Mikor érezte először, hogy a művészet nem csupán kifejezés, hanem formáló erő is?
Nem hiszem, hogy ezt valaha tudatosan megfogalmaztam volna. Amikor az emberben elindul az alkotási folyamat, az többnyire nem racionális döntés kérdése. Nem gondolkodás, hanem ösztönös mozdulás – belső, teremtő erő működése.
Másfelől értelmezhetem úgy is a kérdést, miként hat rám a művészet, bármely formájában. Ebben a tekintetben azonban vannak bennem kételyek. Nem vagyok bizonyos abban, hogy a saját, úgynevezett textiles életművemmel valóban hozzá tudok tenni valamit a művészet egészéhez. Vajon érdekes-e, érvényes-e mindaz, amit gondolok és létrehozok?
Van kapcsolat az építészet és a szövés között?
Bizonyos értelemben igen. Mindkettő szigorú szerkezetre épül: rend, ritmus és szabályosság tartja össze őket. Erre a strukturális alapra épül rá azután az alkotó személyes döntése, és végső soron a használó jelenléte is formálja a művet. Van egy személyes vonatkozású válaszom is a kérdésre: édesapám azt szerette volna, ha építész leszek.
Egy alkalommal igen frappáns mondatot hallottam Öntől: a textil véd, mesél és otthont teremt. Mit jelképez a szövés, és mit ad?
Egy másik idézettel válaszolnék. Egy kedves barátnőm, Fodorné László Mária, a Népművészet Mestere mondta egyszer: „A szövés gyógyír örömre, bánatra.” Ez a gondolat mélyen megragadt bennem. Elsőre talán meglepő, miért is kellene az örömre is gyógyír. Pedig tudjuk: a nagy örömök után is meg kell érkezni a mindennapokba, levegőt venni, visszarendeződni.
A művész szerint az üres tér pusztán textillel ünnepivé tehető Képforrás: A művész archívumából, engedélyével
Társadalmi értelemben is hasonló a működése: az üres tér pusztán textillel ünnepivé tehető. A megfelelő drapériák, a jelképek, a textil szépsége – legyen az puha vagy éppen rideg – önmagában képes atmoszférát teremteni.
Hol húzható meg – ha egyáltalán lehetséges – a határ a hagyományőrzés és a kreatív újraalkotás között?
Azt hiszem, éles határ nem létezik. Ez számomra régóta fontos kérdés: beszélgetésekben, gondolkodásban és a saját alkotói gyakorlatomban is gyakran visszatérek rá. Úgy látom, határozott választóvonalat nem lehet húzni.
A textilművészetben két alapvető alkotói attitűd figyelhető meg. Vannak, akik rendkívüli mesterségbeli tudással, például gyönyörű festékes szőnyegeket tudnak szőni, ám a tervezés, a színkompozíció megalkotása nem az erősségük. Ez nem értékítélet: az ő szerepük felbecsülhetetlen a rekonstrukcióban. Pontosan, hitelesen, nagy alázattal képesek újraalkotni régi, olykor sérülten fennmaradt darabokat.
Ez a mozzanat azonban sokak számára alap is lehet a továbblépéshez. Jó példa erre Ardai Ildikó munkássága: fiatalon Erdélyben fedezte fel a festékes szőnyegek világát, számos darabot rekonstruált, majd ezekből inspirálódva saját, magas művészi minőségű alkotásokat hozott létre. Munkáját azzal koronázta meg, hogy olyan kötetet adott közre, amelyben a szőnyegek szakrajzai is szerepelnek. Ezzel tudását közkinccsé tette – egyszerre művészi és emberi gesztusként. Ezt a hozzáállást mély tisztelettel szemlélem.
Az oktatás különböző szintjein tanított – egyetemen, szakközépiskolában. Van olyan saját oktatási módszere vagy koncepciója, amelyet következetesen képvisel, és amelyet különösen fontosnak tart?
A szeretet.
Megtalálni a tanulni vágyó ember saját stílusát, saját útját – számomra ez a legfontosabb.
Attól hiteles egy oktató, hogy szereti azt, amit tanít, és ez a lelkesedés érezhető a munkája során.
Van egy – talán így mondhatom – megkerülhetetlen útvonal, ahogyan eljutunk oda, hogy a textilről beszélünk. Ez néha kerülőnek tűnik. Gyerekkoromban, ha kérdeztem valamit édesapámtól, ő rendszerint Ádámtól kezdte a választ. Félórás magyarázatok következtek ott is, ahol talán elég lett volna annyi: „igen, ez a piros”. Akkor bosszantott, ma már értem. Bizonyos dolgokat nem lehet röviden elintézni.
Akár kisgyerekekkel, akár felnőttekkel dolgozom, mindig az alapokból indulok ki. Az anyag lényege – különösen a szövésé – logikus szerkezet, rend, amelyet tiszteletben kell tartani, és amelyhez a funkció is hozzátartozik. Anyag, szerkezet, funkció: ez az a három alaptéma, amelyet akár negyvenöt, akár kilencven perces órába is igyekszem belesűríteni. A digitális eszközök – például a prezentáció – ma már megkönnyítik ezt a munkát, de a lényeg nem változott.
Az egyik legkedvesebb pedagógiai tapasztalatom a rajztanárok számára indított posztgraduális textil szakirányú képzéshez kötődik. A második évben szövést tanítottam: tíz hónap elmélet után mindössze három hét állt rendelkezésre az alkotásra. A módszerem egyszerű volt: az elméleti bevezető után hívószavakat adtam, amelyekre mindenki szabadon reagálhatott. Nem volt kötelező textilben gondolkodni – a szál inkább gondolati vezérfonal volt.
Lenyűgöző munkák születtek: fotorealisztikus képek, illusztrált mesekönyvek, finom képes kárpitok, gyöngyszövött gallérok, szövött bábuk. A lényeg számomra nem a formai eredmény volt, hanem az, hogy bizalmi teret tudjunk létrehozni.
Ha a hallgató bízik a tanárában, mer alkotni.
A művészettel nevelés – vagy a művészet alapú oktatás – a kreatív gondolkodást, a problémamegoldó képességet és az érzelmi intelligenciát is fejleszti?
Igen. Természetesen háttértudás nélkül nincs mire építkezni – a mesterségbeli alapok, az ismeretek, a struktúra elengedhetetlenek. De ha ezek megvannak, a művészeti tevékenység szükségképpen mozgásba hozza a kreatív gondolkodást és a problémamegoldást: döntéseket kell hozni, arányokat mérlegelni, hibákat korrigálni, új megoldásokat keresni.
Logikus szerkezetre épülő világ a szövés a művész szerint Képforrás: A művész archívumából engedélyével
Az érzelmi intelligencia fejlesztése pedig szinte magától értetődő. A művészet bármely ága érzékenyít: figyelmet, empátiát, önreflexiót kíván. Aki alkot, az saját belső világával is dolgozik – és ez formáló erő.
Közösség, közösségi élet – van-e a textilmunkáknak közösségformáló, téralakító ereje?
A fonás hagyományosan közösségi tevékenység volt. Munka közben énekeltek, anekdotáztak, történeteket meséltek. Voltak játékos szokások is: ha lepottyant az orsó, a legény felkapta, és csak egy csókért adta vissza. Ezek a gesztusok a közösségi együttlét részei voltak.
Ezzel szemben a szövés másfajta jelenlétet kíván. Ott számolni kell, figyelni, a szerkezetet követni – erős koncentrációt igényel. Inkább befelé forduló munka.
Mégis, a kész textil képes közösségi teret formálni. Egy terítő, egy kárpit, egy ünnepi drapéria atmoszférát teremt, összegyűjt, kijelöl. A közösségi élmény nem feltétlenül a készítés pillanatában, hanem a használat során teljesedik ki.
A XXI. században vagyunk, a mesterséges intelligencia már belépett az életünkbe. A szövésnek van-e kulturális szerepe a felszínességgel szemben? Van-e megtartó ereje?
Azt látom, hogy bár modern világban élünk, sokan tudatosan kilépnek ebből a folyamatos zajból. Kisebb közösségi tereket keresnek, vagy maguk hoznak létre műhelyeket, ahol együtt lehetnek és alkothatnak. Ez az igény – meggyőződésem szerint – nem pusztán a művészettel függ össze, hanem mélyebb emberi szükséglet.
Lehetőség arra a szövés – és általában a kézzel végzett alkotómunka –, hogy visszataláljunk a figyelemhez és a jelenléthez. Ugyanakkor fontos különbséget tenni: attól, hogy valaki sző, az még nem feltétlenül művészet. Ahhoz további tudás, formaérzék, reflexió szükséges.
Az esztétikai nevelődésünket azonban alapvetően meghatározza, milyen környezetben élünk. És ez nem kizárólag a textil kérdése. Esztétikai tanulmányaim egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy az esztétikus nem azonos a széppel.
Gondoljunk például Pablo Picasso Guernicájára. Nem tenném ki a nappalim falára – olyan érzelmi intenzitást hordoz, amelyet nem lehet napi szinten elviselni. Mégis vitathatatlanul esztétikai minőség. A művészet eszközeivel fejezi ki a kor drámáját.
Éppen ezért óva intenék mindenkit attól, hogy az esztétikust automatikusan a széppel azonosítsa. Ha szépet akarunk alkotni, mondjuk ki. De az is lehet, hogy nem a szépségre törekszünk, hanem valami mélyebb belső vagy külső inspirációt követünk. Előfordulhat, hogy ami megszületik, nyers vagy zaklatott – mégis igaz. Az alkotás nem mindig esztétikai kategóriának akar megfelelni, hanem belső szükségszerűségnek.
Az Ön számára mit jelent a művészettel nevelés?
Életem egyik nagy csodája, hogy megtapasztalhattam: a művészet – elsősorban a textil, de más művészeti élmények is – valóban nevelő erő. Értéket közvetít, önismeretre tanít, formálja az embert, kortól függetlenül.
A Fóti iskolába jelentkezettek szülei gyakran megkérdezték: meg lehet-e ebből élni? Ilyenkor őszintén azt válaszoltam, hogy azt sem tudom biztosan megmondani, mi lesz holnapután – nemhogy öt vagy tíz év múlva. Egy dolgot azonban biztosan tudok. Ha egy fiatal öt éven át művészeti közegben tanul – elsajátít egy mesterséget, rajzol, művészettörténetet hallgat, énekel –, akkor olyan tapasztalatok érik, amelyek túlmutatnak a pályaválasztáson. Magabiztosabbá válik, felismeri saját és mások értékét, és megtanulja azt tiszteletben tartani. Nem baj, ha nem lesz belőle művész. Az is elegendő, ha képes felismerni az értéket – önmagában és a világban.
Nyitókép: Landgráf Katalin textilművész. Képforrás: A művész archívumából, engedélyével
