megtörni, a legvadabb téeszidőkben sem.
Mindezeket Nagy Istvántól hallom, aki sokat megélt őseivel ért egyet, miszerint csak a boldog ember tud másokat boldoggá tenni. Neki nem lehet kívánni „jó étvágyat”, mert eleve örül, ha ehet valamit, befogja a fülét a „szép napot” hallatán, hiszen az Alföldön a nap mindig szép, a „kellemes hétvégét” mondóknak pedig azért nem ad igazat, mert a tanyán mindennap egyformán idilli.
Három generáció
Anyai felmenői, a ceglédi temetőben nyugvó Kapu Sándor és Vida Sámuel is tagja volt annak a „ceglédi százas küldöttségnek”, amely a kiegyezés után tíz évvel, 1877-ben felkereste Kossuth Lajost a Torino melletti Collegno al Baracconéban lévő otthonában. Ennek előzménye az volt, hogy 1876 végén a ceglédiek Kossuth távollétében és tudta nélkül egy megüresedett országgyűlési képviselői helyre megválasztották őt, amit visszautasított. Ezt követően indultak el a ceglédiek meglátogatni a „turini remetét”, aki fogadta őket, és mindegyiküknek névre szóló dedikált fényképet adott.
A törteli gazda
hatodik generáció tagjaként őrzi a családját is érintő Kossuth-históriát, illetve a nevezetes vizitről és a rokonairól szóló régi újságcikkeket.
Sejthető, hogy e történelmi közjáték is hatott írásom főszereplőjére. Innen származhat a múlt iránti érdeklődése, az értékek megbecsülése és az az állhatatosság, paraszti büszkeség, amit beszélgetéseink során mindig is éreztem vele kapcsolatban. Amíg a magyar vidéken találkozunk olyan emberekkel, mint amilyen „Nagy paraszt”, akiknek vérükben van a föld szeretete, a pusztai szabadság iránti vágyuk, addig joggal bizakodhatunk abban, hogy az általuk választott és vállalt természetközeli életforma még sokáig fennmarad.
Nyitókép: Családi körben, zsályák közt
