A ma ipari műemlékeknek mondott épületek, épületegyüttesek túlnyomó többsége a XIX. század végén, a XX. elején épült, jó anyagokból, megfelelő munkakörülményeket teremtő tervezéssel, ez az oka, hogy nem omlottak össze, leromlottságukban is biztosan állnak. S immár rémülten, vagy inkább megadóan várják, a buldózert, amely egy szép napon emléküket is eltünteti.

Álljunk meg egy pillanatra a históriánál, az emlékeknél. Ezek az ipari területek, épületegyüttesek, akár hordoznak konkrét, egyedi építészeti értéket, akár nem, a látszólag csupaszon meredező falak, az acélszerkezetek, a nagyléptékű terek az elmúlt idők építészetéről, az alkalmazott építőanyagokról, az ipar fejlődéséről beszélnek, de ha jól figyelünk, még a munkaszervezésről, a munkafolyamatokról, a gyárakban dolgozókról is.

Aki azt mondja, meg kell szabadulni ezektől az épületektől, a föld színéről is el kell takarítani valamennyit, hogy a helyükbe új házakat emelhessenek, téved, és főként vét a letűnt idők megismerésének esélye ellen.

Ráadásul – s ezt a városépítészek, tervezők, művészek már jó ideje tudják – ezek az épületek, éppen a hajdani jó minőségű építkezés okán, alkalmasak, az újragondolásra, újrafogalmazásra, a korábbitól merőben eltérő funkciók befogadására.

Az Ansaldo elhagyott milánó üzemcsarnokába kiállítóteret álmodott a XXI. század, helyreállítás után a MUDEC háza lett. Fotó: Wikimedia Commons

Sok szép példa van erre világszerte. Gondoljunk a bécsi Gasometerre, a négy hatalmas gáztartályból lett lakónegyed példájára, a londoni dokkok kiszolgált területére, ahol a régi és új harmonikus illeszkedéséből elegáns lakókörnyezet született, vagy ugyancsak Londonban a hajdan „energiakatedrálisnak” épült erőműben otthonra találó Tate Modern múzeumára. Idézzük fel a hamburgi raktárvárost és legújabb kori ékességét, az egyik raktárház tetejére emelt zeneházat, az Elbphilharmonie épületét. De figyelhetünk Milánóra. A feladatát vesztett jéggyárban művészeti központ lelt otthonra, az Ansaldo épületegyüttesét ma a MUDEC, a modern művészeti múzeum foglalja el. Torinóban a Fiat ötszintes gyárának kanyarogva emelkedő ezerméteres terében vezették be annak idején a futószalagos gyártást, a Lingotto tetején volt a próbapálya. A gyár kiköltözött, majd a régi falak közé konferenciaközpont, koncertterem, szálloda telepedett. Régi és új párbeszéde valósult meg Róma elhanyagolt perifériáján, modern művészeti központként élettel telítődött az egykori Peroni sörgyár, Ostiense központi piacterében könyvtár, színház, mozi kapott helyet. Sorra vehetnénk az észak-itáliai posztógyárakat, az antik kikötőt Genovában, a XII. századi velencei Arsenált, ahol a hajóépítéshez használt faanyagot fogadták és a kötélverők dolgoztak… Kortárs építészeti beavatkozással, de mindig megőrizve az eredeti épületeket valamennyi él, őrzi múltját, történetét.

A MUDEC előcsarnoka. Fotó: Wikimedia Commons
 
Tőlünk sem idegen már az efféle megújulás. Csak néhány azok közül, ahol régi és új kontextusa megfogalmazódott: az ózdi ipari együttes revitalizált elemei, a pécsi Zsolnay-negyed, Mohácson a néhai selyemgyár nemrégiben felújított épületegyüttese, Kőbányán a Magyar Államvasutak Északi Járműjavítójából az Operaház számára létrehozott Eiffel Műhelyház és mellette a Közlekedési Múzeum remények szerint épülő hajléka, Óbudán a Godot Kortárs Művészeti Intézet kiállítási terei az egykori textilmosóban, s olyan lakóházak, mint a Vörösvári úti Jazzloft, a Népfürdő utcai River Loft.
 

Mohács egykori selyemgyárának igazgatósági épülete a helyreállítás idején. Az épületegyüttes ma kulturális központ.

Fotó: Szigetvári Krisztián

Sajnos azért akadnak másfajták is, idézzük fel az egyetlen éjszaka lerombolt kőszegi posztógyárat, a Közraktárakból bontással, majd a régi másolatával és modern kiegészítéssel kialakított, CET-ként indult, mostanság Bálnának nevezett épület méltatlan kihasználatlanságát, a lakónegyed-építés hevületében elpusztított Közvágóhíd történeti értéket hordozó házait, s néhányuk visszaépítését. A befektetők, a beruházók, a megrendelők egy része úgy látszik, soha nem érti meg,

egy elbontott, majd bármily nagy igyekezettel visszaépített új-régi ház csupán díszlet, úgy tesz, mintha az egykori lenne, csak éppen híján van a múlt üzenetének.

Kiragadott példák, de ismert, hogy a fővárosban és az ország különböző részein sok ezer hektáron állnak elhagyott, üres üzemépületek, csarnokok, s amikor a készülő új építészeti törvényben a tervek szerint szó esik az értékek védelméről, a természeti környezet megőrzéséről és a barnamezős területek hasznosításának elsőbbségéről, fontos, hogy mindez ne csak szép szó maradjon, hogy a barnamezőt, azaz a rozsdaövezetet ne üres építési területnek tekintsük, hanem hangsúlyt kapjon a meglévő épületek értékszemléletű hasznosítása, megtöltése új tartalommal.

Nyitókép: Az Eiffel Műhelyház óriásraktára hajdan targoncajavító volt. Fotó: Nagy Attila/OPERA