Sohasem mulasztja el, hogy elmesélje, Sárospatakon született, pataki diák volt, nagy műveltségű régi tanárok tanították, nyiladozó szellemét meghatározta a latin nyelv, a görög és a római mitológia, a magyar história a várról, Rákóczi fejedelemről. Aztán érkezett egy fiatal történelemtanár, aki elvitte a diákokat a Bodrogközbe egy honfoglalás kori temető ásatására.
Először láttam ásatást – meséli Valter Ilona. – Apróhomokon jártunk, apai nagyanyám onnan származott. Ez olyan hatással volt rám, hogy bejelentettem, régész szeretnék lenni. Ez a sárospataki kispolgári környezetben érthetetlen volt, szüleim nem örültek, de az egyetemre sikerrel felvételiztem olyan professzoroknál, mint László Gyula, Oroszlán Zoltán, Banner János. László Gyula tanítványa lettem, szakdolgozati témaként a Bodrogköz településtörténetét jelölte ki számomra.
Valter Ilona középkori ciszterci apátságok feltárásáért és dokumentálásáért kapott Stephanus-díjat
Régészek és műemlékes szakemberek munkáját figyelve úgy gondolom, a két terület nincs meg egymás nélkül, mégis sokszor különválnak a klasszikus értelemben vett régészet képviselői és azok, akik a műemlékes építészekkel dolgoznak együtt.
A különbség az ásatási terület vagy tárgy mivoltából következik. Másképp dolgozik egy sírokat feltáró régész, mást kell megtanulnia, másra kell figyelnie. Aki településtörténettel foglalkozik, annak ismernie kell a terepviszonyokat, a kéziratos térképeket. A Bodrogközben tudnom kellett, hogy a folyószabályozás előtt a vidék nagy részét víz borította, nem volt mindegy, hol kezdek kutatni. Nem véletlen, hogy hol telepszik le az ember.
A műemlékes régész valójában épületkutató, az építészet, a művészettörténet áll hozzá közel és műszaki dolgokra is figyelnie kell. De László Gyula tanítványaként sohasem tudtam úgy foglalkozni egy épülettel, hogy el ne helyezzem a földrajzi környezetében.
Másfél évet töltöttem el Zalaegerszegen, amikor Entz Géza az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos osztályára hívott. Életem nagy ajándéka, hogy mellette kezdhettem a munkát. Szakmailag és emberileg rengeteget lehetett tőle tanulni. És együtt dolgozhattam olyan műemlékes nagyságokkal, mint Gerő László, Dercsényi Dezső.
A sors különös szeszélye vagy tán kegye, hogy azokon a fontos és kényes helyszíneken is dolgozott, amelyeknek helyreállítása, felújítása ma különösen érzékenyen érinti a műemlékvédelmet. Gondolok itt Zsámbékra és Bélapátfalvára, amelynek ásatását Entz Géza a kezdő régészre osztotta 1964-ben.
A bélapátfalvai monostor föltárása nagy feladat volt. Nemigen ismertem még a kolostorépítészetet, nagy szerencsémre a káplán, Kádár László, a későbbi egri érsek ciszterci szerzetesként tájékozottabb volt a ciszterci építészetben, mint én. A kolostor föltárására érkeztem, a templom belső terében akkor áshattam.
Bélapátfalva ciszterci temploma
Fotó: Wikimedia Commons
A templomot Rados Jenő professzor állította helyre, ő tervezte a romkertet is. A templom mostani helyreállításának régésze, Rákóczi Gergely fölkért, legyek a konzulense. Bár a helyszínen egészségi állapotom miatt nem tudtam jelen lenni, végig követtem a munkát, megbeszéltük, mire találtak rá az ásatás során.
Komoly eredmény, hogy meg lehetett határozni a templomalapozás és a falpillérek kronológiáját a XIII. századtól, hogy rábukkantak a keleti szentélyrekesztő fal alapjaira, amely elválasztotta a szerzetesi szentélyt attól a tértől, ahová a laikus testvérek és a világiak beléphettek.
Külső oldalánál állhatott a Szent Kereszt-oltár, valószínűleg a fallal együtt pusztult el abban a csaknem két évszázadban, amikor gazdátlan volt a templom, hogy majd a barokk időkben építsék újjá – s tisztelet a korabeli építésznek, aki nem akarta agyonbarokkizálni, túldíszíteni – a romba dőlt falakat, a beomlott boltozatot.
De nemcsak a nagyszerű fiatal régész kérte véleményemet, programtervével fölkeresett Rudolf Mihály építész is. Tőle hallottam,
s szomorúan vettem tudomásul, hogy liturgiával foglalkozó szakemberek tanácsára az egri érsek úrnak az a kívánsága, hogy a barokk berendezést, a főoltárt, a szószéket, a padokat és a gyóntatószékeket távolítsák el a templomból, hogy újra az eredeti puritán ciszterci tér alakuljon ki.
Ahogy ez mostanában a hajdani egyszerű, dísztelen terekre, a puritán letisztultságra és az új liturgiára hivatkozva – kisebb-nagyobb sikerrel – nem egy helyen megtörtént, megtörténik.
Rudolf Mihály elmondása szerint viszont az érsek úr hozzájárult ahhoz, hogy a kolostortól keletre egy új épületben olyan elrendezéssel, ahogy a templomban volt, a teljes barokk berendezést bemutassák. Így legalább megmenekül, és Bélapátfalván marad. Az ép barokk kövekkel burkolják az északi mellékhajót, az új burkolat kövei ugyanabból a bányából származnak, ahonnan az eredetiek. A meglelt szentélyrekesztő vonala látható lesz a burkolatban, az új oltár fából készül, de megmarad a déli szentélyben a barokk Szent Imre-oltár. A vakolatlan térben érvényesülhetnek az eredeti faragott kövek.
Bélapátfalván, ahogy mesélte, még tanulta a ciszterci monostorépítészetet, utóbb szakértőjévé vált: négy elpusztult ciszterci monostor, Bélapátfalva után Pásztó, Szentgotthárd és Bátaszék–Cikádor fölkutatása és föltárása kötődik a nevéhez. De nem feledhetjük azt sem, hogy Pásztón megtalálta a bencés-ciszterci apátság műhelyeit is: a XI. századi üveghutát és kovácsműhelyt, a plébániatemplom mellett a Rátót nemzetség XIII. századi temetőkápolnáját, a gótikus iskolamesteri házat, s láthatóvá vált a hajdani középkori mezőváros településszerkezete.
A pásztói oskolamester háza a munka a falkutatás és a helyreállítás megkezdése előtt
Fotó: Valter Ilona archívumából
Pásztóra Entz Géza küldött 1966-ban, végül negyedszázadot töltöttem ott kutatással. A régi oklevelekből sejtettük, hogy III. Béla alapított ott ciszterci apátságot, de semmi látható nyoma nem volt.
A helyieket kérdezgettem, építkezések idején nem találtak-e falmaradványt a földben, végül egy vízvezeték-szerelő elbeszélése nyomán az első kutatóárokkal ráástunk a szentélyre, s egyre nyilvánvalóbb lett, kell lennie egy korábbi monostornak is. Így leltem meg a XI. század végén alapított bencés apátság maradványait, s lassan kirajzolódott a középkori mezőváros.
Az egykori apátság maradványai, a létező barokk plébániatemplom román, gót előzménye meg egy kántorház, amely látszólag nem volt műemlékileg izgalmas. Mégis mesébe illő a történet: akkoriban Harsányiné Vladár Ágnes építésszel a romkert kialakításán dolgoztunk, s én a kalapácsommal ráütöttem a ház déli falára, leesett a vakolat és egy gótikus ablak került elő, a pincében meg a gótikus boltozat… egy párkánymagasságig ép, háromosztatú középkori kőház volt…
Előtérben az oskolamesteri-ház Pásztón
Fotó: Hír János
megtaláltuk egy XI. századi üveghuta és a bencés kovácsműhely maradványát, nyolcvankét középkori pincét, ebből ötven fölött gótikus ház állhatott, kirajzolódott a városszerkezet,
Az épület középkori pincelejárata, amelyet analógiák nyomán födtek le
Fotó: Hír János
A boldvai református templomból „került elő” a XII. századi, Keresztelő Szent Jánosnak szentelt bencés apátság és egy körtemplom alapja, amelyet a Pray-kódex említett 1203-ban. Az ásatások során meglett a hajdani szentélyrekesztő, a Szent Kereszt-oltár… azt tudtuk a Pray-kódexben fennmaradt Szertartáskönyvből, hogy a húsvéti körmenet egy antifónát énekelve ért el a Szent Margitnak tisztelt kerek kápolnába.
Hirtelen támadt ötlettel kerestem fel Rajeczky Benjamin zenetörténészt, és kértem, énekelje el az antifónát. Stopperórával mértem az időt, aztán vissza Boldvába, és elindultunk a Szent Kereszt-oltártól déli irányba, ahol letelt az idő, ott ástuk meg a kutatóárkot, és találtuk meg a körtemplom maradványát.
Sikerült feltárni a teljes alaprajzát. Meglett a kolostor nyugati és keleti szárnya, viszont ahol az északit sejtettük, nem tudtunk továbbhaladni, mert állt ott három lakóház. Akkor már azonban az egész falunak fontos volt, mi történik, a tanácselnök a három családnak felajánlott egy-egy házat a falu másik részén, lebontották az épületeket, hogy be tudjuk fejezni az északi szárny ásatását, s bemutathassuk a kolostor teljes alaprajzát.
Beszélhetnénk még Jákról és az Árpád-kori falusi templomokról, könyveiről, amelyekben tudományos munkáit publikálta, de a szó most mégis a zsámbéki premontrei templomé és kolostoré kell hogy legyen. Nemcsak azért, mert alig egy hónapja jelent meg Tekintsd e művet, Isten című nagyszabású Zsámbék-monográfiája, amelyben saját írásai mellett kollégái – dr. Lengyel Imre, Hajdu Tamás antropológus, Kárpáti Zoltán régész, Zsiga-Csoltkó Emese régész, Fehér Krisztina építészmérnök, Bozóki Lajos művészettörténész és Szőke Balázs művészettörténész – tanulmányait szintén közreadta, hanem azért is, mert manapság pró és kontra borzolja a szakmai meg a laikus kedélyeket a monumentális mementóként is jegyzett rom rekonstrukcióját célzó építészeti tervpályázat.
A XIII. századi premontrei templom és kolostor, amelyet a Smaragd nemzetség emelt, az egyik legismertebb magyar műemlék, mindenki tud róla, ha valami történik vagy történne vele, szinte kettéválna az ország. A prépostság épületegyüttesét sokszor fenyegette megsemmisülés. A török időket még túlélte, majd tűzvészek pusztították, s az 1763-as földrengés megrepesztette a falait. A XVIII. században a köveit elhordták, amikor a betelepülő sváb lakosság újjáépítette a falut.
A zsámbéki templom- és kolostorrom, jól láthatóan a Möller-féle kiegészítéssel
Fotó: Szigetvári Krisztián
Ugyanakkor azt sem titkolom, bár a tervpályázat kiírói nem vontak be a munkába, és a monográfia sem szerepel még az ajánlott tudományos irodalomban, nem értek egyet az épületegyüttes újjáépítésével.
Fotó: Hír János
