Alig öt esztendő telt el a kiegyezés után, amikor Pauler Tivadar miniszter életre hívta a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságát, tette ezt rendeletileg, törvényi megerősítés nélkül és korlátolt felhatalmazással. A bizottság hosszú, több évtizedes előkészítő munka után jöhetett létre. A hazai műemlékek védelmét Henszlmann Imre és Pulszky Ferenc közreműködésével a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók kassai vándorgyűlése vetette föl először 1846-ban, s e gondolat nyomán tette közzé a következő évben a Magyar Tudományos Akadémia a felhívását a műemlékek összeírására.

Ám a történelmi idő nem kedvezett a műemlékvédelem gondolatának, amely – ahogy Európa-szerte, nálunk is – a nemzeti öntudatra ébredés eszméjéből született.

A márciusi forradalom, a szabadságharc, a rákövetkező Bach-korszak idején nem a nemzeti örökség számbavétele, megóvása és védelme volt az elsődleges feladat.

Negyedszázadba telt, mire folyamodványok, tervezetek, felcsillanó remények, félretolt javaslatok után végre megalakulhatott a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Ehhez az is kellett, hogy mindazok, akiknek valóban fontos volt az épített örökség ügye, rendíthetetlenül dolgozzanak. A művészettörténész, építész Henszlmann Imre, a régész és politikus Pulszky Ferenc, a későbbi nagyváradi püspök, művészettörténész Ipolyi Arnold, a régész-művészettörténész Rómer Flóris, a jogi doktor Hegedüs Lajos Candid a magyar műemlékvédelem hőskorának vezéregyéniségei, akik részt vettek a bizottság előkészítésében, későbbi munkájában. Majd a parlament mindkét házában 1881 májusában kihirdetett első magyar műemlékvédelmi törvény, a műemlékek fenntartásáról szóló XXXIX. törvénycikk létrehozásában, amelynek értelmében az Ideiglenes Bizottságból immár Országos Bizottság lett.

De térjünk még vissza a históriához, a százötven évvel ezelőtti pillanathoz: létrejött a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, ahogy a hazai régészet atyja, Rómer Flóris már korábban megjegyezte, „kellő személyzettel és némi hatalommal”.

A feladat komoly és sokrétű volt: „Magyarországi történelmi műemlékek felkutatása, osztályozása és lajstromozásának eszközlésére.”

S hogyan dolgoztak? A műemlékek nyilvántartásához felvételi ívet, ahogy nevezték, „törzsívet” készítettek, amelyet kiküldtek felkért, vidéki levelezőiknek. Ők voltak azok az önkéntes műemlékvédők, papok, tanárok, régészek, építészek, természettudósok, művészek, akik kitöltötték az íveket a lakóhelyükön, a környezetükben található emlékekről. Legtöbbször rajzokkal, esetleg fényképekkel egészítették ki az adatokat, leírásokat. Fontos tudni, a korabeli tudományos álláspont értelmében a középkorig, a reneszánszig jegyezték az épített örökség emlékeit, csak Trianon után terjesztették ki az időhatárt, még akkor is csak az 1850-es évig.

A levelezők elszántan gyűjtötték az adatokat, ám részben a pénz, részben a kellő ismeret hiánya nem könnyítette meg a munkát. Mégis ezek a „felvételi ívek” lettek az értékes alapjai az első műemlékjegyzékeknek. A leírásokat, illusztrációkat ma a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Tervtára őrzi.

A Műemlékek Országos Bizottsága 1934-ig bizottsági formában, majd szakhivatalként látta el feladatát 1949-ig, amikor a szocialista államhatalom feloszlatta. Az intézményi keret 1957 tavaszán, az Országos Műemléki Felügyelőség megalapításával állt vissza. Jogutóda az Országos Műemlékvédelmi Hivatal lett, hogy aztán átadja helyét az első Orbán-kormány idején született 2001. évi LXIV. a kulturális örökség védelméről szóló törvény értelmében a műemlékek mellett a műtárgyvédelem és a régészet feladatát is ellátó Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak. Az már csak a sors iróniája, hogy amit az első kormány létrehozott, a második és a harmadik megszüntetett: 2010-ben megindult az intézmény szétszabdalása, hogy 2012-ben egy tollvonással megszűnjék a maradéka is, illetve romjain felépüljön a Forster Központ, amelyet aztán 2016. december harmincegyedikével semmisített meg akkori fennhatósága, a Miniszterelnökség, ezzel bizonytalan időre vagy örökre lezárva az intézményes magyar műemlékvédelem ügyét.

A hiteles műemléki helyreállítás pédája az egykori Postapalota  Fotó: Wikimédia Commons
 

S azóta? Ma kétségtelenül létezik a Miniszterelnökség keretében az Építészeti és Építésügyi Helyettes Államtitkárság, amelyhez a műemlékek is tartoznak, hasonlóan az építésügyhöz rendelve foglalkoznak a kormányhivatalok a műemlék épületekkel,

mégis nehéz azt mondani, hogy a XXI. század harmadik évtizedében a szó klasszikus értelmében létezik
műemlékvédelem Magyarországon.

Nem állítom, hogy nincsenek méltó, avatott műemléki helyreállítások, gondoljunk a legszebb példákra, az Operaház épületére, a kiemelkedően helyreállított kastélyokra, épületegyüttesekre, a tatai Esterházy-, a nádasdladányi Nádasdy- vagy a bajnai Sándor–Metternich-kastélytól a közelmúltban ICOMOS-díjjal elismert szabadkígyósi Wenckheim-kastélyig, a majki kamalduli remeteség épületegyüttesétől az ugyancsak ICOMOS-díjas borsi Rákóczi-várig, a megújult, új funkciót nyert Eiffel Műhelyháztól a mohácsi Selyemgyárig, annak az ipari műemléknek a reményteli rekonstrukciójáig, amely a Közlekedési Múzeumnak ad majd otthont, a népi emlékektől az egykori Postapalotáig. Ám a másik oldalon sorakoznak az ellenpéldák. S az ok épp a műemlékvédelem feszítő hiánya meg a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházás” jogi találmánya, amely megpecsételheti egy épület, terület sorsát, hiszen bontásába-alakítgatásába-építésébe nem szólhat bele senki: kibelezett historikus épületek mindenfelé, jó, ha a homlokzatuk eredeti, és nem csak visszaépített.

Vasbetonból épülnek vissza a Várnegyedben a Dísz téren a maguk idejében is túlzottan terpeszkedő épületek Fotó: Matteo Bersani
 

Hiába volt védett a Közvágóhíd épületegyüttese, csak a víztorony és a kapu maradt meg belőle, a világörökség semmibevétele, legyen szó a budapesti látképbe belerondító MOL-toronyról, a Fertő-tó partjának beépítéséről, a nemzetközi partnereket cserben hagyó kihátrálásról a Duna Limes-világörökségi jelölésből. S egyre-másra kerül komoly veszélybe, ítéltetik pusztulásra a XX. század második felének épített öröksége.

Funkciójukat vesztett, vagy csak éppen a szocializmus termékének kikiáltott épületek lesznek buldózer áldozatai, említhetjük a Várnegyedben Virág Csaba teherelosztóját, majd a közelmúltban hasonlóan, minden építész és civil tiltakozás ellenére, Jánossy György és Laczkovics László Diplomata-házát.

És a veszélyeztetett kategóriába tartoznak azok a hirtelen és egyelőre úgy látszik, fölöslegesen kiürített épületek, amelyek tulajdonosra vagy új életre várnak elsősorban a Vár palotanegyedében az egykori akadémiai épületektől kezdve épp a műemlékvédelem tán túl szigorúnak tartott hajdani „fellegváráig” a Táncsics utcában.

Vajon milyen régieskedő új épül a Szentháromság téren Jánosy György és Laczkovics László XX. századi háza helyére? A szerző felvétele
 
 
S hogy mindeközben épülnek a régi-újak? Valóban. Vasbetonból emelkedik a Vöröskereszt hajdani székháza – amely utóbb Külügyminisztérium lett –, közvetlen közelében már növekszik Kallina Mór egykori Honvéd Főparancsnoksága, amelynek kupolája majd szépen eltakarja a királyi palotáét a polgárváros felől érkezők szeme elől, immár a Vigadó térről is látható, hogy magasodik a Pénzügyminisztérium Fellner Sándor már a maga idejében is vitatott épülete, s milyen jó lesz, amikor megint zavarja a Mátyás-templom látképét, és jön a többi, az eredetiség látszatát keltő remek, vissza a XXI. századból a XIX. és a XX. fordulójára. És egy idő után már senki sem fogja tudni, melyik a régi idők valóságát idéző műemlék és melyik egy műemlékvédelem helyett a látszatot emlékművé emelő korszak hamis alkotása.
 

Nyitókép: A szabadkígyósi Wenckheim-kastély Fotó: Kovács Zoltán/NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.